Kontármunka volt a nagy magyar frankhamisítás

1925 végén bombaként robbant a magyar közéletben, hogy kormányhoz közel álló, magas beosztású személyek pénzhamisítási ügybe keveredtek. Az ügy lefolyása ismerős a mai szemlélőnek: mindenki vádolt mindenkit, csak végül az nem derült ki, mi is történt valójában.

1925 szeptemberének végén különös szertartás zajlott a Magyar Nemzeti Szövetség nevű irredenta szervezet Géza utcai irodájában: Zadravecz István tábori püspök megáldott több ezer darab hamis francia ezerfrankos bankjegyet. A hamis pénzt a szertartáson jelenlévők szándékai szerint a következő hónapokban kívánták fölhasználni a francia gazdaság meggyengítésére és lejáratására, valamint a revíziós propaganda finanszírozására. Állítólag az is fölmerült, hogy befolyásolják a csehszlovák községi választásokat, és az sem kizárt, hogy a hamisításban központi szerepet játszó Windischgrätz Lajos herceg – akinek neve közellátási miniszterként egy krumplipanama miatt lett ismert az első világháború idején – saját ingatag pénzügyei javulását is várta az akciótól.

Nem lett túl jó a minőség

A francia frank hamisításának ügye a csehszlovák korona 1921. évi sikertelen hamisítási kísérletét követően, 1922-ben indult útjára. Windischgrätz Lajos herceg később tett vallomása szerint nem az ő ötlete volt a hamisítás, ám a valódi kezdeményezőt nem kívánta megnevezni. Úgy tűnik, hogy a herceg először kőnyomatos megoldással próbálkozott saját sárospataki birtokán, ám nem sikerült megfelelő minőséget elérnie. Ezt követően, valamikor 1923-ban bővült az akcióban részt vevő személyek köre, és a helyszín is megváltozott: az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületének pincéjében folytak a kísérletek, amiben jelentős szerepet játszott Gerő László őrnagy is. Gerő a trianoni békeszerződés miatt fedésben működő, alapvetően katonai célokat szolgáló Térképészeti Intézet egyik alapítója volt. Gerő, Windischgrätz és társai már nagyobb léptékben gondolkodtak: Németországból szerezték be a hamis ezerfrankosok előállításához szükséges gépeket és papírt. Ez utóbbi különösen bonyolult problémát jelentett: a papírban olyan rostok voltak, amelyeket csak a francia gyarmatokról lehetett behozni, az eredeti bankjegy szép vízjele pedig ma is próbára tenné a hamisítókat. A felhasznált papír végül is durvább tapintású, vastagabb, ugyanakkor könnyebb volt az eredetinél. A vízjel problémáját 1924 karácsonyára sikerült úgy-ahogy megoldani, ekkorra préseléssel már elő tudtak állítani az eredetihez valamennyire hasonlító képet.

Balra az eredeti ezer frankos, jobbra a hamis bankó Forrás: Wikipedia

Ezzel párhuzamosan zajlott a klisék elkészítése. Az eredeti bankjegyeket lefényképezték, majd a négyszeresére nagyított képek alapján vésték ki a kliséket, amiknek segítségével a szintén Németországból hozatott új nyomdagépekkel, négyszínnyomásos technikával 1925 nyarán legyártottak nagyjából 30 000 darab hamis ezerfrankos bankjegyet. A bankjegyeket három csoportra osztották: 4400 darabot jónak, 9000 darabot közepesnek, 16 000 darabot pedig rossz minőségűnek minősítettek.

A bankjegyeket több szakértő is megvizsgálta, köztük például Baross Gábor, a takarékpénztár elnöke. Egybehangzó véleményük szerint a minőségük nem volt megfelelő, hiszen a papír különbségein kívül több egyéb eltérés is megfigyelhető volt. Összességében úgy ítélték meg, hogy szakemberek megtévesztésére nem alkalmasak az elkészült hamisítványok, ám talán a lakosságot át lehet verni a bankjegyekkel. A rossz minőség állt annak hátterében is, hogy a pénzt Franciaországon kívül kívánták forgalomba hozni.

Mi volt a baj a hamis bankjegyekkel?

"...a feliratok szaggatottak, a papír durvább, a „Franc” szó „F” betűje lágy pasztellszerűség helyett elmosódott, az értékjelzés betűi 1–3 milliméterrel vastagabbak voltak. Elnagyolt volt az árnyékolás, egyes betűk hosszabbak voltak, és olyan különbségek is kiderültek, hogy a bankjegy jobb oldalán található nő bal karján, amely kardmarkolaton nyugszik, az eredetin csak egy hüvelykujj látható a kardmarkolat előtt, míg a hamisítványon ott van a nő mindegyik ujja."

Ablonczy Balázs: A frankhamisítás, Múltunk, 2008/1, 38.

Azonnal lebukott a futár

Miután a nyomok eltüntetése végett megsemmisítették a bankjegyek előállításához használt technikát, az elkészült pénzt Zadravecz István tábori püspök lakására, majd a Magyar Nemzeti Szövetség székhelyére szállították. Ezt követően tervezték meg a hamis pénzek terítését: úgy képzelték, hogy diplomáciai futárpostával juttatják ki Belgiumba, Hollandiába, Svédországba és Olaszországba a pénzt, ahol más valutákra váltják át a bankjegyeket, majd futárpostával visszaküldik Budapestre.

Jankovich Arisztid Forrás: Wikipedia

Az egyik futár Jankovich Arisztid vezérkari ezredes lett. Feladata mindössze annyi volt, hogy Hollandiában átadja Marsovszky Györgynek és Mankovich Györgynek a hamis pénzt, akik aztán gondoskodtak volna a bankók terítéséről. Úgy tűnik azonban, hogy Jankovich tévedésből egy hamis bankjegyet próbált átváltani egy amszterdami pénzváltónál, ahol egyből gyanús lett az ügyetlen másolat. A második hibáját akkor követte el, amikor megpróbálta elrejteni a zoknijába a nála lévő másik bankjegyet. Amikor ezt és a kofferjében található 10 millió frank értékű hamis pénzt megtalálták nála, már nehéz lett volna tagadnia a szándékosságot, így 1925. december 14-én letartóztatták, ahogyan Hágában várakozó két társa is rács mögé került. Az MTI december 19-én jelentette a hírt, ami néhány nap alatt nemzetközi botránnyá dagadt.

1926 elején letartóztatták Windischgrätz Lajos herceget, majd a szövevényes ügy más szereplőit is. Az ügyet Bethlen István miniszterelnök először megpróbálta eltussolni, ám a meginduló nyomozás hamar világossá tette, hogy ez lehetetlen, és hogy az ügy a legmagasabb kormánykörökig ér. A Térképészeti Intézetben nyilvánvalóan nem lehetett volna pénzt hamisítani vezető tisztviselők tudomása nélkül, miként a futárútlevélhez is szükség volt magas beosztású támogatókra. Bethlen miniszterelnök először kategorikusan tagadta, hogy bármit is tudott volna a hamisításról, ám az ellenzék január végén már képes volt bizonyítani, hogy a miniszterelnök már Jankovich letartóztatása előtt is tudott az ügyről, rendkívül kellemetlen helyzetbe ezzel Bethlent.

Eközben több szálon folyt a nyomozás: Budapestre az ügyben sértett félként érintett francia detektívek érkeztek, ellenzéki követelésre parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel, és természetesen a magyar rendőrség is nyomozni kezdett. Ezen kívül a sajtó is igyekezett minél többet megtudni az ügyről, aminek fordulatai nagy izgalomban tartották a közvéleményt.

A parlament február végén fogadta el a többségi jelentést, amiben a kormánypárti többség minden felelősség alól fölmentette a miniszterelnököt és kormányát. Vázsonyi Vilmos, a polgári ellenzék egyik vezetője más véleményen volt: szerinte a kormány egyértelműen felelős volt az ügyért, és le kellene mondania. Az ellenzék különféle csoportjai egyébként – itthon és külföldön egyaránt – mindent megtettek azért, hogy kihasználják az ügyet és megbuktassák Bethlen István kormányát. A kormánybuktatás azonban nem sikerült, mert Bethlen miniszterelnökben a nyugati hatalmak a stabilitás zálogát látták, másrészt nem mutatkozott London és Párizs számára rokonszenves kormányzóképes alternatíva az országban, így végül szemet hunytak az ügy felett. A Gömbös Gyula vezette fajvédő ellenzék ráadásul hazafias tettként értékelte a pénzhamisítást, és a kormány mellé állt ebben az ügyben.

Enyhe ítélet

Windischgraetz Lajos herceg letartóztatása után Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A bírósági eljárás magyar viszonyok között példátlan gyorsasággal zajlott le, 1926. május 26-án már első fokú ítéletet hirdetett a Kúria. Windischgrätz herceg négy évet kapott, Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány – aki szintén benne volt az ügyben – ugyancsak négy évet, Gerő László őrnagy két évet. A vádlottak egyike sem töltötte ki a bűncselekmény súlyához képest egyébként szokatlanul enyhe büntetést.

Az enyhe ítéletek jól jelezték, hogy – leszámítva talán a polgári ellenzéket – senki nem volt igazán érdekelt az ügy fölgöngyölítésében. Bethlen és kormánya minél hamarabb túl akart lépni a kínos ügyön, hiszen a miniszterelnök számára a pénzügyi stabilizáció kezdeti sikereinek időszakában a lehető legrosszabbkor jött a franciákkal a konfliktus. A közvélemény és a politikai elit sem tartotta igazán bűnösnek a pénzhamisítókat: tettük mögött sokan az elcsatolt országrészek visszacsatolásának elősegítését, a revíziós politikát látták (néhány korabeli újságot itt és itt láthat).

És a politikusok?

A frankhamisítási ügy szálai a mai napig kibogozatlanok. Nyilvánvaló, hogy sok magas beosztású személy volt érdekelt abban, hogy ne derüljön fény az igazságra. Sokan úgy gondolják, hogy nem volt véletlen az a tűzvész sem, ami a Kúrián 1926 őszén elpusztította a frankhamisítással foglalkozó iratok jelentős részét. Az is érdekes – bár inkább csak véletlennek tűnik –, hogy az ügyben érintettek közül többen is váratlanul elhaláloztak a per idején: a parlamenti vizsgálatot folytató Vázsonyi Vilmos utcai megtámadása után, 1926 májusában, a hamisítás kezdeti szakaszában kulcsszerepet játszó Arthur Schultze 1926 márciusában halt meg.

Nagyon valószínű, hogy Bethlen István miniszterelnök legkésőbb 1923-ban tudomást szerzett a pénzhamisításról, noha nem ő kezdeményezte és nem ő szervezte azt. 1925 végén semmilyen érdeke nem fűződött egy ilyen tervhez, így felelőssége talán annyiban áll, hogy nem tett hatásos lépéseket a hamisítók leállítására. Ablonczy Balázs történész szerint Teleki Pál volt miniszterelnök – aki akkoriban nem töltött be semmilyen közhivatalt – szerepe ennél nagyobb volt: 1921-1922-től kezdődően tudott a szervezkedésről, ráadásul a hamisítás idején mindennapos vendég volt a Térképészeti Intézetben. Vélhetően ő hozta össze Windischgrätz herceget és Gerő László őrnagyot is, és az is érdekes, hogy Teleki lényegében az összes, az ügyben fölmerült személlyel kapcsolatban állt – olyan, mintha ő állt volna a kapcsolati háló közepén. Nemrégiben előkerült feljegyzései alapján úgy látszik, sokkal többet tudott, mint amennyit a bíróság előtt elmondott.

A frankhamisítást tehát kalandor múltú, hazafias érzelmektől is fűtött magánszemélyek kezdeményezték, tetteikhez pedig magas beosztású közhivatalnokoktól kaptak segítséget.

Amit elkövetni készültek, nem áll példa nélkül a történelemben, hiszen sokszor próbáltak kormányok ellenfeleik meggyengítése céljából pénzt hamisítani. Közülük a legnagyobb sikereket Adolf Hitler érte el a második világháború idején gyártott elképesztő mennyiségű hamis angol fontjával. A magyar hamisítók azonban összességében ügyetlen bűnözők voltak: rossz minőségű, ráadásul magas címletű, így mindig figyelmesebben vizsgált pénzeket állítottak elő, ráadásul a céljaik sem voltak teljesen világosak, a kivitelezés során pedig amatőr hibákat követtek el. A börtöntől csak az mentette meg őket, hogy sokak érdeke volt az ügy eltussolása.

Részlet egy vallomásból

„Amikor mi a térképészeti intézetnek naiv, hiszékeny és a törvényekben járatlan embereivel, szakmunkásaival az ezerfrankosokat négyszeresükre nagyítottuk, arra gondoltunk, milyen jó volna ennek az országnak a területét is a négyszeresére nagyítani. És amikor a papírt merítettük ki abból a vízből, akkor szemünk előtt megjelentek a gyönyörű Kárpátok vizei és folyói.”

Részlet Gerő László őrnagy bíróság előtt tett vallomásából

Ré