Miért úszhatta meg Bánk bán a vérfürdőt?

2013.09.28. 15:09

Pontosan nyolcszáz évvel ezelőtt, 1213. szeptember 28-án összeesküvők végeztek Gertrudisszal, II. András magyar király feleségével. II. András később az Aranybulla kiadójaként lett nevezetes, Gertrudis halálát pedig Katona József tette halhatatlanná Bánk bán című tragédiájában. Mi vezetett a gyilkossághoz, és mi történt utána?

1213. szeptember 28-án pompás ünnepségekre készülődtek a pilisi erdőben. Az ország királynéja, a meráni származású Gertrudis VI. Lipót ausztriai herceget látta vendégül. A királyné távol volt a jól őrzött királyi vártól, férje, II. András pedig sokadik Halics (Galícia) elleni hadjáratára indult éppen, így minden feltétel kedvező volt ahhoz, hogy a rendkívül népszerűtlen királyné ellen összeesküvést szövögető magyar urak akcióba lendüljenek. A merénylet végrehajtásának pontos részletei nem ismertek: a királynét vagy megfojtották a hálószobájában, vagy kardélre hányták a sátrában. Valódi mészárlást rendeztek: a királynén kívül kíséretének sok tagja meghalt, Lipót herceg és Gertrudis testvérei pedig csak nagy nehézségek árán tudtak elmenekülni. A királyné gyilkosának személyét Bánk bánnal azonosítja a történelmi emlékezet, noha egyértelmű bizonyíték erre nincsen.

800 éve, hogy Bánk bán megölte Gertrudist - jelenet a Szegedi Nemzeti Színház 1969-es előadásábólForrás: Szegedi Nemzeti Színház

II. András király a merénylet és szeretett felesége halálának hírére visszafordult, és törvényt ült az összeesküvők fölött. Szokatlanul enyhe ítélet született: egyedül a kulcsszerepet játszó Péter ispánt – Katona drámájában Petur bánt – húzatta karóba a király, a többiek kegyelmet nyertek, Bánk bán például később is fontos szerepet játszott András udvarában. A király enyhe ítélete jelzi a merénylet körülményeit és okait, ami vélhetően nem Bánk bán – ekkor már a valóságban idős – feleségének meggyalázása volt, hanem az összeesküvők elégedetlensége II. András király és felesége tevékenységével.

A legjobb mérték a mértéktelenség

II. András 1205-ben lépett ősei trónjára, noha apjának, a kiváló III. Bélának csupán kisebbik fia volt. Bátyja, Imre uralkodása alatt András többször megpróbálta letaszítani testvérét a trónról, ám kísérletei sikertelenek voltak, így a koronát végül csak Imre és gyermek fia, III. László halála után kaparinthatta meg. Ezzel véget ért az Árpád-ház történetében oly gyakori trónviszály, hiszen András lett az Árpád-ház egyértelmű feje.

Uralkodását első feleségével, Gertrudisszal az oldalán kezdte meg. A királynéval még herceg korában, 1203 körül kötött házasságot. Gertrudis a Meránia – vagyis az Adriai-tenger keleti partvidékén, a mai Isztria és a Kvarner-öböl vidékén elterülő terület – fölött uralkodó németajkú családból származott. Ambíciókban gazdag édesapja jól házasította ki lányait: legidősebb lánya Fülöp Ágost francia király felesége lett, második lánya egy lengyel herceghez ment hozzá, a legkisebb lány, Gertrudis pedig a későbbi magyar királyé, Andrásé lett, akire a hagyomány szerint igen jelentős befolyást gyakorolt. A királyné öt gyereket szült Andrásnak: három fiút, köztük a későbbi IV. Bélát, valamint két lányt.

II. András magyar királyForrás: Wikipedia

II. András trónra lépte után elődeitől gyökeresen eltérő politikát folytatott. Az 1210-es években kelt okleveleiben „új intézkedések” néven emlegeti kormányzati gyakorlatát, ami jól jelzi a döntései mögött meghúzódó tudatos szándékot. Intézkedéseinek lényege alapvetően az uralkodói hatalom alapjául szolgáló, királyi tulajdonban lévő birtokok eladományozása volt. A Szent István által kialakított államszervezet alapja ugyanis az volt, hogy az ország földjének kétharmad részét a király birtokolta. Az uralkodó volt tehát a legnagyobb földbirtokos, az ebből származó bevételek pedig szilárd alapot adtak a királyi hatalomnak.

II. András azonban a királyi birtokok rendszerének leépítése mellett döntött. Egyik adományozó oklevelének indoklásában elvszerűen is megfogalmazta ezt: „Az adományozásnak legjobb mértéke a mértéktelenség.” A királyi birtokban lévő területek mérete tehát 1205 után rohamos csökkenésnek indult, ami komoly társadalmi átalakulással járt. A haszonélvezők, a hatalmas birtokokhoz jutó bárók csoportja természetesen örült az adományoknak, miként a királyné aránytalanul nagy juttatásokat szerző meráni-ausztriai rokonsága is elégedett lehetett.

A javakból kimaradók viszont értetlenül és egyre elégedetlenebbül szemlélték a féktelen királyi adományozást, különösen az idegenek befolyásának növekedése zavart sokakat. Ez utóbbi nem csupán a birtokok megszerzésében öltött testet, hanem abban is, hogy a királyné rokonai magas tisztségeket szereztek, Berthold nevű tanulatlan és fiatal öccse például kalocsai érsek lett, a Sváb Fülöp német király megölésével gyanúsított másik két öccse pedig jelentős földbirtokokat kapott. Az országban letelepedő német lovagrend tagjai szintén nem panaszkodhattak. Az így magasba csapó elégedetlenség vezetett 1213-ban a Gertrudis elleni merénylethez, a király pedig a nagy és valóságos társadalmi elégedetlenség láttán talán nem kívánt és nem is volt képes erőszakosabb bosszút állni neje megöléséért.

Nem kívánt mellékhatások

A király intézkedései első pillantásra furcsának tűnnek: ugyan miért kívánja egy uralkodó szétosztogatni a hatalma alapját jelentő földbirtokokat? Nem véletlen, hogy II. András megítélése nem egyértelmű, hiszen uralkodói tevékenysége rövid távon a királyi hatalom gyengülését hozta magával. A birtokok szétosztása azonban hosszú távon jól illeszkedett az ország 13. századi nagy átalakulásába: a magántulajdonban álló földbirtokok megjelenése a nyugat-európai társadalmi formákhoz vitte közelebb az országot, hiszen megjelent a szilárd és önálló egzisztenciával rendelkező bárók – vagyis főnemesek – csoportja az ország életében, és megnyílt az út a nemesség kialakulása felé.

András politikájának másik, korszerű irányba mutató eleme az volt, hogy a korábban a királyi birtokokról főként természetben befolyó jövedelmei helyett a hangsúlyt a pénzben befolyó adókra kívánta áttenni. Eddig ugyanis a király bevételeinek döntő hányadát a földjein begyűjtött termés adta, András pedig ennek helyébe a vámok, adók és királyi jogon szerzett egyéb pénzbeli jövedelmek szedését akarta állítani. A pénzgazdálkodásra való átállás mindenképp a gazdaság és a kereskedelem kibontakozó átalakulásával, korszerűsödésével összhangban álló, jó irányba tett lépés volt.

Nem tudhatjuk pontosan, mi járhatott a király fejében. Az azonban látszik, hogy az "új intézkedések" összességében elsietettek voltak, hiszen a pénzgazdálkodás fejlettsége és az adóbevételek még nem álltak azon a szinten, hogy az eladományozott királyi földek kieső természetbeni jövedelmét pótolni tudják. További problémát jelentett, hogy a nyugat-európai megoldással ellentétben András nem kért semmilyen ellenszolgáltatást az adományokért – például katonáskodást –, így az adományozottak csak ideig-óráig lettek az uralkodó lekötelezettjei.

A rövid távú eredmény így az lett, hogy a király nem sok eredményt hozó hódító hadjáratai miatt amúgy is terhelt államkassza kiürült, az egykori királyi földeken élő, szabadságukat az újdonsült magánföldesuruktól okkal féltő társadalmi csoportok – például a szerviensek – körében pedig jelentős elégedetlenség bontakozott ki. Ehhez kapcsolódott még az adományokból kimaradt elégedetlen nagyurak és a befolyását féltő egyház haragja is. Mindez pedig már elég volt ahhoz, hogy az 1210-es évek végén András hatalma újabb válságos perióduson menjen át.

Az Aranybulla

1217–18-ban II. András a Szentföldre vezetett keresztes hadjáratot. Egyetlen uralkodónk volt, aki ilyen tettet hajtott végre, és ez a hadjárat több kárt okozott, mint hasznot. Egyrészt rengeteg, ráadásul hitelbe fölvett pénzt vitt el, másrészt a király távolléte alatt darabokra hullott a kormányzat az országban. A kormányzást a hadjárat előtt János esztergomi érsekre bízta, őt azonban ellenfelei megbuktatták és elűzték, az országon pedig anarchia lett úrrá. A siralmas állapotú országba hazatérő András a helyreállítás idejére felfüggesztette a birtokadományozásokat, ami átmenetileg csillapította a feszültségeket. A pénzügyi válság megoldására rendkívüli adót vetett ki, és a pénzrontás eszközéhez folyamodott. Ez utóbbi nagy felháborodást szült: az intézkedés ugyanis azzal járt, hogy a pénzt bevonták, és kisebb nemesfémtartalommal bocsátották ki, vagyis gyakorlatilag megdézsmálták.

1222 elején az előkelők elégedetlen csoportjai feltehetően udvari puccs végrehajtásával arra kényszerítették az uralkodót, hogy váltsa le főbb tisztségviselőit, akik között azok a bárók voltak túlsúlyban, akik az „új intézkedések” hasznát élvezhették. Az új vezetők között azok voltak többségben, akik nem részesültek az adományokból, és az elégedetlenek érdekeit képviselték. Az Aranybullát 1222 első hónapjaiban az ő kezdeményezésükre bocsátották ki, így alapvetően az adományozások leállítását és a kárvallottak érdekeinek védelmét szolgálta az a dokumentum, ami később a magyar nemesség jogainak alapköve lett.

Az Aranybulla másolata az esztergomi érseki palotábanForrás: MTI/Kovács Attila

A rendelkezések megtiltották egész megyék eladományozását, csökkentették az idegenek befolyását, és szabályozták a pénz értékének stabilitását. A legfontosabbak mégis a királyi földeken élő, a királytól közvetlenül függő, szabadságukat a hatalmas magánbirtokokat szerző bárók hatalmától féltő és védő „királyi szolgálók” – szerviensek – védelmét szolgáló cikkelyek voltak: nem voltak kötelesek vendégül látni a váratlanul érkező uralkodót, csak az ország határain belül voltak kötelesek harcolni, csak a nádor ítélhetett fölöttük, érvényes ítélet nélkül nem vehették őket őrizetbe, és mentesültek az adófizetés alól. Ezek a jogok lettek később a magyar nemesség alapvető privilégiumai. Nevezetes pont még az ellenállási záradék, ami felhatalmazta a törvényben érintetteket az engedetlenségre, ha az uralkodó nem tartja be a törvényt.

IV. Béla (Thuróczi krónikájának augsburgi kiadásából)Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

II. András persze igyekezett nem betartani az Aranybullát, aminek aztán további békétlenség lett az eredménye. Uralkodása utolsó évtizedét a fiával, az „új intézkedéseket” és a birtokadományozásokat mereven ellenző későbbi IV. Bélával és a körülötte gyülekező ellenzékkel kialakuló konfliktus határozta meg, amit nem oldott meg sem az Aranybulla 1231-ben az egyház javára szóló pontokkal kiegészített megújítása, sem pedig a további sikertelen halicsi hadjáratok. Amikor 1235-ben a bohém életet élő, melegszívű és gáláns személyiség hírében álló András meghalt, egy átalakulóban lévő, konfliktusokkal terhelt, ezért igencsak sérülékeny országot hagyott a vele tökéletesen ellentétes jellemű, rendkívül komoly, szinte koravén fiára. IV. Bélának pedig néhány év múlva a minden képzeletet fölülmúló tatár veszedelemmel kellett szembenéznie.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK