A közvélemény és a tudósok jó része is inkább visszautasít minden, az emberi természet örökletes vonásaival kapcsolatos kutatást, nehogy azok talaján egyfajta új fajelmélet csírázzon ki, fokozva a már eleve hátrányos helyzetű társadalmi csoportok negatív diszkriminációját.

Stephen Hsu az 1970-es években nőtt fel egy amerikai egyetemi városban, professzorok szuperintelligens gyerekeitől körülvéve. Élményei olyan mély nyomot hagytak benne, hogy 2010-ben, amikor már hosszú évek óta elméleti fizikusként dolgozott, egyszer csak elérkezettnek látta az időt, hogy utánajárjon, mitől is lehettek azok a gyerekek annyira okosak. Azt gondolta: a DNS-szekvenálás, vagyis az egyedi genetikai örökség meghatározásának technikája már elég fejlett ahhoz, hogy választ kapjon kérdésére. Távolról sem ő az első, aki az intelligencia örökölhetőségének problémáját feszegeti, ám az általa indított kutatás léptékében minden eddigit felülmúl: a kínai Sencsenben működő szekvenálóóriás, a BGI segítségével 2000, javarészt 150-nél magasabb IQ-jú ember DNS-ét szeretnék végigolvasni.

Hsuban egészen addig fel sem merült, hogy kezdeményezése mennyire negatív visszhangot válthat ki a közvéleményből, amíg Geoffrey Miller, a New York-i Egyetem pszichológusa egy újságcikkben azt nem találta vizionálni, hogy amint az intelligenciát meghatározó gének ismertté válnak, a kínaiak elkezdik majd az embriókat tesztelni, hogy csak a legkívánatosabbakat tartsák meg. A sajtó aztán nem győzött rákontrázni: rövidesen már a kínai állam által támogatott kísérletről beszéltek, amelynek célja a zsenigyerekek kiválogatása lesz. S mielőtt észbe kaphattak volna, Hsu és kollégái alig megkezdett projektjükkel máris a kritika pergőtüzében találták magukat – számol be a vitáról a Nature.

A tudomány oldaláról is felmerültek aggályok Hsuék munkájával kapcsolatban. Ahogy az a viselkedésgenetikában már csak lenni szokott, az intelligencia is olyan személyiségjegy, amelyet számtalan gén egyenként parányi hozzájárulása formál, s emiatt a háttérben húzódó géneket – különösen viszonylag kis mintából kiindulva – igen nehéz megtalálni. De a felháborodásnak nem ez lehetett a fő oka. Évtizedek óta tartja magát az a hallgatólagos megállapodás, hogy a tudomány a genetikai kutatások bizonyos területeitől társadalmi vagy politikai megfontolásból szándékosan távol tartja magát. Az óvatosságot az a rég elavult, a mélyben mégis ott lappangó nézet indokolja, miszerint genetikai örökségünk megmásíthatatlanul megpecsételi sorsunkat: génjeink eszerint pontosan kódolnák összetett viselkedésformáinkat, függetlenül a minket érő környezeti hatásoktól. Ezért a közvélemény jó része és a tudósok némelyike is inkább visszautasít minden, az emberi természet örökletes vonásaival kapcsolatos kutatást, nehogy azok talaján egyfajta új eugenika – hovatovább fajelmélet – csírázzon ki, fokozva a már eleve hátrányos helyzetű társadalmi csoportok negatív diszkriminációját.

Mások viszont úgy látják, hogy tudományos kérdéseket nem szabad karanténba zárni vagy tabuvá emelni csak azért, mert a várható válaszok hozzá nem értő vagy szándékos félreértelmezése veszélyes társadalmi indulatokat táplálhat. Érvelésük szerint, ha bizonyos lapokat egyszerűen kitépünk a tudomány könyvéből, az nemcsak az adott területen vezet torzításokhoz és hibás következtetésekhez, hanem a kutatás egész szellemiségét megmérgezi. Melyek hát a tudomány könyvének ezek a kitépett lapjai?

Forrás: AFP/Photo12

A legnagyobb tabuk egyike: az intelligencia

Miller a várható kínai embrióválogatásra tett célzásával régóta fájó pontot érintett. A 19. századi brit antropológus, Francis Galton a különleges képességek és mentális hiányosságok örökölhetőségébe vetett hitére alapozva hozta létre eugenikai mozgalmát. Az ideológia aztán Németországtól az Egyesült Államokon, Belgiumon és Kanadán át Svédországig világszerte olyan rémtetteket szült, mint a szellemileg alacsonyabb rendűnek gondolt – főként kisebbségekhez tartozó, szegény vagy pszichiátriai betegségben szenvedő – emberek erőszakos sterilizálása.

Az „intelligencia” mint fogalom eleve meglehetősen rosszul körvonalazható. Nem létezik olyan intelligenciateszt, amely vegytisztán a veleszületett képességeket mérné; gyakorlással például bárki javíthat a teljesítményén. Ezzel együtt kétségtelen, hogy az intelligencia terén – bármit értsünk is rajta – az emberek között megfigyelt különbségek mintegy 50 százalékban az eltérő örökletes háttérrel magyarázhatók. Hogy genetikai örökségünk melyik része felelős ezért, rejtély, hiszen mindeddig – a kifejezett mentális károsodást okozó génváltozatokon kívül – egyetlen olyan gént sem azonosítottak, amely erős összefüggést mutatott volna az intelligenciával, és még a gyenge összefüggést adó gének státusza is vitatott.

Ezen a helyzeten szeretne javítani a Hsu-féle kínai BGI-projekt, ám bírálói azt sulykolják, hogy bármi süljön is ki belőle, az rossz kezekbe kerülve rossz célokat szolgálhat. Az ellenérzéseket maga Hsu is szította még 2011-ben a Nature-nek adott interjújával, amelyben így nyilatkozott: „Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a technológia előbb-utóbb lehetővé teszi majd az embriók vizsgálatát az olyan kvantitatív jegyek szempontjából, mint a testmagasság vagy az intelligencia. Én semmi rosszat nem látok ebben.” Az effajta beszéd még Hsu támogatói szerint is többet árt, mint használ az ügynek. Szerintük viszont nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit nyerhetnénk az intelligencia genetikai hátterének megismerésével. Ők azt hangsúlyozzák, hogy az így nyert információt például az oktatás célzottabbá, személyre szabottabbá tételében lehetne hasznosítani.

Egy másik ledönthetetlen tabu: a rassz

A genetikai tabutémák közül kétségtelenül a rasszok közötti örökletes különbségek kutatása az, amely a tudományos társadalom felől a leghevesebb elutasításban részesül. Az indulatok főként abból a gyanúból fakadnak, hogy az efféle kíváncsiskodást csak valamiféle rasszista indíték motiválhatja. A társadalom- és természettudományok művelői körében széles a konszenzus arra nézvést, hogy az általában rasszként definiált embercsoportok a lényeget tekintve nem sokban különböznek egymástól. Ezt a nézetet erősíti az a tény is, miszerint bármely rassz két tagja között nagyobb egyedi genetikai különbségek lehetnek, mint két különböző rassz egyes tagjai között. A rassz ezért, még ha az olyan nyilvánvalóan biológiai jegyeket tekintjük is, mint betegségekre való hajlamok és egyéb orvosi jellemzők, a közvélekedéssel ellentétben nem különösképpen praktikus tudományos kategória. A kutatók, akik az emberi populációk genetikai sokféleségével foglalkoznak, nem is győzik hangsúlyozni, hogy a talált eltérések a népességek őseinek eltérő földrajzi eredetét, történetét és vándorlási útvonalát tükrözik, és semmiféle alapvető különbséget nem jelentenek.

Hiába próbálják azonban fedezni magukat a tudósok, a rasszok körüli tabu annyira erős, hogy az olykor a teljesen legitim kutatásokat is ellehetetleníti. A Chicagói Egyetemen kutató Bruce Lahn például óriási vihart kavart azzal a közlésével, amelyben megmutatta, hogy két, az agy fejlődésével összefüggő gén eltérő evolúciós utat jár be a fehér és az afrikai eredetű etnikai csoportokban. Az Egyesült Államokban, ahol ez a téma különösen érzékeny, a tudományos élet legnagyobb potentátjai is aggályaikat hangoztatták az eredmények lehetséges értelmezésével kapcsolatban. Lahn és társai további kutatásaik során azt találták, hogy a szóban forgó génváltozatok végül nem is eredményeznek magasabb intelligenciát – de addigra már késő volt. A konferenciákon, sajtótájékoztatókon a tudományos vitáknak álcázott beszélgetések során – Lahn szavával élve – rendre politikai csapdákba csalogatták, és ilyenkor még a legközelebbi kollégái sem keltek védelmére.

Forrás: AFP/SPL

John Horgan újságíró szerint, aki széles körben publikál a tudomány társadalmi vonatkozásairól, a megoldás ezeknek a túlontúl érzékeny területeknek az elkerülése. A rasszt és az intelligenciát feszegető kutatások esetében egyszerűen túl nagy a kockázata annak, hogy – természetesen a kutatók eredeti szándékaival ellentétes módon – fajgyűlölő csoportok tűzzék őket zászlajukra, akik valamely etnikai csoport alacsonyabbrendűségének bizonyítékát szeretnék kiolvasni az eredményekből. Horgan ezért azon a véleményen van, hogy a tudományos bírálóbizottságoknak tiltaniuk kellene, vagy legalábbis nagyon kemény kérdésekkel kellene szembesíteniük a rasszal és az IQ-val kapcsolatos kutatástervezeteket.

A véres tabu: erőszak

Egy évtizeddel ezelőtt az Indianai Egyetem igazságügyi pszichiáternője, Tracy Gunter még javában azzal volt elfoglalva, hogy segítsen az elítélteknek kilábalni azokból a viselkedési és szerhasználati problémákból, amelyek a törvénnyel való összeütközésükhöz vezettek. Ám munkája során egyre világosabbá vált számára, hogy ha valaki egyszer a szerhasználat-bűnelkövetés spirál fogságába került, onnan nagyon nehéz megtalálnia a kiutat. Épp ekkortájt láttak napvilágot azok a monoamin-oxidáz A (MAOA) génnel kapcsolatos kutatások, melyek szerint e gén egyes változatai, illetve kifejeződésének szintje befolyásolják, vajon bűnözéssel fog-e valaki reagálni felnőttként a gyermekkori bántalmazásra. Gunter nyomban át is nyergelt a viselkedésgenetikára abban a reményben, hogy a gének vizsgálata segít majd előre kiszűrni és megelőző kezelésben részesíteni a szerhasználatra és bűnelkövetésre különösen hajlamos egyéneket.

Sajnos hosszú távon ez a megközelítés sem bizonyult sokkal gyümölcsözőbbnek, mint a korábbi munkája. Hamarosan rájött, hogy a bűnözői magatartás nehezen körülírható; a veleszületett és a környezeti tényezők hatása szétbogozhatatlan; és – mint minden komplex személyiségjegy – a viselkedés is számos, egyenként apró hatású gén befolyása alatt áll. Újabb tíz év kellett hozzá, hogy belássa: azok a leegyszerűsítő feltételezések, amelyekkel annak idején a viselkedésgenetikába belefogott, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

Ennek dacára – valamint annak ellenére, hogy a MAOA-val kapcsolatos eredményeket nem igazán tudták mások reprodukálni – egyes ügyvédeknek sikerült genetikai érvek segítségével enyhíteni védencük büntetésén. 2009-ben például a MAOA genetikai teszt eredményének hatására változtatták enyhébbre egy férfi ítéletét, aki megölte a felesége barátját, Olaszországban pedig ugyanilyen érvelésnek engedett egy bíró, amikor egy évvel lerövidítette egy gyilkos büntetését. Igaz, az ítélethozókat nem mindig hatják meg a génekre alapozó védelmi próbálkozások. 2008-ban egy USA-beli esküdtszék azzal együtt sem változtatott egy buszvezetőt lelövő fiú büntetésén, hogy a védelem bizonyította: a vádlott a szerotonin nevű agyi ingerületátvivő szállítófehérjéjének olyan változatát örökölte, amely a stressz hatása alatt álló embereket depresszióra hajlamosítja. William Bernet igazságügyi elmeszakértő szerint a kimenetelek azért olyan különbözőek, mert a bírák általában tökéletesen értik, hogy egy gén ilyen vagy olyan változata nem tehető közvetlenül felelőssé az őt hordozó ember konkrét tetteiért. Ezért a genetikai érvek pillanatnyilag semmivel sem esnek nagyobb súllyal a latba, mint a hagyományos enyhítő körülmények, például a vádlott gyermekkori kedvezőtlen életkörülményei.

A sikamlós tabu: szexualitás

A változó politikai széljárás olykor meg is szüntetheti egy kutatási irány korábbi stigmatizált helyzetét. Példának okáért Dean Hamer genetikus, aki akkor az USA Nemzeti Rákkutató Intézetében dolgozott, 1993-ban még – stílusosan szólva – hideget-meleget kapott a politikai konzervatív oldalról egy tanulmánya miatt, amelyben felvetette, hogy az X kromoszóma egy adott régiója összefüggésben állhat a homoszexualitásra való hajlammal. Más kutatók azóta tudományos szemszögből is kritizálták munkájának egyes aspektusait, de ennél sokkal fontosabb, hogy mára a szexuális orientáció örökletes faktorainak kutatása teljesen bevetté vált, és az Egyesült Államok melegközössége felkarolta az ilyen jellegű vizsgálatokat. Azóta, hogy a melegeknek 2008-ban Kaliforniában sikerült megakadályozniuk az azonos neműek közötti házasság tervezett tiltását, valamiképp a közvélemény is elfogadja, hogy a homoszexualitásnak lehet valamiféle genetikai háttere. Sőt az USA egészségügyi csúcsszerve, a National Institutes of Health külön prioritásként jelölte meg a homo-, transz- és interszexuális emberekre vonatkozó genetikai kutatásokat. „Óriásit fordult a kocka azóta” – jellemezte a helyzet változását Eric Vilain, a Kaliforniai Egyetem genetikusa.

Hozzátette ugyanakkor: ez nem jelenti azt, hogy minden, a szexualitás genetikáját firtató vizsgálatot egyformán szívesen látnak az érdekeltek. Vilain maga például a homoszexualitás epigenetikáját, vagyis a környezeti tényezők és a genetika egymásra hatását szeretné boncolgatni, s ezzel borítékolhatóan felháborodást fog kiváltani azokból a melegjogi aktivistákból, akik úgy látják, hogy egy „száz százalék örökletesség” teória jobban szolgálná az ügyüket. Egyelőre csak remélni tudja: a társadalom talán eleget változott már ahhoz, hogy a tudósok végre békében végezhessék munkájukat.

A Nature konklúziója szerint a társadalom és a tudomány közötti effajta érdekütközések elkerülhetetlennek látszanak minden demokratikus berendezkedésű országban, ahol az adófizetők beleszólási jogot várnak el arra nézve, hogy milyen kutatásokat finanszírozzanak a közpénzekből. A tudósoknak ezt el kell fogadniuk, és szélesebb társadalmi párbeszéd keretében kell elfogadtatniuk tervezett kutatási témájukat.