Csalók bolhapiacává válhat a tudomány

2013.11.12. 22:24

Eleinte jó kezdeményezésnek tűntek a szabad hozzáférésű folyóiratok, de ma már egyre több lap él vissza a kutatók publikálási kényszerével. John Bohannon, a Science újságírója egy érdekes kísérlettel tesztelte a folyóiratok hitelességét, és lesújtó eredményre jutott.

Önzetlen és idealisztikus mozgalomnak indult egy évtizeddel ezelőtt, hogy tegyék szabadon hozzáférhetővé a tudományos adatokat. A kezdeményezés támogatói a közzététel hagyományos rendszerét a „tudás mindenkié” demokratikus elvével ellentétesnek találták, s ennek ellenében vetettek fel egy újfajta szisztémát. Alapgondolatuk az volt, hogy a kiadás költségeit az olvasók helyett inkább a szerzők fedezzék, ezzel elősegítve a legfrissebb eredmények akadálytalan eljutását a szegényebb országok vagy intézmények kutatóihoz is.

A hagyományos felállás szerint a tudományos kiadóvállalatok javarészt a kutatóintézeti, egyetemi könyvtárak által leszurkolt súlyos előfizetési díjakból fedezték a folyóiratok publikációs költségét, bár a papír alapú megjelenés korában ezen felül még a szerzőktől is vaskos nyomdai költségtérítést szedtek be. A kevésbé tehetős intézmények persze nem engedhették meg maguknak, hogy rangos lapokra fizessenek elő, ezzel munkatársaik elestek a naprakész tájékozódás lehetőségétől. Ez az esélyegyenlőtlenség egyre szélesebb körű felháborodást szült, amely azzal érte el tetőpontját, hogy rangos tudósok egy csoportja pár éve az Elsevier tudományos kiadóóriás bojkottjára szólította fel a kutatói társadalmat. Azóta világszerte mintegy tízezer tudós csatlakozott a bojkotthoz, vállalva, hogy sem szerzőként, sem szerkesztőként vagy bírálóként nem járul hozzá az Elsevier fizetős folyóiratainak megjelentetéséhez. A protestálók szerint az egyetlen megoldás a nyílt hozzáférésű publikálás rendszere, amely a kiadói költségeket teljes egészében a munkájukat közölni kívánó kutatókra hárítja. A szerzői publikációs díj fejében a kiadóvállalat köteles garantálni, hogy az adatokat ingyenesen hozzáférhetővé teszi boldog-boldogtalan számára.

A csalók könnyen lebuknak

Mindez eddig nagyon szépen hangzik. Csakhogy a nyílt hozzáférésű rendszer is szép bevétellel kecsegteti a költségeiket ügyesen minimalizáló – sokszor inkább csak fantomként, mint a valóságban létező – folyóiratokat, amelyek az internet mögé rejtőzve gombamód elszaporodtak az elmúlt években. Az eredetileg a tudomány demokratizálását zászlajára tűző mozgalom soraiban hamar megjelentek a csalók, a hiszékenység és a kiszolgáltatottság vámszedői. Erre a visszásságra szerette volna felhívni a figyelmet John Bohannon, a Science munkatársa, amikor elhatározta: csapdát helyez ki, hogy lépre csalja a szélhámos álfolyóiratokat.

A nyílt hozzáférésű folyóiratoknál a szerző fizet azért, hogy a cikke ingyenesen elérhető legyen bárki számáraForrás: Origo

Bohannon abból a feltételezésből indult ki, hogy a csalásra berendezkedett fantomfolyóiratok nem működnek úgy, ahogy minden igazi tudományos orgánumnak működnie kell. A tudományos közlés alapelvei szerint bármely folyóirathoz beérkező kéziratokat először egy szerkesztőnek kell átolvasnia, minden egyes esetben megítélve, hogy az adott kézirat közlendője belevág-e a folyóirat tematikus profiljába, valamint hogy annak tudományos értéke megüti-e a folyóirat által felállított mércét. Ha e feltételeket teljesíti, a kéziratot a szerkesztő bírálatra kiszignálja a tudományterület szakértőinek, akik a szerkesztőség felé természetesen névvel, a szerzők felé viszont anonim módon visszaküldik a véleményüket. Ha akár a szerkesztő, akár a bírálók elégtelennek ítélik a munka tudományos minőségét, a bírálat kimenetele a visszautasítás; csak pozitív értékelés esetén dönthet úgy a szerkesztő, hogy elfogadja közlésre az anyagot. Ez az úgynevezett „peer review” (kb.: kollégák általi bírálat) jól bejáratott rendszere, amely szavatolja, hogy minden folyóiratban csak megfelelő tudományos kvalitású munkák láthassanak napvilágot.

Bohannon élt a gyanúperrel, hogy az álfolyóiratok a peer review rendszerét – amelynek fenntartása nyilvánvalóan költségekkel és munkával jár – teljes egészében megkerülik, és bármit elfogadnak közlésre, csak hogy a szerző zsebéből a publikációs díjat kiénekeljék (fizetni ugyanis a szabad hozzáférésű rendszerben csak az elfogadott közlemények után kell). A Science szerzője összetákolt tehát egy ordító módszertani hibáktól és fájdalmas tudományos bakiktól hemzsegő kéziratfélét, amelyet 10 hónap leforgása alatt nem kevesebb mint 304 folyóiratnak nyújtott be közlésre. Minden esetben fiktív személyeket és nem létező intézményeket nevezett meg a kutatás szerzőiként, illetve helyszíneként – a személyneveket gyakori afrikai vezeték- és keresztnevek kombinálásával, az intézmények neveit találomra kiválasztott szuahéli szavak és afrikai fővárosok összepárosításával állította elő egy egyszerű kis algoritmus. És hogy a cikk se legyen mindig szóról szóra ugyanaz, egy másik számítógépes program gondoskodott a „tudományos” tartalom megőrzése mellett a fogalmazás apró variációiról.

Többlépcsős ellenőrzés helyett el sem olvasták

Az eredmény igazolta Bohannon sejtését. A 304 kiszemelt folyóirat közül 157 elfogadta a kéziratot közlésre, a nyilvánvaló és helyrehozhatatlan hiányosságai ellenére. Tette ezt sok álorgánum a bírálati rendszer működtetésének minden látható jele nélkül – vagyis a szöveget valószínűleg senki sem olvasta át, mielőtt a publikációs számlát kiküldték volna a (balszerencséjükre nem létező) szerzőknek. És még ahol szemlátomást rápillantottak a kéziratra, ott is zömmel csak apróbb formai korrekciókat javasoltak, amelyek természetesen mit sem változtattak a munka reménytelenül tudománytalan jellegén. A 304-ből mindössze 36 folyóirat küldött vissza olyan bírálói véleményt, amely ráirányította a figyelmet a kézirat alapvető fogyatékosságaira – és még ebből a 36-ból is 16 esetben a szerkesztő (felrúgva a peer review legalapvetőbb játékszabályát) elfogadhatónak ítélte a dolgozatot, és már készült, hogy kiszámlázza a nem csekély publikációs díjat.

Az American Journal of Polymer Science folyóirat adatai között több minden sántítForrás: Origo

A csalárd folyóiratok több trükköt is alkalmaznak hitelességük növelésére, ezzel a potenciális áldozatok behálózására. Komolyan csengő címeket választanak, amelyekkel (az „Adios” vagy „Didasa” márkanevű ruházati termékekhez hasonlóan) létező rangos folyóiratokat próbálnak megidézni. Címeikben előszeretettel szerepeltetik továbbá a bizalmat keltő „European” vagy „American” földrajzi megnevezéseket – miközben, ha honlapjuk IP-címét vagy az utalások fogadására használt bankszámlaszámokat jobban megkapargatjuk, a szálak jobbára a fejlődő világ országaihoz vezetnek. Bohannon találomra kiválasztotta például a magát American Journal of Polymer Science néven hirdető folyóiratot, és kicsit alaposabban körbejárta, mi deríthető ki róla. A folyóiratot birtokló, saját jogán is igen kétes Scientific & Academic Publishing (SAP) kiadócég honlapjának tájékoztatása szerint az American Journal of Polymer Science megjelenésének helyszíne Los Angeles. A megadott postacím alapján azonban a szerkesztőség két országút névtelen kereszteződésében fekszik, telefonszáma pedig nincs. Az SAP rövid leírást is szerepeltet a folyóiratról, amelynek jelentős része az 1946 óta létező és köztiszteletnek örvendő „Journal of Polymer Science” folyóirat leírásából származtatható egyszerű másolás-beillesztés útján. Amikor pedig Bohannon a folyóirat állítólagos szerkesztőbizottságának tagjait próbálta elérni, azok vagy nem létező személyeknek bizonyultak, vagy nem válaszoltak a megkeresésre, esetleg – mint Maria Raimo nápolyi vegyész esetében – cáfolták, hogy valaha is felkérték volna őket a nevezett lap szerkesztőbizottságában való részvételre. Raimónak elmondása szerint annyi kapcsolata volt az SAP-vel, hogy egy ízben felkérték egy kézirat elbírálására, ám a cikktervezet annyira gyenge volt, hogy Raimo valami ostoba tréfának vélte.

Már Európában és Amerikában is terjed

Az aggasztó a dologban az, hogy az álfolyóiratoknak nemcsak hiszékeny tudósokat, de komoly, rangjukra kényes kiadókat is sikerül megtéveszteniük. Az egyik folyóiratot – bizonyos Journal of Natural Pharmaceuticals címűt –, amely közlésre érdemesnek találta Bohannon salátáját, a legnagyobb open access kiadók között szereplő és általánosan respektált indiai kiadóvállalat, a Medknow tulajdonolja. A Medknow egymaga 270 folyóirat kiadásáért felel, statisztikái szerint havonta 2 millió folyóiratcikket töltenek le honlapjairól. És ami a legkínosabb: a Medknow 2011 óta az évi 5 milliárd dolláros bevételű, holland székhelyű Wolters Kluwer multinacionális kiadócégcsoport tagja. De a csalit simán bepuszilók között akadtak az Elsevier és a Sage óriáscégek által tulajdonolt kvázi-folyóiratok is.

Komoly kiadók lapjait is megtévesztette BohannonForrás: Origo

A Los Angeles-i országutak kereszteződésénél szerkesztőséget álmodó Scientific & Academic Publishing rejtekhelye amúgy az IP- és e-mail címek tanúsága szerint Kína, az általuk kiküldött 200 dolláros számla pedig egy hongkongi bankbetétet gyarapított volna – ha valaha is átutalják. Bohannon persze bolond lett volna egy fillért is fizetni: ahol csak elfogadták a kéziratot, mindenhová kiküldött egy udvarias levelet, miszerint az utolsó átfésülésnél végzetes hibát vett észre a dolgozatban, amelyet ezúton visszavon. Ám ha az SAP történetesen kínai is, a nyílt hozzáférésű tudományos közlés piacán eluralkodó szabadrablás nem korlátozódik Ázsiára vagy Afrikára, hanem immár a rangos európai és amerikai kiadókat is megfertőzte, csúnya foltokat ejtve a reputációjukon. Ezért, noha szinte mindenki egyetért abban, hogy a nyílt hozzáférés elviekben jó dolog, a történtek után komoly kérdés, miként nyerheti vissza hitelét ez a jobb sorsra érdemes publikációs forma.

Hogyan szúrhatjuk ki a csaló folyóiratokat?

Nehéz általános receptet adni a csaló folyóiratok leleplezésére, hiszen ezek az álorgánumok épp arra törekszenek, hogy a feddhetetlen tudományosság látszatát keltsék. Némi körültekintéssel azonban rendszerint lefülelhetők. Először is, mint bármely más internetes tartalom esetében, jó fogódzót nyújt a honlap minősége, külsődleges és tartalmi szempontok alapján egyaránt. Érdemes figyelni például az angolnyelv-használatot, a hivatkozások épségét vagy a tipográfia egységességét.

De ha ezen az első, felületes vizsgán átmegy is, gyanússá válhat egy folyóirat egy sor más okból. Noha nem szabad minden újonnan induló folyóirattal szemben eleve fenntartásokkal viseltetni – minden lap volt egyszer friss, a ma legrangosabbakat is beleértve –, nem növeli a bizalmat, ha egy folyóirat csak pár számot vagy esetleg annyit se tudhat a háta mögött. A legjobb, ha a lap már rendelkezik az idézettségét és nemzetközi elfogadottságát jellemző mutatókkal, így a sokat bírált, ám a gyakorlatban mégis széleskörűen használt impakt faktorral; igaz, az ehhez szükséges statisztikai összesítéseket legkorábban két évvel a lap indulása után lehet elvégezni. Ha ilyen adatok még nem állnak rendelkezésre, tanácsos „lekáderezni” a szerkesztőbizottság tagjait, vajon valóban a szakterület rangos, minőségi cikkeket publikáló kutatói közül kerülnek-e ki. Ezt könnyen megteheti bárki, ha a neveket beírja a PubMed ingyenesen hozzáférhető tudományos folyóirat-adatbázisba. Mivel azonban az álfolyóiratok megtévesztésül megjelölhetnek szerkesztőként olyan elismert tudósokat is, akik valójában sosem hallottak az adott lapról, a legokosabb az, ha az érdeklődő kutató beleolvas a folyóirat által korábban megjelentetett közleményekbe, így maga is felmérheti a tudományos kvalitásaikat.

A mozgalom zászlóshajója, a PLoS

Az Open Access mozgalom egyik úttörője, egyben zászlóshajója az amerikai PLoS (Public Library of Science – Nyilvános Tudományos Könyvtár) lapcsoport. A PLoS tulajdonképp nem is közreadóként, hanem a tudományos közösségnek címzett kezdeményezésként született 2000-ben, amikor a mozgalom három alapítója – Harold Varmus, az amerikai Nemzeti Rákkutató Intézet akkori igazgatója, valamint Patrick Brown, a Stanford Egyetem biokémia-professzora és Michael Eisen, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) molekuláris- és sejtbiológia tanszékének előadója – nyílt levélben buzdított minden élettudományi kutatót arra, hogy eredményeiket a lapkiadók megkerülésével egy mindenki számára ingyenesen hozzáférhető, nyilvános internetes könyvtárban tegyék közzé.

A kezdeményezéshez rövid időn belül 180 nemzet mintegy 34 000 kutatója csatlakozott aláírásával, ám érdemi előrelépés mégsem történt addig, amíg a PLoS alapítói nem határoztak úgy, hogy létrehozzák az álmaikat megvalósító nyílt hozzáférésű tudományos sajtóorgánumot. Ez 2003-ban történt, és a PLoS azóta hét internetes folyóiratot megjelentető, a tudományos világban magasan jegyzett lapcsoporttá nőtte ki magát. A PLoS szigorú alapelvei – az itt megjelentetett valamennyi tartalom nyílt és korlátlan hozzáférhetőségén túl – kikötik, hogy a PLoS lapjai kizárólag kiemelkedő színvonalú, szigorú szakmai bírálaton átesett kutatási eredményeket közölnek, és csak akkora díjat rónak a szerzőkre, amekkora valóban elengedhetetlen a publikációs költségek fedezéséhez. További célkitűzéseik közé sorolják egyebek között a lapjaik által felölelt témák körének szélesítését, a nyílt hozzáférésben érdekelt egyéb szervezetekkel való együttműködést, vagy a nemzetek közötti információs esélyegyenlőtlenségek lebontását.