250 éve mészárolták le a madéfalvai székelyeket

Az emlékmű Madéfalván

2014. január 7-én, hajnali három órakor volt 250 éve, hogy a császári seregek támadást indítottak az erdélyi Madéfalván összegyűlt székelyek ellen. Ami ezután következett, igazi mészárlás volt: a császáriak legalább kétszáz, fegyverrel ellenállni egyébként nem akaró székelyt öltek meg.

1764. január 7-én hajnali három órakor Csorja János, Háromszékről a csíkszéki Madéfalvára menekült ügyvéd arra ébredt, hogy házának falát egy ágyúgolyó ütötte át. Az elkövetkező órákban császári csapatok, dragonyosok és huszárok szállták meg a falut, és válogatás nélkül gyilkolni kezdték a lakosságot. A mészárlásnak gyerekek és asszonyok is áldozatul estek. A Madéfalván összegyűlt tömegnek volt ugyan fegyvere, ám nem kívántak ellenállni. Sokan – különösen a Háromszékről érkezettek – megpróbáltak a hegyek felé menekülni, ám a császáriak körülzárták a falut, így a menekülők közül is sokakat foglyul ejtettek, illetve megöltek.

A különálló Erdély

Mi vezetett a mádéfalvi mészárláshoz? Erdély a 17. század első felében, főként Bethlen Gábor fejedelemsége idején önálló állammá nőtte ki magát. Az önállóság azonban nem csupán a tehetséges fejedelem és utódai munkájának eredménye, hanem a török és a Habsburg-birodalom közötti hatalmi egyensúly szülötte is volt. Amikor pedig a törököt kiűzték, az Erdélyi Fejedelemség és Magyarország is a Habsburg-birodalom befolyása alá került, ám az ország területének egységét nem állították helyre. Erdélyt Magyarországtól teljesen különálló tartományként kezelték: megmaradt a csekély befolyással bíró országgyűlés, a tartomány élére pedig a rendek által választott guberniumot, kormányzótanácsot állítottak, ennek elnöke irányította a bécsi központtól távoli tartományt. Bécsben pedig külön erdélyi kancelláriát állítottak föl, amely szoros ellenőrzés alatt tartotta az erdélyi ügyeket, így a tartományt egyre növekvő mértékben Bécsből kormányozták.

Mária Terézia az 1750-es évektől arra törekedett, hogy Erdélyben is minél könnyebben megvalósíthassa uralkodói szándékait, és gyengítse a rendeknak a magyarországinál amúgy is gyengébb befolyását. Ennek érdekében a megyei tisztviselők megválasztását uralkodói jóváhagyáshoz kötötte, az adószedés királyi adószedők kezébe került. 1761 után már az erdélyi országgyűlést sem hívta össze, a gubernium hagyományosan erdélyi által elfoglalt elnöki posztját pedig 1762 után már nem töltötték be, és a polgári igazgatás is Erdély katonai parancsnoka kezébe került.

A konfliktusok is éppen erre az időszakra élesedtek ki. A román lakosság többségbe került Erdélyben a 18. század közepére, ám politikai jogokkal nem rendelkeztek. Az erdélyi „három nemzet”, a magyarok, a székelyek és a szászok hallani sem akartak arról, hogy politikai jogokat adjanak a románságnak. Mária Terézia uralkodása alatt már kialakult egy vékony román értelmiségi réteg is, akik jogokat követeltek az egyébként zömmel jobbágysorban élő románoknak. Az 1750-es évek végén már fegyveres felkelés is kibontakozott a földesúri terhek ellen, és ehhez vallási konfliktusok is társultak. Az Erdély keleti szélén élő székelyek számára pedig a fő veszélyt az jelentette, hogy a társadalmi átalakulások eredményeként veszélybe kerülnek ősi szabadságjogaik.

Út Madéfalvára

Az 1760-as évek elején ráadásul a külpolitikai helyzet is válságosra fordult: reális volt a veszélye egy újabb török elleni háborúnak, ráadásul Oroszország sem tűnt megbízhatónak. Mária Terézia ezért 1761 őszén elrendelte, hogy Erdély keleti és déli területein a Magyarország déli vidékéhez hasonló határőrvidéket kell fölállítani. A tervek szerint Erdély déli és északkeleti területein egy-egy román ezred védte volna a határt, míg Székelyföldön két székely ezredet állítottak volna föl. A románság körében a toborzás sikeresen haladt, hiszen komoly adókönnyítést, és a jobbágysorból való fölszabadulást helyeztek kilátásba a császári toborzók. A román ezredekben sem volt azonban tökéletes az elégedettség: már 1763-ban lázongások törtek ki.

Az 1764-es vérengzés, a "mádéfalvi veszedelem" emlékműve Madéfalván Forrás: Wikimedia Commons

A székely ezredek fölállítása jóval nehezebben ment. A kilátásba helyezett könnyítések nem motiválták a székelyeket, hiszen ők csupán hagyományosan meglévő szabadságajogaikhoz ragaszkodtak. Az is komoly elégedetlenséget szült, hogy a székelyek nem voltak hajlandók idegen tisztek alatt szolgálni, saját parancsnokaikhoz ragaszkodtak. Noha Mária Terézia eredetileg nem akart kényszert alkalmazni, mégis erőszakos sorozásba torkollott a toborzás. Amikor az Erdélybe vezényelt Adolf Buccow tábornok ezt megkezdte, gróf Kemény László, a gubernium elnöke 1762-ben lemondott tisztségéről, a hatalom pedig Buccow kezébe került.

Innentől kezdve folytatódott az erőszakos toborzás. A tiltakozás egyre erősebb lett: sokan Moldvába menekültek, míg mások petíciókat küldözgettek a királynőhöz. Székelyföldön olyan komoly lett a nyugtalanság, hogy végül Mária Terézia Buccow leváltása mellett döntött. Helyébe Siskovics tábornokot nevezte ki, ám a látszólag körültekintőbb, a guberniummal együttműködő bizottságot fölállító új katonai parancsnok lényegében a korábbihoz hasonló erőszakos módon folytatta a toborzást. Az eredmény az lett, hogy 1763 végére a székely falvakból a hegyekbe menekültek a férfiak, ha meglátták a császári toborzókat. Erőszakot a székelyek nem alkalmaztak, ám a helyzet 1764 elejére nagyon feszültté vált.

A mészárlás

Hasonló események zajlottak le Madéfalván is 1763-1764 fordulóján. A férfiak a toborzó bizottság közeledtére a hegyekbe szöktek, mire válaszul a császári katonaság télvíz idején kiűzte a faluból az ott maradt gyerekeket és asszonyokat. Arra számítottak, hogy családjuk érdekében végül a hegyekben bujdosók visszatérnek, és végül vállalják a határőrséget. Erre azonban nem voltak hajlandók, inkább Moldvába készültek távozni. Tervükben csak az gátolta meg őket, amikor hírét vették, hogy Háromszék felől jelentős székely erősítés érkezik. A hegyekben bujdosók ezért végül lejöttek Madéfalvára, hogy ott várják be a háromszékieket. Erőszak alkalmazásáról nem volt szó, ám nem engedelmeskedtek a császári seregek fölszólításának sem. Céljuk az erőszakos toborzás elleni tiltakozás átadása volt.

A madéfalvai veszedelem 250. évfordulóján tartott megemlékezés Bonyhádon 2014. január 5-én Forrás: MTI/Sóki Tamás

1764. január 7-én hajnali három órakor aztán Siskovics tábornok parancsára Carato alezredes, a székely határőrség parancsnoka Madéfalvára támadt, hogy megakadályozza az érkező háromszékiek és csíkiek egyesülését. Először ágyúval lőtték a falut, majd megszállták a települést, és minimum kétszáz főt lemészároltak. Közel négyszáz főt fogságba vetettek.

A történészek által egyértelműen szükségtelenül keménynek ítélt fellépés végül meghozta az „eredményt”: a többi székely székben a megfélemlített székelyek közül sokan letették a hűségesküt, így föl tudták állítani a királynő által kért ezredeket. Sokan azonban a menekülést választották: rengetegen menekültek Moldvába, ahol a csángó falvakban húzták meg magukat.

A bukovinai székelyek

Amikor 1774-ben a Moldvától északra elterülő Bukovina a Habsburg-birodalom fennhatósága alá került, a bécsi kormányzat megkegyelmezett a csángókhoz menekült székelyeknek, akik számára Bukovinában kínáltak föl letelepedési lehetőséget. Hadik András generális segítségével itt alapították meg Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva településeket, ahol egészen 1941-ig élhettek. Ekkor a magyar kormány a frissen visszacsatolt Vajdaságba telepítette át a bukovinai székelyeket, akiknek aztán 1944-ben ismét menekülniük kellett a visszatérő jugoszláv hatalom elől, hogy végül a Dunántúlon a kitelepített svábok házaiban találjanak új otthonra.