Magyarország területéről 1941 júliusában-augusztusában telepítettek ki először zsidókat. A célterület az előbb magyar, majd német megszállás alatt álló Ukrajna és Galícia területe volt. A hivatalos szándék szerint a Magyarországon tartózkodó, magyar állampolgársággal nem rendelkező orosz és lengyel zsidókat toloncolták ki, ám sok magyar állampolgárt is a kitelepítettek közé soroltak a hatóságok. Sorsuk közös volt: a 18 ezer kitoloncolt zsidó közül 10-12 ezer végezte az SS alakulatok géppuskatüzében Kamenyec-Podolszkijban, az ekkor még életben maradottak közül pedig mindössze két-háromezer főnek sikerült visszaszöknie Magyarországra.

Szakály Sándor történész az MTI-nek adott pénteki interjújában azt mondta, hogy a történészek közül többen úgy ítélik meg: 1941-ben Kamenyec-Podolszkijba történt az első deportálás a második világháborúban Magyarországról, de véleménye szerint ez inkább idegenrendészeti eljárásnak tekinthető, mert azokat, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal, ide toloncolták ki. Egy vasárnapi hír szerint Szakály Sándor megköveti azokat, akiket megsértett ezzel a nyilatkozatával. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója az ATV Szabad Szemmel című műsorában vasárnap azt is elmondta, lehet, hogy tévedett. Mit lehet tudni az 1941-es deportálás hátteréről?

Sokszor nehéz volt igazolni az állampolgárságot

Magyarország területe a második világháború előestéjén és a háború első éveiben jelentős növekedésen ment keresztül. Kárpátalja, Észak-Erdély és más területek visszacsatolásával jelentősen, közel 350 ezer fővel (40%-kal) gyarapodott az ország zsidó lakossága is. Kárpátalján főként szegény sorsú, a vallási szokásokat szigorúan megtartó ortodox zsidók éltek, akiknek életmódja jelentősen különbözött a trianoni Magyarország és különösen Budapest asszimilált zsidóságától. Magyarország lakossága a németek által megszállt környező országokból ide menekülőkkel is gyarapodott. Sokan érkeztek Lengyelországból, Ausztriából és Szlovákiából: a menekültek között több tízezer lengyel került Magyarországra, akiket a magyar menekültügy nagy gondossággal fogadott. Az üldözések elől sok zsidó is Magyarországra menekült: a korabeli statisztikák szerint az országban a negyvenes évek elején nagyjából 10 ezer magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidó élt.

Német őrök kísérik a deportált zsidókat Kamenyec-Podolszkijban, kivégzésük előtt, 1941. augusztus 27-énForrás: United States Holocaust Memorial Museum/Spitz Gyula

Az országba érkező külföldiek ügyeinek intézésére még 1930-ban felállították a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságot (KEOKH), amelynek feladatai jelentősen megszaporodtak az 1930-as évek végének menekülthullámai nyomán. A harmincas évek végén megszületett zsidótörvények által jól jellemezhető közhangulatban a KEOKH tevékenysége is sokkal szigorúbb lett, amikor a Magyarországra érkező vagy már itt tartózkodó zsidók ellenőrzéséről volt szó. Az új kérelmezőknek jóval nehezebben adtak engedélyt a letelepedésre, az országban tartózkodó zsidóktól pedig a magyar állampolgárság igazolását kezdték el megkövetelni.

Német őrök kísérik a deportált zsidókat Kamenyec-Podolszkijban, kivégzésük előtt, 1941. augusztus 27-énForrás: United States Holocaust Memorial Museum/Spitz Gyula

A negyvenes évek elejére a zsidó lakosság számára fokozatosan kötelezővé tették a magyar állampolgárság bizonyítását, ellenkező esetben kitoloncolással fenyegették őket. Az állampolgárság bizonyítása azonban sokszor nagy nehézségekbe ütközött, hiszen – különösen a frissen visszacsatolt területeken – sokszor nem álltak rendelkezésre a szükséges dokumentumok, a kárpátaljai zsidóságnak pedig sokszor pénze sem volt a költséges eljárás lefolytatására. A hatóságok ráadásul nagyon szigorú feltételekhez kötötték az állampolgárság igazolását, az iratoknak pedig minden esetben eredeti vagy az illetékes hivatal, levéltár által hitelesített példányát kellett fölmutatni. Nem csoda tehát, hogy az állampolgárság igazolása meglehetősen nehézkesen haladt, így sok esetben a KEOKH számára egyazon megítélés alá estek a külföldről Magyarországra menekültek és a Magyarország területén élő, ám állampolgárságukat iratokkal igazolni nem tudó zsidók.

Deportálás Galíciába

A magyar kormányzat legfelsőbb köreiben vélhetően 1941 júliusában született meg a döntés arról, hogy a Magyarországon élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidókat a németek által megszállt Ukrajnába telepítik ki. A döntés Gellért Ádám és Gellért János kutatók tanulmánya szerint vélhetően a minisztertanács július 1-jei ülésén született meg, noha a június-júliusban keletkezett minisztertanácsi jegyzőkönyvek nem tartalmaznak utalást erre a témára.

A második világháború után azonban több érintett – köztük maga a hivatalban lévő miniszterelnök, Bárdossy László és más miniszterek – is úgy emlékezett vissza, hogy a döntést megvitatták és a minisztertanácsban elfogadták. A két kutató feltételezése szerint a kitelepítésről szóló határozat alapvetően a vezérkar kezdeményezésre született meg, más kutatók szerint pedig jelentős kezdeményező szerepet játszott Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa is. A külhoni zsidók kitelepítése mögött elsősorban egy olyan lehetőségnek a fölismerése állt, amelyet a Szovjetunió elleni német támadás eredményezett. A gyors szovjet visszavonulás után magyar ellenőrzés alá kerültek ukrajnai és galíciai területek, ahol így lehetővé vált a magyarországi „külhoni zsidóság” elhelyezése.

Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosaForrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A végrehajtásról szóló rendeletek július közepén jelentek meg, amikor már folyamatban voltak a kitelepítések. A kitelepítések a megjelenő rendeletek hivatalos szándéka szerint főként az orosz és lengyel, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidókat érintették. A rendelkezések végrehajtása azonban meglehetősen önkényesen zajlott, így az elsődlegesen megcélzott, lengyel és orosz „külhonos” zsidók mellett magyar állampolgárságukat bizonyítani nem tudó magyarországi zsidókat, sőt állampolgársági iratokkal rendelkező személyeket is kitelepítettek, sokszor meg sem várták a még folyamatban lévő ügyek végét. Sok esetben még a rendeleteket sem tartották be: hetven év fölötti személyeket éppúgy elvittek, mint gyerekeket vagy az első világháborúban kitüntetett frontharcosokat. Voltak olyan települések, ahonnan válogatás nélkül minden zsidót elvittek.

A kitelepítettek száma összesen 18 ezer fő körül volt, miközben a KEOKH statisztikái szerint összesen 10 ezer külföldi állampolgárságú zsidó élt az országban, ebből mintegy 6000 volt lengyel és orosz származású. Mindennek alapján is feltételezhető, hogy a kitelepítettek között jelentős számban voltak feltételezhetően magyar állampolgárságú, ám állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók. Jellemző, hogy a kitelepítettek kétharmadát Kárpátaljáról, a többieket Budapestről és az ország más tájairól küldték Ukrajnába.

Út a halálba

A kitelepítésre kijelölteket zsúfolt vagonokban először a Körösmezőn fölállított gyűjtőtáborba szállították, majd onnan továbbították őket Ukrajnába és Galíciába. Az ígéretek szerint itt a visszavonuló szovjet csapatokkal elmenekülő helyi lakosság kényelmes házai és munkalehetőség várta volna a Magyarországról áttelepített zsidókat. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a kitelepítetteket nyomor és éhezés fogadta: legfeljebb a helyi, amúgy is nélkülöző zsidóság próbált segíteni rajtuk. A számukra kijelölt barakkokban nem volt elegendő hely, járványok és éhínség ütötte fel a fejét.

A megszállt területek ellenőrzését a magyar honvédségtől fokozatosan átvevő németek egyre kevésbé tudták megoldani a Magyarországról érkező zsidók okozta problémákat, ráadásul úgy vélték, jelenlétük akadályozhatja a felvonulási területeken a német hadsereg mozgását és az utánpótlást. A német hadvezetés egyre erőteljesebb követelésére így végül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus 15-én „felfüggesztette” a kitelepítéseket. Ez a döntés később véglegesnek bizonyult, a kitelepítések egyáltalán nem folytatódtak. A leállításban szerepet játszott az is, hogy a magyar közélet több jeles képviselője, köztük Schlachta Margit, Rassay Károly és Bajcsy-Zsilinszky Endre is tiltakozott a kitelepítések ellen.

Deportált zsidók a kivégzések helyszínén, Kamenyec-Podolszkij közelében, 1941. augusztus 27-én vagy 28-ánForrás: United States Holocaust Memorial Museum/Spitz Gyula

A kitelepített magyarországi zsidók sorsát a megszállt Ukrajnában tevékenykedő SS-Einsatzgruppék (speciális alakulatok) pecsételték meg. Ezeknek a csoportoknak az volt a feladatuk, hogy elvégezzék a „szükségesnek” ítélt tisztogatásokat, ez sok esetben az esetleges ellenállók és a helyi zsidó lakosság lemészárlását jelentette. Augusztus 27–29-én Kamenyec-Podolszkij mellett került sor a holokauszt történetének első olyan vérengzésére, ahol öt számjegyű volt az áldozatok száma. A Friedrich Jackeln SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt álló Einsatzgruppe-C három nap alatt 23 ezer embert végzett ki, közülük mintegy 10-12 ezren lehettek Magyarországról kitelepített zsidók. A kitelepítettek közül a becslések szerint talán 2-3000 embernek sikerült visszaszöknie Magyarországra, a többiek Ukrajna és Galícia földjén vesztették életüket.

A deportálás második nagy hullámára 1944-ben, a német megszállás idején került sorForrás: Bundesarchiv