Két hadsereg is megszállta Magyarországot 1944 márciusa és 1945 márciusa között. A német csapatok 1944. március 19-én hivatalosan szövetségesként, lényegében puskalövés nélkül érkeztek. A szovjetek viszont az országot meghódító győztes hadseregként vonultak be 1944–1945 fordulóján, és annak megfelelően is viselkedtek.

A két hadseregnek a magyarországi civil lakossághoz való viszonyát teljesen eltérően őrzi a történeti emlékezet. A különféle német fegyveres testületek Magyarországon sokkal kevesebb erőszakos cselekményt követtek el, mint a szovjet területeken vagy Lengyelországban. A Magyarországot meghódító Vörös Hadsereg tagjainak erőszakos viselkedése viszont generációkra szóló sebeket ejtett, amelyekről ráadásul politikai okokból beszélni sem lehetett. Mindez még akkor is igaz, ha a szovjet hadsereg tagjai számos esetben magánkezdeményezésből, máskor hivatalosan is segítséget nyújtottak a lerombolt ország lakosságának.

A német és a szovjet hadsereg nem csupán azért viselkedett másképp, mert más okokból és körülmények között érkezett az országba. A két hadsereg eltérő kultúrát is képviselt: a németek viselkedése és szokásrendszere a magyarok számára alapvetően ismerős volt, hiszen ők is közép-európaiak voltak, ráadásul sok magyar beszélt németül, így szót tudtak érteni velük. Oroszul szinte senki sem beszélt: különféle, a történelmi Magyarországon használatos szláv nyelvekkel próbáltak szót érteni a hatalmas tömegben megjelenő szovjet katonákkal, akiknek viselkedése és szokásrendszere éppoly meglepő volt Magyarország lakóinak, mint amennyire a szovjet katonák csodálkoztak az itteni viszonyokon.

Szovjet gyalogos- és páncélosalakulat a magyarországi harcokbanForrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha kellett, kegyetlenül viselkedtek

A különféle német fegyveres alakulatok – főként a Wehrmacht és az SS – Magyarországon keveset érintkeztek közvetlenül a polgári lakossággal. A németek bevonulásakor érdemi ellenállásra nem került sor, a polgári lakosság pedig úgy tekintett rájuk, mint az évek óta tartó háborúban szövetséges, ám jelentősen erősebb, olykor vitatott megítélésű „fegyvertársra”.

A német alakulatok is alapvetően szövetségesként próbáltak viselkedni. Az ország életébe azért sem kellett közvetlenül beavatkozniuk, mert Magyarország közigazgatása a megszállás után is működött, így a németek által kért, sugallt vagy megkövetelt intézkedéseket nagyrészt a magyar közigazgatás hajtotta végre. A Szovjetunióba és Lengyelországba a németek győztes hadseregként érkeztek, így ott katonai közigazgatást vezettek be, és a lakosságot is legyőzött ellenfélként kezelték. Ezeken a területeken – de olykor a megszállt nyugati országokban is – folyamatosan napirenden voltak a polgári lakossággal szembeni legdurvább erőszakos cselekmények.

Magyarországon a német fegyveres és biztonsági erők leginkább a kritikus pillanatokban léptek föl közvetlenül. A bevonulást követő napokban több száz, véleményük szerint németellenes személyt tartóztatott le a Gestapo, noha volt olyan eset is, hogy a budapesti telefonkönyv alapján töltötték föl a létszámot. A rendfenntartásból később igyekeztek minél többet a magyar közigazgatásra bízni. A német erők legközelebb október 15-én, a nyilas hatalomátvétel napján avatkoztak be ismét közvetlenül fegyveresen az ország életébe. A németek tevékenysége főként azon személyekre irányult, akikről azt gyanították, hogy céljaik ellenében dolgoznak. A német megszállás legtragikusabb következménye, a magyarországi zsidóság deportálása magyar területen nem a német fegyveres erők közvetlen közreműködésével történt.

A front átvonulásakor azonban már előfordultak olyan esetek is, amikor a német hadsereg közvetlenül a polgári lakossággal szemben lépett föl erőszakosan. Budapest ostroma idején a német parancsnokság drasztikus intézkedéseket vezetett be a civil lakossággal szemben: ha például valaki megdézsmálta a németeknek légi úton ledobott utánpótlást, azért azonnali halálbüntetés járt. A német katonák esetében is előfordult fosztogatás, rablógyilkosság és erőszakoskodás a magyar civilekkel szemben, az ilyen esetek száma azonban összességében alacsony maradt. Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvében így fogalmaz: „a lakosság tapasztalata szerint a németek civilizáltan, ám ha kellett, kegyetlenül viselkedtek”.

Gondot okoztak az evőeszközök

A Vörös Hadsereg Magyarországra győztes hódítóként érkezett. Ráadásul Magyarország volt az első Szovjetunió ellen harcoló ország, amelynek területére hódítóként érkeztek a szovjet fegyveres erők, hiszen Romániába békésen vonultak be. A sokszor bosszúvágytól fűtött szovjet katonák ezért azt az elégtételt is átélhették, hogy a harc immáron ellenségeik földjén folyik. Az is nagy élmény volt számukra, hogy Magyarország volt az első „nyugati” ország, amelyet elért a Vörös Hadsereg. A szovjet katonák számára az ország még pusztulásában is olyan gazdag helynek számított, amihez foghatót korábban nem láttak. Volt olyan szovjet katona, aki csodálkozott azon, hogy Pesten még a mosónőnek is saját szobája van, az angol vécé vagy éppen az evőeszközök használata sokuknak okozott gondot a visszaemlékezések szerint.

A Vörös Hadsereg viselkedése nagyban különbözött a nyugati hadseregekétől. Ha az angolok és az amerikaiak megszálltak egy várost, alapos hirdetményekben tudatták a lakossággal az új rendet. Budapesten hetek teltek el, mire egyáltalán valamiféle rendszer kialakulni látszott a megszállás káoszában, és sokáig rejtélyes volt, melyik üggyel melyik parancsnoksághoz kell fordulni. A szovjet hadsereg képviselőit ráadásul a sztálini rendszerre jellemző kegyetlenség és beteges bizalmatlanság jellemezte, ami egyaránt kiterjedt a civil lakosságra és saját alakulataikra is. Ez a hadsereg az Európában megszokottnál jóval fegyelmezetlenebb volt: a sokszor a legénységhez hasonló társadalmi közegből kikerült tiszteknek jóval kisebb tekintélyük volt az embereik előtt, ezért a hadsereg összességében sokkal rendezetlenebbnek számított, mint például a német hadsereg.

Szovjet csapatok Szegeden, 1944. októberForrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Három nap szabad rablás

A jogsértések egy része olykor a legfelsőbb parancsnokság utasítására történt, más esetekben pedig szemet hunytak a katonák egyénileg elkövetett bűncselekményei fölött. Az első csoportba tartozott például azon szovjet alakulat ténykedése, amelyik művészettörténész és pénzügyi szakértők segítségével végigjárta a budapesti pénzintézetek páncéltermeit, és onnan minden mozdítható értéket – készpénzt, műkincseket – elszállított. Malinovszkij marsall a főváros elfoglalása után három nap szabad rablást engedélyezett csapatainak a fővárosban. Ez volt az ostrom során elpusztult Budapest számára a mélypont, ekkor történt a legtöbb erőszakos esemény is. A fosztogatásra vonatkozó burkolt engedélyként értékelhetjük azt is, hogy a parancsnokság 10 kilogrammos csomagok hazaküldését engedélyezte a katonák számára.

Az ostromot követően a budapestiek számára a hivatalos intézkedések közül a közmunka jelentette a legnagyobb veszélyt. Ez annyit jelentett, hogy sokszor egy-egy ház lakosságát rendelték ki valamilyen munka elvégzésre, vagy egyszerűen csak a járókelőket fogdosták össze sittet lapátolni. A veszély abban rejlett, hogy sokszor a „málenkij robot” jóval hosszabbra, akár évekre is elnyúlt, hiszen a parancsok értelmében a szovjet parancsnokságnak 110 000 ezer hadifoglyot kellett a Szovjetunióba küldenie, a létszám pedig csupán 50 ezer budapesti letartóztatásával volt kitölthető, ami február folyamán meg is történt. A tömeges letartóztatások ellen az Ideiglenes Nemzeti Kormány is tiltakozott a szovjet kormánynál.

A fosztogatás és a fejetlenség egészen furcsa esetekhez is vezetett. Előfordult például, hogy egy túlbuzgó őrmester a fegyverszünet végrehajtását ellenőrző teljhatalmú szerv, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagját is deportáltatni akarta. Hiába hangoztatták, hogy éppen Csernyisov vezérezredessel, Budapest szovjet városparancsnokával lesz megbeszélésük, nem hatott az érvelésük. Végül úgy úszták meg, hogy a hiába várakozó vezérezredes indult a keresésükre. Amikor rájuk talált, ordítva szidta a túlbuzgó őrmestert, akit korbácsával addig vert, hogy végül a katonát hordágyon vitték el.

Vonzódtak a szemüvegekhez és az órákhoz

A visszaemlékezések alapján a szovjet hadsereg katonáiról igencsak ellentmondásos kép bontakozik ki. Ez természetesen nem meglepő: egy ilyen méretű hadseregben nagy számban akadtak segítőkész, a háborús pusztulásban nélkülöző lakosságnak segítő katonák. A Vörös Hadsereg sokak számára az üldöztetések végét jelentette.

Sok visszaemlékezés szól például arról, hogy a szovjet katonák közül sokan nagy becsben tartották a gyerekeket, az orvosokat és a politikai befolyásuk miatt az írókat, a vallási különbségeknek viszont egyáltalán nem tulajdonítottak jelentőséget. Közismert, hogy különösen érdeklődtek a szemüvegek, az órák és más technikai eszközök, mint például a latin betűk miatt számukra nem is használható írógépek iránt.

Ugyanakkor nagy számban akadtak közöttük szörnyű bűncselekményeket elkövetők is. A Vörös Hadsereg fegyelmezetlensége és a kaotikus viszonyok közepette sok szovjet katona kezdett egyéni vagyongyűjtésbe is. A közbiztonság lényegében megszűnt a fővárosban, a megszálló hadsereg vagy dezertált tagjai bármikor kifoszthatták a budapesti polgárokat, a fosztogatások pedig gyakran gyilkosságba torkolltak. Magyar rendfenntartó erők alig-alig léteztek, a szovjet parancsnokságok pedig lényegében szemet hunytak a bűncselekmények fölött, és csak az igazán kirívó esetekben jártak el. Csepelen például azokat a civil lakosokat kezdték el felelősségre vonni, akik „megrágalmazták a Vörös Hadsereget”, így aztán a fosztogatásokra vonatkozó panaszok hamar meg is szűntek.

Hivatalosan nem létező, tömeges nemi erőszak

A magyar közgondolkodásban a legmélyebb nyomot a magyar nők megbecstelenítése hagyta. Mivel hivatalosan erről a kérdésről beszélni sem a maga idejében, sem utána évtizedekig nem lehetett, pontos számadatok nem állnak rendelkezésünkre a megerőszakolt nők számával kapcsolatban. Pető Andrea történésznek a Rubicon februári számában megjelent cikke szerint a becslések 50 ezer és 800 ezer eset között szóródnak. A számokat a nemibeteg-gondozók, a tisztiorvosok, a terhesség-megszakítások adataira és a jobban dokumentált német és osztrák esetek párhuzamaira építik. Az bizonyos, hogy a jelenség egészen tömeges méreteket öltött, különösen azokon a helyeken, amelyeket a Vörös Hadsereg nagy harcok árán foglalt el. Budapest is ilyen volt, feltételezhetően itt történt a legtöbb nemi erőszak az országban. Gyakran előfordult olyan is, hogy egy nőt többször is megerőszakoltak. Nem kímélték az egészen fiatal lányokat és a már nagyon idős asszonyokat sem.

Jerzy Bohdan Szumczyk lengyel művész szobra egy terhes nőt megerőszakoló szovjet katonáról. A szobrot engedély nélkül állították fel Gdanskban, 2013. október 16-án, majd a rendőrség pár óra múlva eltávolítottaForrás: AFP/Jerzy Bohdan Szumczyk

A közvetlen következmények szörnyűek voltak: egyrészt sokszorosára emelkedett a különféle nemi betegségek száma, másrészt pedig a nemi erőszak sokszor nem kívánt terhességet is eredményezett, ami az abortusz ideiglenes engedélyezéséhez vezetett. A nemi erőszak okozta lelki sérülések minden társadalomban – a szégyenérzet miatt – a legnehezebben feltárható és orvosolható traumák közé tartoznak. A szovjet hadsereg által tömegesen elkövetett, hivatalosan nem is létező, így nem feldolgozható nemi erőszak így magyar nők generációit kísértette évtizedeken át.

A nehéz időkből azonban vannak adataink a társadalmi szolidaritás működéséről is. Sok esetben egy-egy ház közössége fogott össze és próbálta közösen megvédeni asszonyait és értékeit, amiért gyakran az életükkel fizettek. A házak előtt a légitámadások alatt egy sínnel kolompoltak, hogy jelezzék a veszélyt, a háború utáni nehéz időkben pedig ugyanezt a sínt használták arra, hogy figyelmeztessék az utca lakóit a fosztogató szovjet katonákra.

Győrben például megtörtént, hogy a helyi nyilvánosház lányai önként vállalták, hogy kiszolgáltatják magukat a szovjet katonáknak, így mentve meg a környékbeli asszonyok becsületét. Amikor áldozatukra már nem volt szükség, a környék lakói hálából valamennyi lánynak tisztességes megélhetést és otthont szereztek.

A szovjet katonák nők utáni vágya egészen drámai helyzeteket is eredményezett. Az egyik pesti bérházban például a pincébe érkező szovjet tiszt franciául azt közölte a lakókkal, hogy szolgáltassanak ki egy órán belül öt nőt, különben az egész ház súlyos következményekkel számolhat. Súlyos vita kezdődött ezután a lakók között, s végül a férj vagy más támasz nélküli asszonyoknak kellett menniük. A legszomorúbb pedig az volt a történetben, hogy a néhány nap múlva szörnyű állapotban visszaérkező lányokat nem úgy fogadták, mint akik végül is megmentették a ház asszonyainak becsületét, hanem sértegették és becsmérelték őket úgymond erkölcstelenségük miatt.