Szemtől szemben egy pszichopatával - interjú Sokkoló Richie-vel

2014.05.05. 11:10

Dr. Kent Kiehl amerikai neurológus azt kutatja, hogy miben tér el a fejletlen erkölcsi ítélőképességgel rendelkező és érzéketlenséggel, az empátia, a bűntudat és a félelem hiányával jellemezhető pszichopaták agya a többi emberétől, és mit lehet tenni, hogy a kóros elmeállapot tettekben ne manifesztálódjon. Friss könyvében az elmúlt két évtized érdekes eseteit gyűjtötte össze, de ezekből is talán a legérdekesebb a "Sokkoló" Richie-vel folytatott beszélgetés.

Részlet dr. Kent Kiehl The Psychopath Whisperer: The Science of Those Without Conscience című, magyarul még nem olvasható könyvéből.

Mindenkit sokkolt a jelenet

Ekkor az egyik rab teljesen meztelenül kilépett a cellájából, és elindult a soron felénk. A szemem sarkából figyeltem. Elhaladt a tévészoba előtt, ahol álltunk, aztán végig a zuhanyzók és az üres nővérszoba mellett, le a lépcsőn, végül az ajtón át ki a szabadba, a sportpályára. Ahogy elvonult mellettünk, néhány rab óvatosan utánafordult, hogy szemügyre vegye. Mások megpróbáltak oda se nézni, de láttam rajtuk, hogy észreveszik. A bentiek legalább annyira megijedtek, mint amennyire összezavarodtak. Mit akar ez?

A pucér rab kilépett az esőbe, és körbesétálta a rövid futópályát. Két teljes kört tett meg így. A tévészoba a második emeleten volt, a rabok kitűnően ráláttak onnan a pályára. Némelyikük kikukucskált, és figyelte. Mindenki kizökkent a kerékvágásból, de senki nem szólt egy szót sem. Mindenkit sokkolt a jelenet.

Az új rab idővel bejött, még mindig meztelenül, először fellépdelt a lépcsőn a második emeleti sorra, majd le a cellájába. A feszültség a tévészobában tapinthatóan nőtt. A rab rövidesen újból kilépett a cellájából, és törülközővel a vállán megindult a zuhanyozó felé. A sor közepe felé járt, amikor elérte a többieket; egyesek lassan kitértek az útjából, mások visszahúzódtak a cellájukba. Akadtak, akik beszélgetést mímeltek, de közben nyilvánvaló volt az igyekezetük, hogy elkerüljék vele a közvetlen szemkontaktust. Megfigyeltem, amint az egyik legtermetesebb elítélt finoman lelassítja a lépteit, csak hogy ne keresztezze az útját.

Gyors zuhanyozás után az új rab megint visszatért a cellájába. Volt valami érezhető fölényesség abban, ahogy viselkedett. Teste nem volt különösebben robusztus, de kidolgozott izomzatú.

Ő volt az, akivel interjút kellett készítenem. Kortyoltam egy nagyot a kávémból, és megindultam a cellája felé. Az ajtaja fölött, ragasztószalagra írva állt a neve. Richardnak hívták.

– Jó reggelt. Én vagyok az a kutató a British Columbia-i Egyetemről. Interjúkat és agyhullám-felvételeket készítünk az itt kezelés alatt álló elítéltekkel. Érdekelné esetleg bővebben a dolog?

– Hogyne – hangzott a sötét cellából.

– Akkor jó. Nyugodtan öltözzön fel, és harapjon valamit, úgy fél óra múlva visszajövök magáért. Az interjút a földszinten készítjük majd az irodámban.

Visszamentem a nővérszobába, és lehajtottam még pár csésze kávét. Mindenképp teljesen éber akartam lenni, miközben Richarddal beszélgetek.

Sokkoló Richie megnyomja a gombomat

Richard klasszikus börtönegyenruhát viselt: kék farmert, fehér pólót és sötétzöld kabátot. Kényelmesen ballagott le a lépcsőn, majd tovább a fedett külső folyosón a kantin felé. Úgy negyedóra múlva tért vissza a cellájába a reggeliből. Nem győztem kivárni, inkább lementem érte.

Követett az irodámba, és ledobta magát a velem szemközti székre. Mielőtt még előkereshettem volna a beleegyező nyilatkozatot, rám szegezte a tekintetét, és azt kérdezte: „Volt valaha is szüksége arra a piros gombra?”

A falon derékmagasságban elhelyezett, pénzérme nagyságú vészjelzőre célzott. Egy berregőt hoz működésbe a folyosó végén, az őrök szobájában.

Körülbelül egyforma távolságra ültünk a gombtól. Átfutott az agyamon: talán nem érem el, mielőtt ő elér engem. Lázasan kezdtem törni a fejem, hogyan rendezzem majd át az irodámat, hogy én legyek közelebb a gombhoz, amikor az elítéltekkel beszélgetek.

– Nem – válaszoltam. – Az öt év alatt, amióta itt dolgozom, egyszer sem kellett megnyomnom. Azért dobtam be az öt évet, hogy éreztessem vele, van némi tapasztalat a hátam mögött.

Ekkor szó nélkül felugrott, és rácsapott a gombra. Nem volt időm közbelépni. Ugyanolyan gyorsan ült vissza a székére, ahogy az előbb felugrott róla.

– Nos, lássuk, mi történik – dőlt hátra nyugodtan.

Úgy egy perc múlva hallottuk a távolban kivágódni az ajtókat, majd futva közeledő léptek félreérthetetlen zaja szűrődött be. Gondoltam, felállok, és kinyitom az ajtót az őröknek, de ehhez el kellett volna haladnom Richard mellett. Úgyhogy inkább ülve maradtam, és vártam. Pokoli lassúnak éreztem az őrök reakcióját.

Kulcszörgés után végre felvágódott az ajtóm, ketten estek rajta be lélekszakadva. Az őrök megálltak, és értetlenül bámultak ránk. Richard kényelmesen feléjük fordult ültében, és megkérdezte: – Mi a probléma?

– Valaki megnyomta a riasztót – nyögte ki az egyik. – Minden rendben? Nekem szánta a kérdést.

– Ó, bizonyára én nyomtam meg véletlenül, ahogy levettem a kabátomat – felelte Richard fesztelenül. – Minden a legnagyobb rendben van. Épp készítjük a tudományos interjút.

– Oké – felelte az őr. – Ne csinálja még egyszer.

Nekem csak bólintani volt erőm. A torkomra fagyott a szó.

Ahogy az őrök behúzták maguk mögött az ajtót, Richard felém fordult, és a szemembe nézett.

– A becenevem Sokkoló Richie. És magát is sokkolni fogom.

Minden maradék belső tartásomat összeszedve így feleltem: – Állok elébe. Azért vagyok itt, hogy sokkoljanak. Úgyhogy tegyen ki magáért.

Sokkoló Richie elmosolyodott.

A börtön sose unalmas hely, gondoltam magamban.

Kent Kiehl amerikai pszichiáterForrás: Kentiehl.com / Mark Peterman

„Próbált valaha hullát cipelni?”

Kitöltöttük végre a beleegyező nyilatkozatot, és olyan kérdéssel indítottam a beszélgetést, amit pályafutásom során még egy elítéltnek sem tettem fel:

– Miért sétált ki az előbb meztelenül az esőbe?

– Nézze, tegnap este érkeztem ide. És amikor új helyre szállítják az embert, rögtön mély benyomást kell tennie a többi bentlakóra. Láttam, maga is ott áll a tévészoba ajtajában. Észrevette, milyen nyugtalanok lettek a többiek, ahogy áthaladtam? Még a nagyfiúk is idegesek lesznek, amikor ilyen huncutságokat csinálok. Azonnal pozíciót kell szerezni, érti? Ha nem teszem, a többiek azt fogják hinni, kóstolgathatnak.

Teljesen közömbös arckifejezéssel nézett rám; volt valami hidegrázós a tekintete ürességében.

– Amikor ilyesmiket művelek, a többi rabnak fogalma sincs, mit gondoljon. Kiszámíthatatlan vagyok. Néha magam sem tudom, mit miért csinálok. Egyszerűen csak csinálom.

A gondolataim újból lázasan száguldottak. A logikája torz volt, de kikezdhetetlen: csakugyan máris magához ragadta a domináns szerepet a börtönben. Szép magas pontszáma lesz jó pár pszichopátiás mutatóban.

– Szóval öt éve dolgozik itt? – kérdezte.
– Igen, amióta a diplomamunkámat készítem – feleltem.
– Sok interjút csinált azóta, mi?
– Több százat.
– Olyat, mint én, még biztos nem látott.
– Csakugyan? Miért, maga mitől olyan kivételes?
– Hát attól, hogy akkora rohadék vagyok, amekkorát maga el sem tud képzelni. És magát is ugyanúgy sokkolni fogom, ahogy mindenkit sokkolok. Na, rajta, fogjunk neki.

Richie kétségkívül örömét lelte a gonosztettekben. Még alig járt a húszas évei végén, amikor találkoztam vele, de máris különb bűnlajstroma volt, mint bárkinek, akivel azelőtt összehozott a sors. Tinédzser korára túl volt a betörésen, a fegyveres bank- és boltrabláson, a bérgyújtogatáson és a legkülönbözőbb drogos bűntényeken: maga is árulta a szert, másokat meg erőszakkal rávett, hogy csempésszenek neki. Nőket kényszerített, hogy kokainoszacskókat dugdossanak a legkülönbözőbb testnyílásaikba, és úgy vigyék át a határon vagy fel a repülőre. Az egyik lánynak a hüvelyébe szorult egy zacskó; Richie késsel segített „egy kicsit kinyitni”, hogy hozzájusson a droghoz. Igaz, azt a lányt nem használta többet – tette hozzá. Rákérdeztem, hogy érti ezt. Megmagyarázta: szexre nem használta többet, mert túl tágas lett, és különben is, onnantól fogva a nő parázott a drogcsempészettől.

Richie mosolyogva mesélte, hogyan ölt meg egy prostit, amiért az lepattintotta őt. Kifejezetten büszkén ecsetelte, miként sikerült egyben tartania az összes bűnjelet azzal, hogy ugyanabba a takaróba csavarta bele a lány holttestét, amivel előbb megfojtotta. Az egészet bepakolta a kocsija csomagtartójába, és egy sűrű erdő szegélyezte kihalt útszakaszra hajtott. De útközben egy országúti rendőr félreállította – emlékezett vissza nagy kuncogások közepette –, mert ide-oda kanyargott a kocsijával az úton, ahogy egy földutat keresett, amin behajthat az erdőbe, és eltemetheti a holttestet.

– Szóval leint a rendőr, odajön az ablakhoz, és megkérdezi, ittam-e. Azt hazudtam, nem. Azt mondtam, csak húgyoznom kell és kerestem az alkalmas helyet. A zsaru ennek ellenére megfújatta velem a szondát. Úgy kalkuláltam, ha lebukom a teszten, meg kell ölnöm a zsarut, különben kinyithatja a csomagtartót, és megtalálhatja a hullát. Nem motozott meg, amikor kiszálltam, pedig volt nálam egy kés és egy kézifegyver. Fogalmam sincs, hogyhogy nem jelzett a szonda, mikor pedig jó néhány italt lehajtottam aznap este. Az volt a tervem, hogy a zsarut leütöm, a lány holttestét meg beültetem a rendőrkocsi hátsó ülésére. Aztán főbelőttem volna a rendőrt a saját pisztolyával, mintha öngyilkos lett volna, mert véletlenül megölte a prostit, miközben a hátsó ülésen megerőszakolta. Mindenki azt gondolta volna: ja, már megint egy beteg csávó.

Ez utóbbi megjegyzés elég ironikusan hatott Sokkoló Richie szájából, de ez neki szemlátomást nem tűnt fel.

Végül a rendőr elhajtott vele egy darabon, és mutatott neki egy földutat, amin letérhet, hogy könnyítsen magán. Döbbenetes, hogyan tudta Richie annyira megőrizni a hidegvérét, hogy a rendőr ne fogjon gyanút, miközben a csomagtartójában ott hevert az oszladozó hulla. Márpedig nagyon úgy fest, hogy Richie az ijedtség legapróbb jelét sem adta.  A Richie-hez hasonló pszichopatákból gyakran teljesen hiányzik a leleplezéstől és a büntetéstől való félelem.

Richie befordult az erdőbe azon a földúton, amit a rendőr mutatott neki, és hajtott még egy darabon befelé. Aztán leállt az út szélén, és kiszedte a hullát a csomagtartóból.

– Szépen elterveztem, hogy mérföldeken át hurcolom majd a testet be az erdőbe, és olyan mélyre temetem, hogy soha senki ne találja meg. Csakhogy k...va nehéz egy hullát cipelni, tudta? Próbált valaha hullát cipelni?

– Nem, nincs tapasztalatom a holttestek cipelése terén – válaszoltam.

– Elmondhatom, rohadt egy meló. Nem is jutottam messze, száz méterre az úttól teljesen kifulladtam, pedig csak ott kezdődtek a fák. Aztán odahoztam a kocsiból az ásót, és nekiálltam ásni egy bazi nagy gödröt.

Felpillantott rám ugyanazzal az üres tekintettel, és megkérdezte:  – Van fogalma, milyen nehéz akkora gödröt ásni, amibe belefér egy hulla?

– Nem – feleltem. – Sosem ástam még gödröt hullának.

– Nos, nehezebb, mint gondolná. – Elneveti magát. – Szépen elterveztem, ugye, hogy majd mérföldeken át cipelem be az erdőbe, aztán ások egy bazi nagy gödröt, hogy soha senki ne találja meg.

Pár héttel később kirándulók találtak rá a holttestre. Sokkoló Richie olvasott róla az újságban, de sosem gyanúsították meg a gyilkossággal.

Nem volt őrzője a testvérének

Richie megvallotta, hogy nincs szüksége barátokra. Sosem érzett magához közel senkit életében. Jobb szeretett mindent egyedül csinálni. Nem is bízott meg senkiben.

Nem kételkedtem a szavaiban. Richie-nek nem voltak barátai a börtönben, nem látogatta senki, és az összes többi elítélt úgy vélekedett róla, hogy nem lehet benne megbízni, és ő se bízott bennük.

Világéletében bűnözésből tartotta fenn magát, semmilyen szakmát nem tanult, és halvány kísérletet sem tett arra soha, hogy változtasson az életvitelén. Legnagyobb bevételeire rendszerint a rivális drogdílerek kifosztásával tett szert. Városról városra járt, mindenhol üzletet kötött valakivel, aztán kirabolta, esetenként meg is ölte az illetőt. Richie a legkisebb félelem és habozás nélkül gyilkolt. Richie-nek ezen kívül több mint tucatnyi álneve is volt, a hozzájuk tartozó iratokkal.

Hosszú évekig futtatott prostituáltakat. Otthonról elszökött lányokat fogott be, és kényszerítette őket, hogy neki dolgozzanak. Drogokra szoktatta őket, aztán kihajtotta őket az utcára strichelni. Megölt közülük nem egyet, nem kettőt. Az embereket tárgyakként, manipulálható dolgokként kezelte; számára mindenki más csak az ő szórakoztatására volt a világon.

Amikor Richie-t utoljára engedték ki a börtönből, a bátyja vette magához. Richie bátyja nem volt bűnöző; törvénytisztelő ember volt. Amikor látta, hogy Richie kurvázik és drogügyleteket bonyolít az otthonában, pár hónap után világossá tette: vagy abbahagyja, vagy kiteszi a szűrét. Többször összeszólalkoztak, de Richie sosem próbált megváltozni. Végül a bátyja megelégelte. A telefonért nyúlt, hogy ráhívja a rendőröket, tartóztassák le kábítószer birtoklásáért.

– Be voltam tépve – meséli Richie. – De nem jobban, mint máskor. Odaugrottam, és leütöttem a kagylóval. Ahogy eszméletlenül feküdt a padlón, a konyhába szaladtam késért. Visszajöttem, és jó párat szúrtam bele.” Szándékosan a szemembe nézett, hogy ellenőrizze, kellőképpen sokkolva vagyok-e.

– Folytassa – mondtam szárazon.

– Azt gondoltam először, úgy rendezem el, mintha valaki feljött volna, hogy egy balul elsült drogüzlet miatt végezzen vele. Aztán meggondoltam magam: talán inkább úgy kéne beállítanom, mintha a bátyám megpróbálta volna megerőszakolni az egyik lányomat, és az megszúrta volna. A lányain természetesen az általa futtatott prostikat értette.

Miután meggyilkolta a testvérét, egy-két napig elvolt otthonról, bulizgatott. Aztán hazahozott egy prostit, akivel az volt a terve, hogy leszúrja, aztán a fegyvert a halott bátyja kezébe adja. Mindkettőjüket a pincébe akarta hurcolni, és azt a benyomást kelteni, mintha a bátyja gyorsan halt volna meg a verekedés közben, a lány meg lassan, a szúrt sebektől.

Miközben a nappaliban szeretkeztek, a lány azt mondta, valami furcsa szagot érez.

– Tudja maga, milyen szaga van egy több napja oszló hullának? – kérdezte tőlem.

– Nem, nem szokásom oszló holttesteket szagolgatni.

A szeretkezés után le akarta csalni a prostituáltat a pincébe. De a lány kikéredzkedett a vécére, ahol villámgyorsan kiugrott az ablakon, és elmenekült. Később az este folyamán felcsöngettek a rendőrök, és megkérdezték, bemehetnének-e. A lány sikeresen azonosította a furcsa szag forrását; jó túlélési ösztönei voltak.

Richie azt mondta a rendőröknek, elvolt otthonról szórakozni az utóbbi pár napban. Nem is tudott róla, hogy a bátyját megölték. Richie beismerte a nyomozóknak, hogy strici és drogdíler, és mint ilyen, sokaknak sok pénzzel tartozik. Kapásból vagy tucatnyi szóba jöhető gyanúsított nevét felsorolta.

A rendőrök végül letartóztatták Richie-t. Az ügyvédje kiharcolta neki, hogy kapjon enyhítést, ha vallomást tesz. Így hát bűnösnek vallotta magát emberölésben, és sok év börtönre ítélték.

Ne legyen több kis Richie!

Richie-nek még volt pár történet a tarsolyában, amivel aznap elszórakoztatott. Csakugyan sikerült kifognia rajtam. Amikor hazaértem aznap este, kinyitottam egy bort, és a palack kiürült, mielőtt észrevettem volna.

Richie és én mindketten börtönben töltöttük az elmúlt húsz évet: ő mint elítélt, én pedig mint tudós, aki megpróbálja megérteni a pszichopaták agyát és elméjét. Richie a pszichopaták felmérésére használt tesztünk 100-as skáláján 99 pontot ért el. A teszt összesen 20, a pszichopátiára jellemző személyiségjegyet mér fel, olyanokat, mint az empátia és megbánás hiánya, az érzéketlenség, a felelősségérzet hiánya, vagy az impulzivitás. Richie valamennyi személyiségjegy klasszikus definíciójának megfelelt.

Richie volt az első olyan pszichopata, akinek az agyáról MRI-felvételt készítettünk. Azóta a laboratóriumunkban több mint 3000 elítélt agyáról készült MRI-felvétel – sokan közöttük Richie-hez hasonló pszichopaták voltak. Gyűjteményünk a világ legnagyobb igazságügyi idegtudományi adatbázisává nőtte ki magát, amely most már egyre-másra szüli a megdöbbentő felfedezéseket. Megtudtuk például, miben különbözik a Richie-félék agya a többi emberétől. A súlyos pszichopatákban a limbikus rendszer – az érzelmekért felelős agyterület – mind szerkezetében, mind működésében elmaradott a normálishoz képest. Egy másik kutatás ugyanezt a tendenciát mutatta ki börtönbüntetésüket töltő fiatalokban, akiknél csak épp kezdenek kibontakozni a pszichopátiára jellemző személyiségjegyek. Sőt, egyes kutatók úgy tartják, hogy a pszichopátia emocionális és viselkedési előfutárai akár már egy hatéves gyerekben kimutathatók.

Ha Sokkoló Richie agya kora gyermekkorától fogva abnormális volt, vajon felnőttként felelősségre vonható-e a tetteiért? Vajon Richie ugyanolyan szabad akarattal rendelkezik, mint bármelyikünk?

Végezetül, a pszichopátia kutatása felvillantotta azokat az útvonalakat, amelyeken keresztül a viselkedési rendellenességek orvosolhatók még azelőtt, hogy igazán kifejlődnének. A kellően korán alkalmazott kezelés talán megelőzheti azt, hogy a jövőben újabb kis Richie váljék bárkiből is.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK