A történelem egyik legszörnyűbb kivégzése során a saját kiéheztetett hívei ettek a parasztháború vezérének testéből. Hasonlóra már a fekete seregben is volt példa.

Sorozatunk első cikkében a Dózsa-féle parasztháborúhoz vezető eseményeket foglaltuk össze. Az eredetileg a török ellen hirdetett keresztes hadjárat hamarosan új értelmezést nyert a parasztok körében, akik végül saját uraik ellen fordultak. A második cikkben arról olvashattak, hogy a Dózsa György által vezetett felkelés fő célja egy nemesek nélküli állam létrehozása volt. Amikor Dózsa György 1514 májusának végén, a Nagylaknál aratott győzelmét követően karóba húzatta a fogságába esett urakat, végleg elváltak egymástól a nemesek és a „keresztesek” útjai.

Parasztok a nemesek ellen

1514. május végén az országban egyszerre több szálon indultak meg az események. Egyrészt a keresztes hadak feloszlatását elrendelő királyi és érseki utasítás megteremtette a jogi alapot a nemesek föllépésére, másrészt a Dózsa György vezette felkelők is megkezdték a maguk hadműveleteit. Először a nemesek lendültek akcióba: május végén Budán II. Ulászló király elrendelte a nemesi felkelést. A nemesi felkelés – vagyis az ország nemeseiből álló hadsereg – összegyűlése azonban még a szokásosnál is vontatottabban haladt, ezért – miként az a májusi események alapján várható volt – a legtöbb körzetben egy-egy helyi hatalmasság vette kezébe az események irányítását. A király ezenkívül külföldről is igyekezett segítséget kérni.

Komolyabb eredményt először Budán és az északkeleti országrészben sikerült elérniük a nemeseknek. Először a Pest alatt maradt mintegy ötezer keresztest kívánták eltávolítani az ország vezetői, ami végül békés eszközökkel június első napjaiban sikerült is. Hasonló események történtek a Kassától délre elterülő országrészben is, ahol némi nyomás hatására a keresztesek végül önként elvonultak. Volt azonban, ahol komoly ellenállás bontakozott ki: Debrő mellett június 10-én ütközetre is sor került, ám a parasztok alulmaradtak. Június második hetére a Dél-Alföld kivételével az ország többi részében nyugalom honolt.

A Dél-Alföldet uraló Dózsa haditerveiről írásos forrás nem maradt ránk, hadmozdulataiból azonban rekonstruálni lehet főbb elképzeléseit. Először is igyekezett megszervezni és kiképezni a seregét, hiszen a paraszthadak katonai értéke messze alulmúlta a nemesek hadi tapasztalatait. A parasztok vezére vélhetően három részre osztotta seregét: az egyik Lőrinc pap vezetésével Bihar és Várad, majd Kolozsvár irányába ment, egy másik Dózsa Gergely vezetésével a pesti úton visszaindult Budára, a harmadik rész pedig Dózsa György vezetésével a Maros völgyében indult kelet felé.

Az 1514-es Dózsa György-féle parasztfelkelésnek emléket állító szoborcsoport Dózsa Györgyöt ábrázoló főalakja (j) Budapesten, az I. kerületi Dózsa György téren a felkelés kitörésének 500. évfordulóját megelőző napon, 2014. április 8-án. A szoborcsoport Kiss István alkotása, 1961-ben avatták fel. A háttérben a budai Vár Buzogány-tornya láthatóForrás: MTI/Kallos Bea

Dózsa célja vélhetően az volt, hogy ismét országos méretűre növelje a felkelést. Kísérlete azonban kudarcot vallott. Június közepén Pest felé küldött serege a Tiszán átkelve kettévált, egyik része folytatta útját a főváros felé, a másik része pedig Heves irányába indult, hogy az északkeleti részeken élessze újra a felkelést. Mindkét sereg vereséget szenvedett: június 21-én Gubacsnál a Pest felé haladó sereget, majd pár napra rá Hevesnél a sereg másik ágát is szétverték a nemesi hadak. A legtovább a Lőrinc pap vezette bihari hadtest jutott, egészen Kolozsvárig. Július első hetében már a kolozsvári bíróval alkudoztak a felkelők, ám a lázadók, miután vezetőiket tőrbe csalták Kolozsváron, és csatát is vesztettek, kénytelenek voltak kihátrálni Erdélyből.

Temesvár ostroma

Július közepére Dózsáé maradt az egyetlen nagyobb, még harcoló parasztsereg. Eredeti célja minden bizonnyal az volt, hogy a Maros vidékén keletnek haladva szilárd bázist teremtsen a parasztfelkelésnek. Úti célja talán Erdély lehetett, amihez eredetileg kedvezőek voltak a feltételek, hiszen az erdélyi vajda, Szapolyai János nem tartózkodott az állomáshelyén. Dózsa és serege azonban lassan haladt előre, így mire Erdély kapujához ért, Szapolyai már Déván volt, és erős sereggel készülődött a védelemre. Dózsa ezért június 9-én éles kanyarral délnyugatnak fordult, és megkezdte Temesvár ostromát. Szándéka vélhetően az volt, hogy a Temesköz vidékét tegye a felkelők bázisává, ehhez pedig szüksége volt a jól kiépített temesvári várra.

Temesvár korabeli látképeForrás: Wikimedia Commons

Az ostrom június 13-án kezdődött. A temesvári vár parancsnoka az a Báthori István volt, aki korábban a nagylaki rajtaütésnél éppen csak menteni tudta az életét. Báthori felkészült az ostromra: elegendő élelmet gyűjtött a várba, a várba menekült környékbeli nemesek pedig komoly katonai erőt jelentettek. Az ostromlók nehéz feladat előtt álltak, Dózsa azonban tapasztalt végvári katonaként megszervezte az ostromot. Megkísérelték elvezetni a várat körülölelő árok vizét, hogy aztán közvetlenül ostromolják meg az erődítményt. Báthori azonban kitört a várból, és megakadályozta ezt a kísérletet. Patthelyzet alakult ki, így Dózsa csupán abban reménykedhetett, hogy sikerül kiéheztetniük a védőket.

Július közepére azonban – mint azt láthattuk – Dózsa hadteste lényegében magára maradt, ráadásul a nemesek seregei jóval szervezettebbek lettek. Június végére Buda alatt is összeállt a nemesi felkelés, amelynek vezetésével Szapolyai Györgyöt, Szapolyai János erdélyi vajda öccsét bízta meg a király. Szapolyai János is útnak indult Erdélyből, és július 14-re Temesvár alá ért, hogy felmentse az ostromlott várat. Noha az ütközet lefolyásának részletei homályosak, az biztos, hogy másnap már a csata elején foglyul ejtették Dózsát és vezértársait, a sereg maradék része pedig kétségbeesett ellenállást követően lényegében szétoszlott. A harcok – például Lőrinc pap seregeivel – még július végéig folytak, ám a nemesek seregei augusztus elejére lényegében felszámolták az ellenállást.

A katonailag képzetlen parasztoknak összességében kevés esélyük volt a nemesek jól felszerelt és jól kiképzett seregeivel szemben. Kezdeti sikereiket nagy létszámuknak és a tehetséges hadvezérnek bizonyuló Dózsának köszönhették, másrészt pedig annak, hogy először csak kisebb és elbizakodott nemesi csapatokkal harcoltak, akiket ráadásul váratlanul ért az első támadás. Később azonban, amikor már a nemesek felállították seregeiket, számbeli fölényük ellenére már a parasztok kerültek egyértelmű hátrányba a gyakorlat és a képzettség hiánya miatt.

A bosszú

A magukat megadó jobbágyok közül sokat lemészároltak. Ez főként azokon a vidékeken volt jellemző, ahol nagy harcok dúltak, és maguk a felkelők is kegyetlenségeket követtek el. A legnagyobb kegyetlenséggel természetesen a felkelők vezetőivel bántak. Nagy Antalt például Budán felnégyelték, a bihari Lőrinc papot Kolozsvár főterén máglyán megégették, másokat megnyúztak és lefejeztek, ahogyan ez a középkorban szokás volt ilyen esetekben.

A legbrutálisabb büntetést azonban a fővezér, Dózsa György, valamint testvére, Gergely és közvetlen alvezérei szenvedték el. A köztudatban élő tüzes trónról a korabeli források nem tudnak. A meztelenre vetkőztetett Dózsát fából ácsolt székhez kötözték, a fejére pedig egy tüzesre hevített vaskoronát raktak. A szörnyű koronázás közben Dózsa hatvan hűséges emberének táncolni és énekelni kellett, még hegedűvel és síppal is zenéltek. Dózsának végig kellett néznie, hogy öccsét, Gergelyt négybe vágták, és szolgáit arra kényszerítették, hogy nyersen megegyék testének darabjait. Erre nem voltak hajlandóak, ám miután néhányat levágtak közülük, megtették.

Dózsa György kivégzéseForrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Ezt követően arra kényszerítették Dózsa korábban alaposan kiéheztetett testőreit, hogy a még életben lévő vezér testéből darabokat harapjanak ki. Ezt követően Dózsa testét felnégyelték, közben pedig papok a Te Deumot énekelték. A feljegyzések szerint Dózsa olyannyira zokszó nélkül tűrte a rámért szenvedéseket, hogy az eseményeket végignéző parasztok számára egyfajta vértanúvá vált.

A kivégzés egyébként a kor jelképes nyelvezetén fogalmazta meg a Dózsára kimért büntetés indokait. Dózsát ugyanis a király lovaggá ütötte a felkelés kibontakozása előtt, és úgy is bántak vele, ahogy a középkorban a királya ellen forduló hűbéressel: izzó koronát raktak a fejére. Sokan hitték a korban, hogy a parasztok királyukká tették Dózsát, ezt is jelképezte a kivégzés módja. Az egymást fölfaló katonák büntetése pedig szintén ismert ebből az időszakból: Kinizsi Pál például 1494-ben a fekete sereg bizonyos tagjaival bánt el így, amikor hírét vette, hogy a törökkel tárgyalnak Nándorfehérvár feladásáról. Kinizsi a börtönbe zárt, kiéheztetett katonáknak nyárson megsütött társaikat szolgálta fel. A végeken tehát bizony előfordult, hogy úgy bántak az árulókkal, ahogyan Dózsát kivégezték.

Dózsa a lista élén
Egykori uralkodók és politikai vezetők, történelmi hősök borzasztó halálnemeiből készített listát egy külföldi weboldal 2012-ben. Az egyik legszörnyűbb módszer az olvasztott arannyal való itatás volt, de a top 10-et Dózsa György vezeti.

Az országgyűlés rendelkezései

A legtöbb jobbágy azonban nem szenvedett el semmilyen büntetést, hiszen a nemeseknek nem volt érdekük, hogy tömegesen mészárolják le azokat, akik a földjeiket művelik. Így miután augusztus közepére a jobbágyok hazatértek, megkezdődhetett a hosszabb távú rendezés is. A nemesek fel kívánták mérni a károkat, megnevezni a felelősöket, és kártérítést szerettek volna kapni feldúlt birtokaikért, másrészt pedig gondoskodni kívántak arról, hogy a parasztlázadás soha többé ne ismétlődjön meg. A király így október 18-ra összehívta Budára az országgyűlést. A hivatalos indoklás szerint a déli határvédelem volt a fő téma, ám valójában a parasztháború következményeit vitatták meg.

Az országgyűlés több fontos törvényt is alkotott. Közülük a legnagyobb horderejű a 14. számú volt, amelyben egyrészt kinyilvánították, hogy minden vezetőt, minden gyilkost és erőszaktevőt meg kell ölni, ám a többiek – a kártérítést követően – maradjanak büntetlenek. A törvény ezen túlmenően azonban azt is kimondta, hogy valamennyi parasztnak általános büntetésül ezentúl tilos elköltöznie lakhelyéről. A törvények kimondták azt is, hogy a parasztoknak tilos fegyvert viselniük, és rendelkezett arról is, hogy minden megyében bizottságokat hozzanak létre a károk kivizsgálására és a jobbágyok által fizetendő kártérítés mértékének megállapítására.

A törvények végrehajtása azonban meglehetősen vontatottan haladt. Még a nyilvánvalóan gyilkosságokat elkövető jobbágyok közül is sokan megúszták a felelősségre vonást, a kártérítési eljárások viszont országszerte megkezdődtek, és sok helyütt ki is szabták a fizetendő összeget. Ezeket egyes jobbágyfalvaknak kellett befizetni, a falvak aztán maguk között dönthették el, milyen mértékben osztják el a terheket. Volt, ahol pereskedés lett a vége: még Mohács évében is zajlottak az eljárások. A jobbágyok költözési tilalmát azonban nem tudták végrehajtani, a parasztoknak, noha nehezebbé vált, de megmaradt a lehetőségük a szabad költözésre. A század közepén hivatalosan is kikerült a magyar törvényekből ez a cikkely, hogy aztán majd 1608-ban visszakerüljön. A valóságban is csak a 17. századra vált valóra a jobbágyok röghöz kötése. A parasztok fegyverviselésének tilalmát elrendelő cikkely pedig teljességgel végrehajthatatlannak bizonyult, az uralkodó már 1521-ben és 1526-ban is elrendelte a parasztok hadba hívását.

A parasztháború az ország belpolitikai viszonyait is átrendezte. Az eseményekért fő felelősnek tartott Bakócz befolyása nyilvánvalóan csökkent, míg a felkelés leverésében nagy szerepet játszó Szapolyai tekintélye erősen megnőtt, és a Mohácsig tartó időkben az ország kormányzatának kikerülhetetlen szereplője lett.