Mi volt a legszörnyűbb kivégzési módszer?

2014.06.23. 06:53

A Trónok harca könyv- és tévésorozatban hemzsegnek a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kivégzési módok. Az egyik legbrutálisabb ilyen jelenet az olvadt arannyal való megkoronázás. Még szörnyűbbnek tűnik, ha megtudjuk, hogy a filmben bemutatott kivégzési módok nagy része bevett gyakorlat volt az ókorban és a középkorban.

A Trónok harca első évadának egyik emlékezetes és hátborzongató jelenete, amikor az egyik szereplő fejére olvasztott aranyat öntenek „koronaként”. Bármilyen borzalmas is ez, a történelmi tények még ezt is felülmúlják. Évszázadokkal ezelőtt ugyanis bevett gyakorlat volt, hogy forró aranyat (vagy más fémet) öntöttek az elítélt torkába.

Több ilyen esetről is olvashatunk a leírásokban, például Marcus Licinius Crassus, a rendkívül gazdag római hadvezér is így halt meg (más források szerint holta után levágták a fejét, és ezután öntöttek olvadt aranyat a szájába). Valerianus római császár halálának egyik beszámolója is ezt a kivégzési módot nevezi meg az uralkodó halálaként. A spanyol inkvizítorok is használták ezt a módszert. Egy korrupt, pénzéhes spanyol kormányzót pedig bennszülött dél-amerikai indiánok támadtak meg 1599-ben, és ily módon büntették korábbi kegyetlenkedéseiért.

Trónok harca: koronázás forró arannyalForrás: Youtube

Hogyan öl a forró arany?

Egy holland patológuscsoport arra volt kíváncsi, hogy vajon maga a forró arany, a keletkező gőz vagy a fulladás okozza-e a halált. Arany helyett ólmot használtak (amelyet szintén gyakran alkalmaztak a régi kivégzéseknél), mert ez jóval olcsóbb, és olvadáspontja is kisebb. Az áldozatot egy mészárszékről beszerzett borjúgége helyettesítette. A vízszintesen rögzített gége végét papírral tömték be, majd 750 gramm olvasztott ólmot öntöttek bele. Eredményeikről a Journal of Clinical Pathology folyóiratban számoltak be.

Az ólom beöntésekor azonnal hatalmas gőzfelhő áramlott ki a gége mindkét oldalán, amelynek nyomása ki is lökte a papírdugót. Tíz másodpercen belül az ólom újra megszilárdult, és teljesen kitöltötte a gégét.

Az ólom kihűlése után mikroszkópos vizsgálatnak vetették alá a gégét. Megállapították, hogy a torok nyálkahártyája teljesen leégett, és az izomszövet 1 centiméter mélyen megfőtt, illetve megsérült. A kutatók szerint a korabeli kivégzéseknél a halál viszonylag gyorsan beállhatott, mert az olvadt fém és a keletkező gőz szétrepesztette a tüdőt és a belső szerveket, és az áldozat hamar megfulladt.

Máglyahalál

Ennél sokkal lassúbb és kínzóbb módja volt a halálnak a szintén gyakran alkalmazott elevenen elégetés. Ezt a kivégzési módszert rendszerint eretnekek vagy boszorkányok számára tartották fenn, de néha köztörvényes bűnözőket is kivégeztek ily módon.

A máglyahalál gyorsasága függött a végrehajtás módjától. Minél magasabbra rakták az oszlophoz kötözött elítélt fejéhez a fahasábokat, annál gyorsabban megölték őt a belélegzett forró gázok. Szerencsés esetben pár percen belül elvesztette az eszméletét a szén-monoxid-mérgezés miatt. A halált egyéb módokon is gyorsíthatták. Például egy hegyes vasrudat rejtettek el a fahasábok között, amelyet a máglya meggyújtásakor a hóhér az áldozat mellkasába döfött. A szén-monoxid-mérgezést (és a fájdalom nélküli halált) elősegítette, ha nyers fahasábokat rejtettek el a máglyában. A hozzátartozók sokszor lefizették a hóhérokat, hogy ily módon könnyítsék meg az áldozatok sorsát.

Akadt azonban többször olyan is, amikor az volt a cél, hogy minél többet szenvedjen az áldozat. Az egyik leghírhedtebb ilyen eset 1673-ban történt Párizsban. Egy bába házában 62 gyerek elföldelt csontvázát találták meg, ezért többszörös gyerekgyilkosságért halálra ítélték. A kivégzést több angol krónika is megörökítette.

A kivégzés helyszínén egy bitófát állítottak fel, amely alatt tüzet raktak, és az elítéltet egy vasketrecben a tűz fölé lógatták. A ketrecbe tizenhat vadmacskát is zártak. A szerencsétlen állatokat direkt e célból fogdosták össze a közeli erdőkben. Amikor a tűz hője kezdett kibírhatatlan lenni, az állatok ráugrottak a nőre, és mintegy tizenöt perc alatt kitépték a beleit, de az áldozat még nem halt meg, hanem gyors halálért könyörgött, de senki nem mert közbeavatkozni. A halál csak harmincöt perccel később állt be, rettenetes szenvedések után.

Máglyahalál (középkori illusztráció)Forrás: Wikimedia Commons

A legszörnyűbb halál

Bár az ókorban és a középkorban nem volt hiány a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzási és kivégzési módszerekben, mégis talán a legszörnyűbb, de mindenképpen a leghosszadalmasabb halál a keresztre feszítés volt. A módszert jóval időszámításunk előtt kezdték használni a perzsák, a karthágóiak, a makedónok és nem utolsósorban a rómaiak. A görögök általában elutasították a kivégzésnek ezt a formáját, de néhány eset azért náluk is előfordult.

A kereszthalál beállta néhány órától akár több napig is tarthatott a felfeszítés módjától és az áldozat fizikai állapotától függően. A legjobban azok jártak, akiket úgynevezett egyszerű keresztre (crux simplex) kötöttek fel. Ez valójában nem is kereszt, hanem egy sima oszlop volt, amelynek tetejéhez kötötték az áldozat kezét. Ilyenkor viszonylag hamar, akár egy órán belül beállt a fulladásos halál.

A rómaiaknál elterjedten alkalmazott T alakú kereszt meghosszabbította az áldozat szenvedését. Rendszerint ez is volt a cél, mivel a keresztre feszítést elrettentésül szánták. A halál beálltát lassította a keresztre szerelt ülőke, illetve a lábtámasz is, mert a fuldokló elítélt önkéntelenül is igyekezett csökkenteni a felkötözött vagy felszegezett kezére ható húzóerőt.

Ha valamilyen okból mégis meg akarták gyorsítani az elítélt halálát, akkor eltörték a lábát (így nem tudott megtámaszkodni, és hamarabb megfulladt), vagy lándzsával szíven szúrták. A halált általában a megfeszített légzőizmok kifáradása miatt bekövetkező fulladás okozta, de felléphetett úgynevezett hipovolémiás sokk (amikor a testfolyadék a test alsó részében halmozódik fel, és a szív nem tudja keringetni), szívrepedés és embólia is.