A merénylet csak jó ürügy volt az első világháborúhoz

2014.07.28. 11:51

Száz éve üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchia a Szerb Királyságnak. 1914 augusztusában csak úgy röpködtek az ultimátumok és hadüzenetek Európa-szerte. A villámháborúzásnak tervezett konfliktus 15 millió ember halálához vezetett négy éven át, és ahogy Tisza István miniszterelnök tartott tőle, elsöpörte a régi Magyarországot.

Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét, Zsófiát 1914. június 28-án gyilkolták meg Szarajevóban. A Monarchia minisztertanácsa július 23-án küldött ultimátumot Szerbiának, majd pontosan egy hónappal a merénylet után, július 28-án 11 órakor a hadüzenet is megérkezett. A következő hetekben Európa jelentős hatalmai sorra üzentek hadat egymásnak. Elkezdődött a Nagy Háború, amelyről nagyon kevesen gondolták, hogy négy évig elhúzódik, katasztrofális áldozatokkal jár, és túlzás nélkül átrajzolja a világ politikai térképét.

Közvetlenül mi vezetett az első világháború kirobbanásához? A Monarchia érdekeit alapvetően veszélyeztette az a szerbiai politikai törekvés, hogy minden szerb a Szerb Királyságban éljen. Emiatt a bécsi udvarra már a merénylet előtt is jellemző volt a Szerbia-ellenes hangulat, és komolyan foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miként lehetne megrendszabályozni a déli szomszédot. Fontos körülmény, hogy a Monarchia közös külügyminisztere, Leopold von Berchtold gróf a merénylet előtti héten a Szerbiával szemben alkalmazható diplomáciai lépések előkészítésén dolgozott.

Meg akarták leckéztetni

Berlinben kihirdetik a hadiállapototForrás: AFP/DPA

A trónörökös ellen szőtt összeesküvés résztvevőit egy kivételével elfogták már június 28-án és 29-én, és a vallomásokból egyértelműen kiderült, hogy Szerbiának komoly köze van a merénylethez. Maga a merénylő, Gavrilo Princip szerb nemzetiségű volt, és kapcsolata volt a Fekete Kéz nevű szerbiai terrorszervezettel, így Bécs közvetlenül Szerbiát tette felelőssé a történtekért.

Ennek nyomán Von Berchtold jó ürügyet látott a szarajevói gyilkosságban arra, hogy Szerbiát valóban megleckéztessék, életbe léptetve a már kidolgozott lépéseket. A cél az volt, hogy tovább növeljék a Monarchia presztízsét és befolyását a Balkánon. A külügyminiszterrel egyetértett Conrad von Hötzendorf gróf, a közös hadsereg vezérkari főnöke is.

Von Hötzendorfot még 1913 októberében arról biztosította II. Vilmos német császár, hogy Németország támogatná Ausztriát, ha megelőző háborút indítana Szerbia ellen. Ezt a biztosítékot egy héttel a merénylet után megerősítették. II. Vilmos azt üzente Ferenc Józsefnek, hogy a Monarchia „számíthat Németország teljes támogatására”. Ezután (július 6-án) Vilmos norvég-tengeri hajóútra indult.

Tisza ellenezte

Július folyamán nem volt teljes egyetértés a Monarchia vezetői között, hogy pontosan hogyan reagáljanak a merényletre. Míg a vezérkari főnök az azonnali mozgósítás és a hadüzenet mellett érvelt, Tisza István magyar miniszterelnök viszont ellenezte a szerbiai háborúzást. Tisza egyfelől attól tartott, hogy a konfliktus európai méretűvé szélesedhet. Ez elég nyilvánvaló volt, hiszen Oroszország nyíltan Szerbiát támogatta, és II. Miklós cár birodalma mellett ott állt Nagy-Britannia és Franciaország is.

Tisza István, Magyarország miniszterelnöke 1913. június 10. és 1917. június 15. közöttForrás: Wikimedia Commons

Tisza másfelől úgy gondolta, hogy a háborúval Magyarország semmiképpen sem járhat jól. Ha a Monarchia esetleg vereséget szenvedne, akkor ez minden bizonnyal Magyarország feldarabolásához vezetne. De a győzelem sem volt különösebben kecsegtető: ha a Monarchia tovább gyarapítaná területét, akkor csökkenne a magyarság aránya, és emiatt befolyása is – írja erről Tarján M. Tamás történész a Rubicon folyóiratban.

A magyar miniszterelnök álláspontjával egyedül maradt a merénylet után összehívott koronatanácsban, és rajta kívül az összes résztvevő megszavazta, hogy ultimátumot küldjenek Szerbiának. Később már csak arra törekedett, hogy meggyőzze Ferenc József császárt, hogy adjon ki nyilatkozatot arról, hogy a Monarchia nem akar támadni.

Nagyon szigorú ultimátum

A Monarchia azt követelte, hogy Szerbia szüntessen be minden Monarchia-ellenes propagandát. Elvárták, hogy a déli szomszéd járuljon hozzá ahhoz, hogy a Monarchia tisztviselői Szerbia területén is vizsgálódhassanak a merénylet ügyében és a Monarchiával ellenséges szervezetek után, és azt is, hogy néhány, meg nem nevezett szerbiai hivatalnokot váltsanak le a Monarchia nyomására.

Ez a két követelés – és néhány további – azt jelentette volna, hogy a Szerb Királyság feladja állami szuverenitását. Eleinte úgy tűnt, hogy a háború elkerülhető. A szerb kormány július 23-án este kapta meg az ultimátumot, és 48 órán belül kellett választ adnia a belgrádi osztrák–magyar követnek.

Július 25-én délelőtt a szerb kormány elfogadta a Monarchia követeléseit. Délután fordult a kocka, mert befutott Belgrádba Szerbia oroszországi nagykövetének a jelentése Moszkvából. A diplomata értesülése szerint II. Miklós udvarában erőteljes szerbbarát hangulat uralkodik, a cár pedig kihirdette a mozgósítást közvetlenül megelőző szintet: „a háborús felkészülési időszakot”. Az orosz diplomácia nyomást gyakorolt Bécsre azért, hogy hosszabbítsák meg a Szerbiának adott ultimátum határidejét. Erre viszont Ausztria nem volt hajlandó.

Végül Nikola Pasic szerb miniszterelnök olyan választ adott át az osztrák–magyar követnek, amelyben részben elutasították ultimátumot, pontosabban az ország szuverenitását sértő követeléseket kifogásolták, másrészt nemzetközi bíráskodással javasolták rendezni a kérdést. A részbeni elutasítás után a Monarchia megszakította diplomáciai kapcsolatait Szerbiával. Megkezdték mozgósítani az osztrák-magyar hadsereget. A hadüzenet július 28-án érkezett meg Belgrádba, 29-én pedig a tüzérség lőni kezdte a szerb fővárost.

A két császár: I. Ferenc József és II. VilmosForrás: Wikipedia

A német császár visszakozott volna

A hajóútról visszaérkező német császár csak 28-án tudta meg, hogyan válaszolt Szerbia az ultimátumra. Ekkor arra utasította a német külügyminisztériumot, hogy közöljék a Monarchia vezetőivel: már nincs jogalapja a háborúnak, és Bécs elégedjen meg Belgrád ideiglenes elfoglalásával. Leopold von Berchtold viszont már egy nappal korábban meggyőzte a nyolcvannégy éves Ferenc Józsefet arról, hogy engedélyezze a Szerbia elleni háborút.

Röpködtek az ultimátumok

Oroszország július 30-án hirdette ki az általános mozgósításról szóló rendeletet. Válaszul az ország biztonságát fenyegetve érző Németország is „háborús veszélyhelyzetet” hirdetett, majd 31-én ultimátumot intézett Oroszországhoz és Franciaországhoz, Párizstól azt követelve, hogy maradjon semleges egy esetleges német–orosz háborúban. Mindkét állam elutasította az ultimátumot.

A német csapatok előbb Franciaország ellen vonultak fel, de Belgiumon keresztül, megsértve az állam a brit birodalom garantálta semlegességét (az volt a terv, hogy gyorsan térdre kényszerítik a németeket, majd jön Oroszország). Erre reagálva Nagy-Britannia is ultimátumot küldött Németországnak. Erre nem kaptak választ, így augusztus 5-én beállt a hadiállapot a két ország között. Még 1914 folyamán lépett be a háborúba Törökország és Japán.

Négy fontos tényező

Német csapatok mozgósításaForrás: Origo

Az első világháborút megelőző években Európát nemzetközi szerződések hálózták be, ám ezek nem a mai szövetségi rendszerek, hanem kétoldalú megállapodások voltak. Ilyen szövetségre lépett Németország és a Monarchia Oroszország ellen, majd Olaszország is csatlakozott a Központi hatalmakhoz, illetve előbb Franciaország és Oroszország, majd Franciaország és Nagy-Britannia állapodott meg az együttműködésről (ez az Antant).

A szerb-osztrák-magyar háború egyrészt azért nőtte ki magát világméretű konfliktussá, mert működésbe léptek a szövetségi rendszerek, és nem léteztek hatékony békéltető mechanizmusok.

A másik tényező az volt, hogy – Nagy-Britannia kivételével – Európa hatalmai az általános hadkötelezettség alapján szervezték meg a hadseregeiket, vagyis ha háború van, akkor mozgósítani kell a tartalékosokat. Viszont minden vezérkar attól tartott, hogy ha konfliktus esetén nem kezdik meg időben a mozgósítást, akkor az ellenfél előnybe kerül. Ez a kölcsönös félelem arra sarkallta a polgári és a katonai vezetőket, hogy elrendeljék a mozgósítást, ami agresszív lépésnek számít a diplomáciában, és nem segíti elő a konfliktus békés rendezését.

A harmadik tényező pedig az volt, hogy Németországban, a Monarchiában, Franciaországban és Oroszországban is a legapróbb részletekig lebontott haditervek léteztek egymás gyors lerohanására. Egy negyedik tényező az volt, hogy az európai hatalmak több évtizeden át vetélkedtek a gyarmatokon, és az érdekellentétek végül Európában is kirobbantak.