1990. október 3-án az NDK ünnepélyesen beolvadt nyugati szomszédjába. Negyvenegy év után véget ért a német nép legújabb kori megosztottsága.

Huszonöt évvel ezelőtt az Német Demokratikus Köztársaságban nagy ünnepségre készülődtek. 1989. október 7-én emlékeztek meg az NDK megalakulásának 40. évfordulójáról. Látszólag minden rendben volt: lobogtak a vörös zászlók, a tribünön a 77 éves Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) főtitkára foglalta el a központi helyet. Az ünnepségek alkalmából még Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára is Berlinbe látogatott. A felszín alatt már sistergett az elégedetlenség a válságba jutott országban, ám azt senki nem gondolta volna, hogy kevesebb mint egy év múlva, 1990. október 3-án az NDK egyszerűen beolvad nyugati szomszédjába, a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK), s így megszűnik létezni.

Egy nép, több ország

A német nép történelme döntő hányadában széttagoltságban élt. A középkori Német-Római Császárságot csupán története rövid időszakában fogta össze erős központi hatalom. Az újkor évszázadaiban a császári cím csupán jelképes funkcióval bírt, a németek több száz kisebb-nagyobb államban éltek. A 19. század folyamán jött létre az egységes Németország: a Poroszországból kiinduló háborúk eredményeként 1871-ben kiáltották ki a Német Császárságot a versailles-i palota tükörtermében, miután a porosz csapatok megalázó vereséget mértek a franciákra. A német egységből egyedül Ausztria és Svájc németajkú lakói maradtak ki.

A Német Császárság kikiáltásaForrás: Wikimedia/1970gemini

NSZK és NDK

1871 és 1945 között Németország egységes államként működött, noha kormányzati formája többször változott: először császárság, majd az első világháború után parlamentáris köztársaság lett, amit 1933-ban a nácik vezette diktatúra váltott fel. A második világháborúban elszenvedett vereséget követően a hidegháború eredményeként két német állam jött létre: 1949. május 23-án Bonnban elfogadták az amerikaiak, britek és franciák által megszállt területeken létrejövő Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) alaptörvényét, majd 1949. október 7-én a szovjet csapatok által megszállt keleti részeken megalakult az NDK, vagyis a Német Demokratikus Köztársaság is.

A létrejövő két állam egyúttal két gyökeresen eltérő társadalmi-gazdasági rendszert is jelentett. Az NSZK a nyugati államok támogatásával piacgazdaságot és parlamenti demokráciát épített ki, és a NATO, illetve az Európai Közösségek tagja lett. Az NDK-ban egypárti diktatúra és irányított tervgazdaság jött létre, az ország pedig a szocialista országok nemzetközi szervezeteihez, köztük a Varsói Szerződéshez csatlakozott. A hatvanas évek elejétől pedig szigorú határzár is elválasztotta egymástól a két országot és lakóit. A határzár legismertebb része, a berlini fal Berlint osztotta nyugati és keleti részre.

Menekülés az NDK-ból

Az NDK a keleti blokk országai között is kiemelkedően kemény diktatúraként működött. Közismerten hatékony állambiztonsági szolgálata, a Stasi behálózta az egész társadalmat, folyamatosan elöregedő vezetése pedig az utolsó pillanatig sem akart hallani semmiféle reformról. Amikor pedig a nyolcvanas évek második felében Gorbacsov politikájának hatására több kelet-európai országban változások indultak be, az NDK vezetése mereven ellenszegült mindenféle újításnak.

A diktatúra az 1980-as évek közepétől kezdődően válságba került. Az irányított tervgazdaság nem volt képes megoldani az ország problémáit, az államadósság egyre növekedett, és egyre komolyabb ellátási gondok keserítették az emberek hétköznapi életét. Az NDK polgárai szeme előtt az NSZK-ban élő honfitársaik jóléte lebegett, míg saját országukban csak a rosszul működő gazdaságot, a csökkenő életszínvonalat és a személyes szabadság hiányát látták. Nem csoda tehát, hogy az NDK lakói egyre kevésbé tudtak azonosulni országukkal, és egyre inkább keresték a kivándorlás lehetőségét. Ennek megakadályozására az NDK vezetése szigorú korlátozásokat vezetett be: még a „baráti szocialista” országokba is csak hosszú várakozás után kiadott vízummal lehetett kiutazni, amit az állam indoklás nélkül megtagadhatott.

Az 1989-ben Kelet-Európában meginduló változások és az NDK egyre mélyülő válsága csak növelte a kivándorlási kedvet: az év első felében 46 ezren költöztek át az NSZK-ba, a nyár folyamán pedig már 120 ezren kérvényezték átköltözésüket. Akik nem kaptak engedélyt, azok legálisan Lengyelországba, Csehszlovákiába és Magyarországra távoztak, majd ott „megszállták” az NSZK nagykövetségeit, hogy beutazási engedélyért folyamodjanak a nyugati szomszédhoz. Csehszlovákiából és Magyarországról a zöld határon át is megpróbáltak kijutni Nyugatra. Az NDK polgárainak lojalitása saját államuk iránt 1989 folyamán gyorsan gyengült.

Mi vagyunk a nép!

Az ősz beköszöntével az NDK helyzete tovább romlott: szeptember 10-én a Németh Miklós vezette magyar kormány engedélyezte, hogy az országban tartózkodó NDK állampolgárok Ausztria felé elhagyják az országot. A berlini fal leomlásáig becslések szerint 60 ezren hagyták el Magyarországon keresztül az NDK-t. Az NDK vezetése hiába fordult Gorbacsov szovjet pártfőtitkárhoz, hogy rendszabályozza meg Magyarországot, a szovjet vezető leintette az NDK-s vezetést.

Keletnémet menekültek vízumokra várakoznak az NSZK konzulátusánál Budapesten 1989. augusztus 14-énForrás: AFP/Gautreau/Pavani

A helyzet eközben az NDK-n belül is egyre feszültebb lett. Az 1989 májusában megtartott, nyilvánvalóan manipulált helyhatósági választások eredménye ellen már nyílt tiltakozás és kisebb demonstrációk szerveződtek, a nyár végén és az ősz elején pedig már ellenzéki szervezetek is megkezdték tevékenységüket. Ebben a hangulatban tartották meg október elején az NDK 40. születésnapjára emlékező ünnepségeket, amelyek semmilyen látható jelét nem adták az egyre terebélyesedő krízisnek. Október 9-én aztán Lipcsében már hetvenezren tüntettek a rendszer ellen, s ezúttal már a rendőrség sem avatkozott közbe. Jelszavuk ez volt: „Mi vagyunk a nép!”.

A fal és a rendszer leomlása

Az első fontos változás október 17-én következett be: az NSZEP politikai bizottságának ülésén lemondatták Erich Honeckert, és helyébe Egon Krenzet nevezték ki, aki korlátozott reformokat hirdetett meg. Mindez azonban kevés volt az elégedetlenség leszerelésére, így november elején a kormány és a párt politikai bizottsága is lemondott. Krenz és társai egyik első fontos intézkedése az volt, hogy próbáltak enyhíteni a kiutazási szabályok szigorán. Több tervezet is nyilvánosságot kapott, a legnagyobb hatást azonban az a javaslat gyakorolta, amit Schabowski KB-titkár olvasott be a televízióban 1989. november 9-én este, és ami automatikusan, azonnal megszerezhető vízum megszerzését ígérte az NDK polgárainak.

1989. november 10-én több ezer fiatal kelet-berlini gyűlt össze a falnál. A háttérben a Brandenburgi kapu láthatóForrás: AFP/Gerard Malie

A még el nem fogadott tervezet beolvasása döbbenetes hatást váltott ki: Kelet-Berlin lakói még aznap este türelmetlenül a Nyugat-Berlinbe vezető határokra siettek. A határőrök először nem engedtek át senkit, majd némi idő elteltével Krenz hozzájárulásával mindenkit átengedtek nyugatra. A határ megnyitásával a 28 éve fallal kettéválasztott városban hatalmas örömünnep kezdődött, ami aztán a német-német határ más részeire is kiterjedt. A hidegháborús megosztottság jelképeként számon tartott berlini fal „leomlása” a kelet-európai rendszerváltások szimbólumává is vált.

Mindenkit meglepett

A fal leomlása mind a nyugati, mind a keleti hatalmakat meglepetésként érte. Komoly javaslatként először még egyik oldalon sem merült fel, hogy a két német államot esetleg össze lehetne vonni, ráadásul a német helyzet bármilyen változása egész Európa hatalmi viszonyainak újrarendeződését jelentette volna, amihez az érintett nagyhatalmak beleegyezésére volt szükség.

Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára (balra) és Erich Honecker német kommunista politikus (jobbra), az NDK államtanácsának elnökeForrás: AFP

Az első reakciók ezért minden oldalról meglehetősen óvatosak voltak. Gorbacsovnak Moszkvában meg kellett küzdenie saját keményvonalasaival, akik szovjet katonai beavatkozást szerettek volna a német-német határ mentén. A szovjet vezető így nyilvánvalóan nem támogathatta nyíltan a német újraegyesülés gondolatát. Az óvatosan fogalmazó Helmut Kohl nyugatnémet kancellár sem beszélt még újraegyesítésről, csupán azt hangsúlyozta, hogy a németek egy nemzethez tartoznak. A franciák és britek aggódtak az újjászülető német állam lehetséges ereje miatt, így az ő támogatásuk sem volt egyértelmű. Az Egyesült Államok támogatta a német kérdés rendezését, ám elvárta az előzetes egyeztetést.

Sokat fizetett Kohl a szovjeteknek

1989-1990 fordulóján fokozatosan jöttek létre az egyesítés külpolitikai feltételei. A franciák François Mitterand elnök vezetésével végül az európai integráció mélyítése fejében egyeztek bele az egységes Németország létrejöttébe, amit aztán az 1992. évi maastrichti szerződés öntött formába. Nehezebb volt a Szovjetunió beleegyezését elnyerni: az NSZK és Kohl kancellár igen jelentős pénzügyi segélyeket ígért, végül még az NDK területéről hazavonuló szovjet katonák lakhatási gondjainak megoldásához is nyújtott pénzügyi segítséget. A szovjet vezetés végül – megküzdve saját keményvonalasaival – 1990 januárjától már a nyilvánosság előtt is támogatta az egyesítés gondolatát.

A tárgyalások menete végül a „2+4” forma lett: először a két német állam megtárgyalta az egyesítés feltételeit, utána pedig ennek tudatában a második világháborúban győztes négy nagyhatalom hagyta jóvá a két német állam tárgyalásainak eredményeit. Végül 1990. szeptember 12-én Moszkvában írták alá azt a békeszerződést helyettesítő egyezményt, amely végleg lezárta a második világháborút, és rendezte a Németországgal kapcsolatos kérdéseket. Az egyezmény meghatározta az új Németország területét, elfogadta NATO-tagságát és csatlakozását az Európai Közösséghez, garantálta a szovjet csapatok kivonását, és megszüntette a négy nagyhatalom Németország területén érvényes jogait.

Út a vég felé: az NDK megszűnése

A fal leomlása után az NDK-ban Hans Modrow vezetésével reformkommunista kormány lépett hivatalba. Az új kormány először konföderáció és „szerződéses közösség” létrehozásáról beszélt a két Németország között, ám hamar kiderült, hogy az NDK polgárai az egyesítést akarják. A Modrow-kormány vezetésével megkezdődött az NDK rendszerváltásának előkészítése is: bevezették a szólásszabadságot, lehetővé tették pártok alakulását, elismerték a sztrájk és a gyülekezés jogát. Az új törvények sorát az NDK alkotmányának módosítása zárta le 1990. július 17-én, amely az országot demokratikus jogállammá nyilvánította.

NDK-s autót és zászlót égetnek 1990 októberében az NDK-banForrás: DPA/AFP/Altwein

1990. március 18-án megtartották az NDK első és az ország hamarosan bekövetkező megszűnése miatt egyben utolsó szabad választását. A választáson döntő fölénybe kerültek az egyesítést szorgalmazó pártok. A győztes párt a CDU, az NDK utolsó miniszterelnöke pedig az egyesítés feltétlen híve és előmozdítója, Lothar de Maizière lett.

Az új kormány legfontosabb feladata az új Németország létrehozásáról szóló tárgyalások lefolytatása volt. Az egyesülés fokozatosan jött létre: májusban a pénzügyi, szociális és gazdasági unióról kötöttek szerződést, aminek értelmében az NDK hivatalos pénzneme a nyugatnémet márka (DM) lett, s – bizonyos korlátozásokkal – 1:1 arányban váltották az NDK és az NSZK márkát. Júliusban beszüntették a határellenőrzést, majd részletes szerződésekben szabályozták a két ország egyesülésének további kérdéseit.

Az NDK parlamentje végül 1990. augusztus 23-án hozott határozatot arról, hogy az ország csatlakozik az NSZK-hoz. Nemzetközi jogi szempontból egyszerűbb megoldás volt, hogy új állam létrehozása helyett egyszerűen az NSZK területének megnövelése mellett döntöttek, így a régi NDK területe rögtön a NATO és az európai szervezetek tagjává is vált. A sokféle szerződéssel körülbástyázott egyesülés nagy ünnepségek közepette 1990. október 3-án történt meg: 41 év után véget ért a német nép megosztottsága. Jogilag létrejött tehát az új Németország, az eltérő gazdasági és társadalmi rendszer okozta különbségek felszámolása azonban az ország sok területén még ma is tart.

 Cikkünk Németh István munkái alapján készült.