Miért ijesztőek a horrorfilmzenék?

2014.10.09. 09:51

Darázsfészkek, gumikesztyűk és remegő kezű zenészek játsszák a legfélelmetesebb hangokat és zenéket.

2012-ben az Abertay Egyetem kutatói az Amnesia nevű, hírhedten félelmetes videojátékot tesztelték. Azt találták, hogy ha bekapcsolják a játékhoz tartozó hangokat és zenét, akkor a tesztalanyoknak akár hússzal is megnő a pulzusszáma. A hangok és a zene a horrorfilmekben gyakran főszerepet kapnak, ennek ékes példája a Parajelenségek című film, ahol van, hogy percekig nem történik semmi, a hangok és a várakozás viszont valósággal megőrjítik a nézőt.

Félelem és rettegés

Alapvetően kétféle hang a legijesztőbb számunkra: az egyiknek evolúciós, a másiknak inkább kulturális oka van. Bár a filmkedvelők nagy része nem harcol napi szinten ragadozó állatokkal, néhány millió évnyi evolúció elég mélyen ültette el bennünk a tőlük való félelmet - jobb vigyázni, amikor az oroszlán bömböl, vagy a medve mordul. Üvöltésüktől önkéntelenül is idegesek leszünk, félünk. Ezekre a hangokra kifejezetten érzékeny az emberi fül, nagyon könnyen meghalljuk őket, és azonnal készenléti állapotba kerülünk. Az embernek ugyanolyan biológiai válaszreakciója van valós és képzelt félelemre is.

Az 1945-ös Elbűvölve című filmnek Rózsa Miklós által komponált zenéjét a Teremin nevű hangszer tette földöntúliváForrás: AFP/Ho

A félelem és az idegesség biológiailag készít fel minket a harcra, vagy épp a menekülésre. Adrenalin áramlik a vérbe, melynek hatására gyorsabban ver a szív, megnő a vérnyomás, több oxigén és cukor jut az izmokba - elkezdünk a magunk módján Hulkká alakulni. Ezt váltja ki belőlünk az oroszlán bömbölése, a darázsfészek zúgása de a női sikoly is.

Ám a filmekben olyan lények is adnak ki hangot, amelyek nem is léteznek, így ezek ellen nem alakult ki evolúciós válasz. Honnan tudjuk, hogy azoktól is félnünk kellene?

Vörös sárkány

Az ember és a hozzá hasonló hangképzést használó állatok (amilyen a medve és a oroszlán is) az állkapcsukkal formázzák a hangszálak által keltett hangot. Az állkapocs úgy működik, mint egy szűrő. Ha valamilyen hang áthalad rajta, utána egyedi karakterrel fog rendelkezni. Ahogy a fülünkhöz tartott tengeri kagyló a tenger morajlását idézi fel bennünk, az állkapcsunk is más-más hangképet ad, különböző magánhangzókat utánoz.

Ezek az úgynevezett formánsok, a magánhangzók akusztikai összetevői. Ilyen szűrők készíthetőek digitálisan is, többek között ezt használják ki a horrorfilmek szörnyei: ha egy formáns szűrőt elcsúsztatunk a mélyebb frekvenciák felé, akkor azzal olyan hatást érünk el, mintha az adott hang nagyobb állkapocsból származna. Nagy állkapocs pedig nagy vadállatot, tehát nagyobb veszélyt jelent. Felismerjük az ijesztő hangkép körvonalait, akkor is, ha azokat mélyebben, vagy magasabban halljuk.

Az 1954-es Godzillát gumikesztyű és cselló szólaltatta megForrás: Origo

Ezek a hanghatások sokszor váratlan módokon utánozhatóak: az ikonikus, 1954-es Godzilla című filmben a főszereplő szörnyeteg fülsiketítő visítását például egy cselló húrjain lehúzott enyves bőrkesztyű biztosította. A hatvan éves hangminta volt az alapja a 2014-es remake-nek is.

“Mi volt ez a hang!?”

A horrorfilmek zenéje a félelem kulturális oldalából adódik. H. P. Lovecraft, a horror mestere szerint az ember leginkább az ismeretlentől fél. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy az ijesztő filmzenék teljesen szembemennek a hagyományos zeneszerzői módszerekkel. Disszonáns akkordok, szokatlan skálák, sőt a hangszerek elhangolása is képes olyan hangzást létrehozni, amelytől idegesek leszünk, félünk.

A Science-ben 2002-ben megjelent tanulmány szerint a kisgyerekekben már négyhónapos korukra kialakul a nyugati zene szabályrendszere: a pentaton skálák, tiszta harmóniák mind kellemes, ismerős élményt nyújtanak, mert ehhez szoktunk hozzá gyermekként. (Ha egy csecsemő már a szülőszobából kitolva kizárólag avant-garde zeneszerzőket és free jazzt hallgatna, lehet, hogy nem félne később a disszonáns, horrorisztikus zenéktől.)

Hannibal Lecter extrém személyiségét Hans Zimmer zenésítette megForrás: Origo

Az ördög hangköze

A nyugati zenei beidegződések szisztematikus gyilkolásával viszont elérhető a kellemetlen érzés. Ennek ékes példája az ördög hangközének is nevezett tritónusz. Ez a hangköz pontosan a kellemes kvart és a még kellemesebb kvint közé esik, innen ered ördögi mivolta. Ezt a horrort ráadásul még a matematika is megerősíti: a kvint és a kvart hanghullámai kis egész számok többszöröséből származnak, a tritónusz előállításához viszont csúnya nagy számok kellenek. Liszt Dante-szonátájában ezt a hangközt használja a sátán leírására, de Bartók is nagy rajongója volt. Ennél még tovább mennek azok a XX. századi zeneszerzők, akik a nyugati hagyományokat hátrahagyva teljesen új rendszert, vagy még inkább rendszertelenséget hoznak a zenébe.

Minden hang egyenlő

A dodekafónia és annak még elvontabb változata, a szerializmus ugyanis már nem foglalkozik kellemes dallamokkal és megszokott skálákkal. Az új irányzat atyja, Arnold Schönberg valószínűleg belefáradt abba, hogy minden nyugati zenemű egy kicsit ugyanolyan, így ledöntötte a kompozíciós korlátokat és kijelentette: a zongora fekete billentyűi el vannak hanyagolva, használjunk fel a komponáláshoz mindig mindent. Úgy gondolta az sem jó, ha a kompozíciót emberi alapokra helyezzük, legyen a zeneszerző inkább a matematika. Schönberg, majd követői - például Pierre Boulez vagy Jean Barraqué - a 12 különböző hangból álló dallamokat tükrözték, visszafelé játszották le és különböző matematikai műveleteket hajtottak végre rajtuk. Az eredmény egy merőben új, soha nem hallott zene, ami ismeretlen és szokatlan. Ezen modern zeneszerzőknek valószínűleg nem volt célja a horror, mégis annyira új zenét alkottak, ami félelmet keltett a hallgatóban.

Arnold Schönbergnek nem volt célja a horror - azt a hagyományok elvetése szülteForrás: Picture-Alliance/AFP/Fred Stein

Olivier Messiaen olyan messzire ment, hogy a Mode de valeurs et d'intensités zongoraművében a hangmagasság, a hangerő, a dinamika és a hangok hosszúsága is teljesen véletlenszerű.

Cincogó nagybőgő

Nem csak a harmóniákból lehet szokatlanokat alkotni. A horror zeneszerzők rendszeresen nyúlnak egzotikus, ismeretlen hangú hangszerekhez, vagy használják a hagyományos hangszereket nem túl hagyományos módokon. Hans Zimmer a Hannibál zenéjének komponálásakor például a nagybőgővel kiadható legmélyebb és legmagasabb hangokat használta, hogy ezzel érzékeltesse a főszereplő extrém személyiségét. Howard Shore az A sejt című horrorban pedig esetenként elhangolt (pontosabban nem temperált) hangszerekkel játszatta fel a dallamokat, amelyek hasonlítottak ugyan a négy hónapos korunkban megszokott kellemes dallamokhoz, de egy picit mégis eltértek, ezzel teremtve feszültséget. Hasonló jelenség játszódik le akkor is, amikor egy emberi beszédet visszafelé hallgatunk: érezzük, hogy hasonlít a normál beszédhez, de mégis valami földöntúli, ördögi összetevője van. Főleg, ha valaki fordítva beszél, majd azt fordítják mégegyszer.

Ahogy megszoktuk a nyugati zene struktúráját, idővel hozzászokunk a horror zenei klisékhez is, így immunissá válunk velük szemben. Ekkor kézenfekvő, hogy a szokatlannál is szokatlanabb eszközhöz nyúljon a zeneszerző. Amikor a filmvásznon épp félelem uralkodik az elhangolt, disszonáns harmóniáknál még ijesztőbb lehet egy bájosan csilingelő gyerekdal, hiszen erre egyáltalán nem számítottunk. Az, hogy a kellemes dallammal társítjuk az ijesztő, veszélyes alakot azt erősíti, hogy már a megszokott skálákban sem bízhatunk. Ekkor persze a zene csak a képpel együtt ijesztő.

Терменвокс

Lev Szergejevics Tyermen 1919-ben valószínűleg nem sejtette, hogy megalkotta az igazi horror-hangszert, a teremint. Ez valószínűleg az egyetlen olyan hangszer, amelyhez hozzá sem kell nyúlni, hogy működjön. Két antennából áll, melyhez közelítve a kezünket, változtatható a hangmagasság és a hangerő. Ekkor valójában a zenész teste kondenzátorlemezként funkcionál, egy áramkörré válik a tereminnel a kézmozdulatok szabályozzák az abban hullámzó elektronikus jelet. A klinikai tisztaságú hangszínt az ember kezének remegése rendkívül ijesztővé teszi. A félelem okozhat remegést, amit a teremin közvetít felénk, együtt érzünk a zenésszel. A hangot ráadásul nem lehet leállítani, a "szüneteket is játszani kell" - ha valami, ez aztán hihetetlen feszültséget teremet. Rózsa Miklós az 1945-ös Elbűvölve c. film alá írt Oscar-díjas zenéje már az első taktusoktól használja ezt a hangszert. A teremin sípolása ijesztő szellemként lebeg a szimfonikus mű mögött.

Dr. Margee Kerr szociológus szerint a természetellenes dolgok a legijesztőbbek számunkra. Szokatlan dallamok, furcsa hangszerek, földöntúli hangok mind azt erősítik, hogy valami nincs rendben. Akkor miért szeretjük mégis a horrorfilmeket? Talán azért, mert mi tudjuk, hogy a mozivászon előtt valójában biztonságban vagyunk: kiélvezhetjük a félelem előnyeit anélkül, hogy valóban odavesznénk.