Tiszta szerencse, hogy kihaltak!

2015.02.22. 19:28

Ha egy képzeletbeli időgép fedélzetén leereszkednénk a földtörténeti múlt feneketlenül mély kútjába, mindenekelőtt alaposan fel kellene készülnünk arra, hogy ép bőrrel ússzuk meg ezt a valódi adrenalinbombának ígérkező, különleges kalandot. A földtörténeti közép- és újkor varázslatos szépségű trópusi esőerdei mélyén, vagy a forró napfényben hívogatóan csillogó kobaltkék ősóceánok víztükre alatt az emberi fantázia rémálmait meghazudtoló, hatalmas szörnyetegek ólálkodtak prédára lesve. Az élénk képzeletre csak az egykor volt valóság, a szeszélyes törzsfejlődés tud rácáfolni.

 

Párás esőerdők vérszomjas banditája

Időutazó expedíciónk első állomása a földtörténeti középkor, a mezozoikum derekára repít vissza bennünket.

Az emberi fantázia nem elég élénk a természet teremtő képzeletéhez képest. A földtörténeti múltat bizarr és veszedelmes, ám mégis csodálatos élőlények tömege népesítette be. Csak töredéküket ismerjükForrás: Primeval Online

A jura időszak (205 millió évtől 145 millió évig) végén járunk, a szétdarabolódó szuperkontinens, a Pangea egykor volt hatalmas szárazulatának északnyugati, laurázsiai vidékén. Már megkezdődött az Atlanti-óceán kinyílása, de az általunk ismert hatalmas viharos óceán még csak egy észak-déli irányba terpeszkedő, türkiz-smaragd színekben tündöklő, a mai Vörös-tengerhez hasonló keskeny trópusi tengervályú. A jelenkor Észak-Amerikájának nyugati vidékén landolunk.

A Föld a jura időszak végén. A hatalmas őskontinens, a Pangea feldarabolódása már megkezdődött az Atlanti-óceán kinyílása miattForrás: Origo

Az időgépből kiszállva mellbe vág a fojtogató, párás hőség. A jura időszakban sokkal magasabb volt a globális átlaghőmérséklet, ekkor még a forró égöv határa a magas szélességi körökig terjedt ki. Az esőerdők ritkás, ligetes részein hatalmas növényevő szauropodák egykedvű kérődzéssel rágják a cikászok és páfrányfák hajtásait. Az erdő sűrű aljnövényzete halk susogással nyílik szét, amint egy mellbevágóan óriási, félelmetes fej kandikál ki a levelek közül.

Az Allosaurus rekonstruált portréja. Ha vörös és zöld lencsés szemüveggel nézzük a képet, 3D-ben láthatjuk a félelmetes ragadozótForrás: Wikimedia Commons

A vicsorgó fogazatú ragadozó apró sárgás színű szemei a mit sem sejtő, legelésző dinoszauruszcsordára merednek… A késő jura rettenetes ragadozója, az Allosaurus 150 és 145 millió évvel ezelőtt élt a mai észak-amerikai kontinens területén.

A híres Morrison-formáció, ahonnan az Allosaurus első maradványai előkerültekForrás: Wikimedia Commons

Ez volt korának leghatalmasabb theropoda-, azaz húsevő dinoszauruszféléje, a korabeli tápláléklánc abszolút csúcsragadozója. A két lábon, leszegett fejjel járó ragadozó, amelynek maradványait Othenio C. Marsh, a híres amerikai paleontológus fedezte fel még 1877-ben, félelmet és irgalmat nem ismerő, 8,5-12 méter hosszú, vérszomjas ragadozó volt. 

Az Allosaurus - a kígyókhoz hasonlóan - hatalmasra tudta kitátani a szájátForrás: Wikimedia Commons

Nem csak roppant hatékony vadász, hanem a legújabb kutatási eredmények alapján igen intelligens, szociális kapcsolatokkal rendelkező, és szervezetten, csoportban vadászó húsevő volt.

Az ember és az Allosaurus-félék méretarányát szemléltető infógrafikaForrás: Wikimedia Commons

Nem csoda, hogy a prédáló Allosaurus-csorda elől nem volt menekvés; nemcsak a hatalmas csonttüskékkel díszített hátú növényevő Stegosaurust, és a szinte kisebb templomtorony magasságú Brachiosaurus-féléket ejtették el, de más ragadozók, köztük a tülkösorrú Ceratosaurus sem érezhették magukat biztonságban tőlük. Jobb is, ha gyorsan odébbállunk!

Kukkantsunk a tenger felszíne alá!

A szépséges, ám veszélyes szárazföldről, no meg a jura elviselhetetlen hősége elől meneküljünk a hűsítő tengerbe! Kapszulánk most csak rövidet ugrik vissza az időben, még mindig a késő jurában, de szerencsére már az Allosaurusok ideje előtt járunk. Laurázsia európai oldalán, a magasra hágó nap fényében a milliónyi gyémántsziporkaként csillogó felszínű varázslatos óceán, a Tétisz partvidékén landolunk. Időkapszulánk műszerfala 157 millió évet mutat. Valahol a mai Németország északi vidékén szálltunk le, déli és keleti irányba végtelen, mélykék víztükör terpeszkedik.

A jura és a kréta időszak hatalmas ragadozóktól nyüzsgő tengereibe életveszélyes vállalkozás lett volna alámerülniForrás: Walking with Dinosaurs

Hazagondolunk, de Magyarország nagyobb része még tengerfenék, amely felett tovagördülő hullámokat hajt a trópusi szél… Mit rejthet a békés felszín? A távolban delfinszerű állatok vetik magukat a víztükör fölé, de ezek nem lehetnek valamennyiünk kedvencei, a játékos palackorrúak, hiszen majd 100 millió évvel járunk még a cetek megjelenése előtt. A delfinekre emlékeztető lények az intelligens cetekhez hasonló módon a szárazföldről a tengerbe visszatelepedett állatok, halgyíkok, vagyis Ichtyosaurus-félék.  A mókásnak tetsző kiugrás sem játék, hanem kétségbeesett menekülés a homályos mélységben lappangó halál elől, amelynek Liopleurodon a neve.

A hatalmas Liopleurodon nemcsak a jura időszak, hanem az egész földtörténet egyik legfélelmetesebb tengeri ragadozója voltForrás: Planetdinosaur Wikia

Ha valaha létezett igazán életveszélyes és mohó tengeri ragadozó, nos, a Liopleurodon minden bizonnyal ezek közé tartozik. Ezek a hatalmas, bizarr kinézetű tengeri húsevő hüllők  - a plezioszauruszok (Plesiosuria) rendjébe sorolt nemzetség tagjai – 160 millió éve jelentek meg a jura időszak európai tengereiben, és érkezésünk után kétmillió évvel, 155 millió éve léptek le az élet színpadáról.

A Liopleurodon 25 méter hosszúra is megnőhetettForrás: Dinosaurus Wikia

Őseik a szárazföldről tértek vissza a tengerbe, egy-egy példányuk akár a hihetetlen 25 méteres hosszúságot és a 150 tonnás súlyt is elérte, de zömük „csak” 9-12 méteres lehetett.  Lábaik hatalmas és egyforma méretű evezőkké alakultak, ezzel hajtották magukat a partközeli vizek mélységeiben. Ami a legfeltűnőbb ezeken az állatokon, az a hosszúra nyúlt óriási fej.

Fosszilis Liopleurodon-koponya. Jól látszanak a ragadozó félelmetes fogaiForrás: Geoscience

A Liopleurodon koponyájának hossza elérte a három métert, az állkapcsokban pedig 25-30 cm magas, borotvaéles, félelmetes fogak csillogtak. Falánk és roppant veszedelmes ragadozók voltak, a Tétisz-óceán európai partvidékének abszolút csúcsragadozói. Orrlyukaikkal nemcsak a szagokat, hanem a hangot is érzékelték. Bármit legyűrtek, ami eléjük került, halgyíkokat, hosszúnyakú plezioszauruszokat, és a méretes csontos halakat is. Hogyan vadászhatott ez a rettenetes óriás? Tekintsük meg a mellékelt látványos videón! 

 

 

Mégiscsak a szárazföld a biztonságosabb? Nem úgy tűnik…

Miután elment a kedvünk a Liopleurodon uralta vizekben való úszkálástól, előre megyünk az időben, és vissza a szárazföldre. Ezúttal nem ugrunk nagyot, délre, a Tétisz afrikai partvidéke felé tartunk. Amikor leszállunk, és egy pillantást vetünk az időkapszula műszerfalára, 95 millió évnél áll meg a mutató, tehát a kréta időszak derekán járunk.

A Föld felszíne a kréta időszak derekánForrás: Wikimedia Commons

A hőmérséklet nem sokat változott, dől a forróság az opálosan kék égboltról. Mocsaras, lagúnás, homokdűnés vidéken járunk, előttünk a távolban a Tétisz párától homályos, kék csíkja jelzi az óceáni birodalom határát, mögöttünk soha nem látott nyitvatermőkből, páfrányokból és szágópálmákból álló erdőség húzódik. A szárazulatba mélyen benyúló lagúnák mentén nyüzsög az élet, hatalmas rovarok repkednek a zsombékos tocsogók felett, és  két lábon futó dinoszauridacsordák vizslatnak zsákmány után a számukra terülj-terülj asztalkámat jelentő tengerparti lápvidéken. 

Az egyik lagúna felszíne fodrozódni kezd, és egy hatalmas, furcsa bőrvitorla emelkedik a felszín föléForrás: Pixshark

Az egyik lagúna felszínén fodrozódni kezd a víz, majd egy furcsa bőrvitorla töri át a víztükröt, messze előtte pedig felbukkan két hatalmas orrnyílás. Leesik az állunk, ahogy mint valami életre kelt Godzilla, a horrorfilmek világát idéző gigász mászik ki komótosan a partra.

A Godzillára hajazó Spinosaurus rekonstruált képeForrás: Planetdinosaur Wikia

A két lábon cammogó óriás hátán magas bőrtaraj feszül, a hosszú szájból félelmetes, hegyes fogak merednek elő. A parton futkosó kis dinoszauruszcsorda ijedten rebben szét a közeledő leviatán elől. Semmi kétség, a földtörténet leghatalmasabb szárazföldi húsevője, a Spinosaurus aegypticus magasodik fölénk. Ez a meglehetősen bizarr óriás a kréta időszak derekán, az albai-turáni korszakban, 106 és 93 millió évvel ezelőtt uralta az észak-afrikai partvidéket.

A  Spinosaurus volt a valaha létezett leghatalmasabb theropoda. Az ember és a Spinosaurus (hátul, feketére satírozva) valamint más theropodák méretét szemléltető infografikaForrás: Wikimedia Commons

Első maradványait Erich Stromer német paleontológus fedezte fel 1915-ben, Egyiptom sivatagi pusztaságában. A Spinosaurus volt a valaha létezett leghatalmasabb theropoda, teljes testhossza 16-18 méter volt, súlya 7-9 tonnát nyomott. A Spinosaurus koponyája közel két méter hosszú volt, és a különösen megnyúlt, már-már csőrszerű állkapcsokban borotvaéles, finoman fűrészezett szélű fogak ültek. Életmódja a krokodilokéhoz lehetett hasonló, ideje nagyobb részét a sekély vizekben töltötte.

A Spinosaurus korának egyik legfalánkabb húsevője volt, gyakran vadászott méretes halakraForrás: Planetdinusaur Wikia

Nem volt válogatós; mindent elfogott, halakat és a vízparton mit sem sejtve élelem után kutató dinoszauruszokat, köztük akár a méretes Iguadonokat is. Mivel nem szeretnénk a Spinosaurus vacsorájává válni, fogjuk magunkat, és sietősen odébbállunk.

Amihez képest a nagy fehér cápa is jámbor potyka csupán

Úgy döntünk, hogy kihagyjuk a Tyrannosaurus rex-szel tervezett közeli randevút, és magunk mögött hagyjuk a mezozoikum veszedelmes világát. A jelenhez közelebbi, nyugalmasabb idősíkba vágyunk. 15 millió évre állítjuk be a navigációs gombot, és a miocén időszak (23 millió évtől 5,5 millió évig) derekát célozzuk meg. Peru Egyenlítő-közeli partvidékén landolunk. Kiszállva az az első benyomásunk, hogy - szemben a mezozoikum furcsán egzotikus világával - a miocén időszaki tájkép már igencsak a mostanira emlékeztet. A magasból letekintve a Földre a kontinensek formája nagyon hasonló az iskolai térképekről ismertekhez.

A miocén elejére az óriásfogú cápák (Carcharocles sp.) megdöbbentő méretűre növekedtekForrás: Pixshark

Európa közepét, köztük a Kárpát-medencét is még tenger borítja, és az Arábiai-félszigetet keskeny tengerszoros választja el Eurázsiától, de ezt leszámítva szinte a jelenben érezhetjük magunkat. A hatalmasan terpeszkedő Csendes-óceán békés arcát mutatja, és akárcsak napjainkban, a partoktól távoli víztömegben népes cetrajok tartanak délről észak felé, az ős-Humboldt-áramlás hátán szörfözve. Odalent a mélység homályából hatalmas sötét tömeg kontúrjai bontakoznak ki, egy lázálomba illő cápakolosszus sziluettje.

A megalodon volt a valaha létezett leghatalmasabb húsevő cápa, amelynek maximális testhossza elérte a 20 métertForrás: Pixshark

Na, ha ezt látta volna Mr. Spielberg! A valaha élt leghatalmasabb húsevő cápa, a felnőtt tenyérnyi méretű fogakkal felfegyverzett Carcharocles megalodon egy roppant példánya közelít óvatosan a felszín közelében úszó bálnák felé.

Hátborzongató látványt nyújthatott szemtől szembe a hatalmas ragadozóForrás: Planetdinosaur Wikia

Ez a mai nagy fehér cápára (Carcharodon carcharias) emlékeztető és vasúti kocsi méretű eleven zoológiai rémálom elképesztő méreteiről vált ismertté. Átlagmérete 12-16 méter körüli lehetett, de legtermetesebb példányai elérték a 20 méteres hosszúságot, és a 40-50 tonnás testsúlyt is. Amikor a több mint két méter magas hátúszó átüti a víz felszínét, mintha csak a halál sötét vitorlája suhanna a tenger tükre felett.

A megalodon méretét jól szemlélteti ez a felső állkapocsból származó fosszilis fogForrás: Flickr.

A 4 méter magas farokúszó csapásai felgyorsulnak, a megalodon hátulról és rézsút támad a cetekre. Egy, a rajtól leszakadt bálna farkán csattannak össze a két méter széles, rettenetes álkapcsok. Ez a megalodon taktikája; hátulról támadva leharapja az ugyancsak méretes cetek farkát, majd miután áldozata a vérveszteségtől legyengülve mozgásképtelenné vált, megkezdődik a véres lakoma.

A  megalodon (felül a szürke és a vörös színben), valamint a ma élő legnagyobb cápafaj, az érdescápa (Rhincodon typus, lila színben), a nagy fehér (Carcharodon carcharias, zöld színben) és az ember méretét szemléltető infografikaForrás: Wikimedia Commons

A miocén derekán ettől a hatalmas cápától sehol sem érezhetjük magunkat biztonságban: világszerte fellehető a meleg vizes tengerekben, így többek között hazánk területén, a kiemelkedő Kárpátok hegykoszorúja által övezett Bádeni-tenger szubtrópusi vizeiben is. Úgy látszik, hogy földtörténeti barangolásunk során nincs szerencsénk a tengeri fürdőzéssel, ezért ismét itt az ideje, hogy hátrahagyva a megalodonoktól terrorizált óceánt, odébbálljunk.

Sztyeppék szablyafogú réme

Visszafelé tartva a jelenbe, rövid időre megállunk a földtörténeti tegnapban, a pleisztocén időszak (2,65 millió évtől 11 ezer évig) geológiai értelemben alig karnyújtásnyi távolságra fekvő derekán. Észak-Amerika ligeterdős, füves prérividékén járunk, 170 ezer évre a jelentől. Éppen a már véget ért Riss-glaciális és a néhány tízezer év múlva kezdődő nagy Würm-eljegesedés közötti meleg periódus idején sikerült landolnunk a füves pusztaságon. A préri világát az úgynevezett pleisztocén nagyvadfauna uralja. Egyszerre idézi a hatalmas ősbölénycsordák okán a westernregények ismerős hangulatát, ugyanakkor részben idegen is ettől a képtől; az afrikai szavannákra emlékeztető ősormányosok, masztodonok, orrszarvúfélék, szarvasok és antilopokhoz hasonló ősemlősök miatt. 

A pleisztocén csúcsragadozója, a kardfogú tigrisForrás: Primeval Wikia

A szellő megborzolja a magas füvet, az iszapos medrű itatót övező szikla tövében egy macskamódra lopódzó, villogó szemű, sötét csíkokkal és foltokkal díszített hátú ragadozóra leszünk figyelmesek. Megborzongunk a látványtól, a nagymacska szájából ugyanis hatalmas, lefelé görbülő agyarak merednek elő vészjóslóan. Semmi kétség, a pleisztocén-időszak egyik legvérengzőbb ragadozója, a kardfogú tigris (Smilodon sp.) lesi kiszemelt áldozatát, egy őzre emlékeztető ősantilopfélét. A Smilodon volt a macskafélék családjának (Felidae) valaha létezett legfurcsább képviselője.

A Smilodon-félék a pleisztocén füves sztyeppéin vadásztakForrás: Prehistorico Wikia

Noha a 2-2,5 méter hosszú, és 1-1,2 méter marmagasságú nagymacska kisebb volt a mai bengáli tigrisnél, rendkívül robusztus testfelépítése miatt mégis tömegesebbnek látszik ma is élő távoli rokonainál. A kardfogú tigrisek 2,5 millió éve bukkantak fel az amerikai kontinensen, és még kortársai voltak a Homo sapiensnek; mindössze tízezer éve tűntek el az evolúció végtelen körforgásában. E jégkori csúcsragadozó névadó emblémája az abnormálisan hosszúra növekedett felső, agyarszerű szemfogak voltak.

A kardfogú tigris - más macskafélékhez hasonlóan - behúzható karmainak köszönhetően ügyesen mászhatott a nagyobb fákraForrás: Fr.Nikcutter Wikia

A macskaféléktől és más ragadozó emlősöktől eltérően a kardfogú tigris elképesztő módon, 120 fok szélesre tudta szétnyitni a száját. (Az afrikai oroszlán maximális szájterpesze 65 fok.) A rettenetes, fűrészes szélű agyarak még a masztodonok vastag bőrén is áthatoltak. A rövid lábú, robusztus ragadozó lesből támadt zsákmányára, és nem volt ez most sem másként. Egy gyors, hatalmas szökellés, és az ősantilop hörögve zuhan a földre a rávetődő kardfogú tigris súlyától. A késő délutáni napfényben megvillannak az antilop nyakába mélyedő halálos szablyafogak…

A Smilodon jellegzetessége a bizarr méretű, szablyaszerű felső szemfogForrás: Wikimedia Commons

Képzeletbeli földtörténeti kalandozásunk során a valaha létezett legveszedelmesebb élőlényeknek csak néhány reprezentánsával találkozhattunk. Nem sikerült eljutnunk például a devon időszaki óceánok mélyére, ahol minden idők legrusnyább csontos hala, a 9 méteres Dunkleosteus terrorizálta kortársait, de megrettentünk a kréta tengerek kegyetlenül véres világától is, így nem láthattuk az öldöklő moszaszauruszokat sem. A bakancslista még hosszú, hiszen a T. rex is kimaradt, ezért, összeszedve minden bátorságunkat, talán egyszer még visszatérünk!