Az Országgyűlés 2000. június 13-án meghozott határozatával február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánította. A 20. század két nagy totalitárius rendszere, a fasizmus és a kommunizmus az emberi történelemben addig példátlanul nagy embertömeg vesztét okozta, egyik a faji felsőbbrendűség, a másik pedig az osztályharc nevében. Amíg a nemzetiszocialista rendszer a második világháború végével kimúlt és sírba szállt, addig a kommunista diktatúra - jelentősen visszaszorulva ugyan, de - még napjainkban is szedi az áldozatait.

Százmillió áldozat egy erőszakos utópia nevében

A Stéphane Courtois francia történész szerkesztésében 1997 novemberében megjelent és hatalmas visszhangot kiváltó műben, A kommunizmus fekete könyvében (Le livre noire du communisme) a szerzők levéltári dokumentumok és más források alapján 100 millió főben adták meg a kommunista rezsimek számlájára írható áldozatok számát. A borzalmas adatsorok ismeretében Courtois az emberi civilizáció adósságának minősíti a kommunizmus nürnbergi perének elmaradását.

Kim Ir Szen észak-koreai kommunista diktátor emlékműve Phenjanban. A kommunizmus 100 millió áldozatot követeltForrás: Wikimedia Commons

A szerzői team értékelése szerint a 20. század rettenetes vörös diktatúrái sokszorosan kimerítették mind az emberiesség, mind pedig a háborús, valamint a béke elleni bűntett összes kritériumát.

A kommunizmus áldozati listáját Mao Ce-tung rendszere vezeti 65 millió halottalForrás: Wikimedia Commons

Mindenfajta vádiratnál beszédesebb azonban a kommunizmus aljassága számokba öntve; Mao Ce-tung Kínai Népköztársaságában 65 (!), a sztálini Szovjetunióban 20, az egyetlen ma is regnáló sztálinista diktatúrában, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban 2, az „osztályharcos” Pol Pot-féle kambodzsai vörös khmer rezsimben 2, az afrikai kontinensen 1,7, Afganisztán szovjet szuronyok segítségével hatalomra jutott diktátorainak 1,5, „Ho apó” azaz Ho Si Minh Vietnami Demokratikus Köztársaságában 1, a szovjetek uralta Kelet-Európában pedig szintén 1 millió volt a kommunizmus halálos áldozatainak száma. A dél-amerikai kommunista rendszerek és mozgalmak 150 ezer ember halálát okozták, a világszerte működött kisebb földalatti kommunista mozgalmak, illegális pártok merényleteinek, illetve „akciózásaiknak” 10 ezren estek áldozatul. 

Diktátorok egymás közt. Nicolae Ceausescu román (középen balra) és Pol Pot, a véreskezű kambodzsai tömeggyilkos pártvezető (középen jobbra)Forrás: Wikimedia Commons

Amíg 1946-ban Nürnbergben a német nemzetiszocialista rendszer főbűnöseit elítélték, addig a véreskezű kommunista vezetők szinte kivétel nélkül ágyban és párnák közt hunytak el, sőt jó néhányuk kétes emlékére még napjainkban is emlékművek és mauzóleumok állnak. Arra, hogy a 100 millió áldozaton felül a „világmegváltó eszme” hány embert nyomorított meg és tett lelki ronccsá, nincs adat.

Német cseberből szovjet vederbe

Az egymillió kelet-európai áldozatba értelemszerűen a diktatúra hazai áldozatai is beleértendők. Magyarországon a kommunista rendszer négy évtizede alatt az 1947 és 1953 közötti Rákosi-korszak, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc után, az 1961-ig tartó megtorlás időszaka szedte a legtöbb áldozatot. Az, hogy Magyarország a második világháború után a Szovjetunió érdekszférájába kerül, lényegében már 1943 novemberében, a „három nagy” teheráni értekezletén eldőlt. Sztálinnak pedig volt egy igen egyszerű, lényegében még a klasszikus 19. századi „realpolitik” elveit tükröző elképzelése; természetesnek tartotta, hogy ameddig a hadserege eljut, addig terjessze ki, vagy ha úgy tetszik, kényszerítse rá a saját rendszerét a meghódított országokra.

Sztálin (középen) Molotov (balra) és Kliment Vorosilov (jobbra) társaságábanForrás: Wikimedia Commons

Magyarország kétszeresen is elvesztette a függetlenségét: 1944. március 19-én, amikor német megszállás alá került, és 1945 januárjában, amikor a Vörös Hadsereg védőszárnyai alatt Magyarországra érkeztek az új megszálló hatalom „gauleiterei”, a moszkovita kommunisták, Rákosi vezetésével. A szovjet megszállás előtt alig pár száz fős kommunista párt nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a hatalom megszerzését, és az ország szovjetizálását, a „nagy testvér” aktív támogatásával. Kénytelen-kelletlen betartandó a jaltai, illetve potsdami megállapodás szabad választásokra vonatkozó passzusát, 1945 novemberében lezajlott az első valóban szabad országgyűlési képviselőválasztás.

Nagy Ferenc miniszterelnök (balra) és Rákosi Mátyás. A kommunisták eszközökben nem válogatva törtek a hatalom kizárólagos megszerzéséreForrás: Wikimedia Commons

Hogy a választópolgárok meghatározó többsége nem kér a szovjet típusú kommunizmusból, hanem a polgári értékekre voksol, azt a Független Kisgazdapárt elsöprő sikere bizonyította, 57 százalékkal abszolút többséghez jutott a párt, tehát a közjogi játékszabályok szerint egyedül alakíthatott volna kormányt. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet elnöke, Kliment Vorosilov marsall azonban nemcsak a kommunistákból, szocdemekből és marginális parasztpártiakból álló koalíciós kormány megalakítására, hanem arra is rákényszerítette a kisgazda vezetést és Nagy Ferenc miniszterelnököt, hogy a kommunisták kapják meg a rendvédelmet, a belügyi tárcát. A kommunista trójai faló bekerült a sáncok mögé…

A diktatúra anatómiája

A kommunisták lényegében már az első szabad választás után, a koalíciós kormány megalakulásával együtt, a belügyi apparátus birtokában megkezdték ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Bevett módszereik közé tartozott a lejáratás, a megfélemlítés, emigrációba kényszerítés, de esetenként az emberrablás és a politikai gyilkosság is. A demokratikus államrend védelméről szóló, 1946 évi VII. törvény kikényszerítése után, e jogszabály gumiklauzuláinak kihasználásával vette kezdetét a kommunisták egyik leghatékonyabb politikai „fegyverének” bevetése, a koncepciós perek időszaka.

Felvonuló ÁVH-s alakulat. Az  ÁVH volt a hazai kommunista terror legfőbb szerveForrás: Wikimedia Commons

Az úgynevezett Magyar Közösség elleni pert például legfőbb riválisuk, a Független Kisgazdapárt szétverésére és Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítésére, az ugyancsak koholt MAORT pert pedig a nagyvállalatok külföldi tulajdonosainak kiiktatására és az államosítás előkészítésére használták fel. Az 1947-es leplezetlen és szemérmetlen csalások sorozatával terhelt úgynevezett kék cédulás választások után vette kezdetét a parlamenti ellenzék totális felszámolása. Az elkötelezett régi vezetőitől megfosztott Magyar Szociáldemokrata Pártot a helyzetbe hozott kriptokommunista szocdemek, Szakasits Árpád, Marosán György és társaik segítségével 1948-ban kebelezték be.

Padláslesöprés. A megfélemlítés a hétköznapi terror egyik bevett eszköze voltForrás: OSZK

A Rákosiék által előkészített egyesüléssel, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) megalakulásával vette kezdetét a többpártrendszer maradványainak totális felszámolása, és a kommunista diktatúra. Az 1936-os sztálini szovjet alkotmányt lemásoló 1949. évi XX. törvény, a „népköztársasági alkotmány” elfogadásával közjogilag is szentesítették az egypárti diktatúrát. Az 1949-cel kezdődő korszakot országosan és a párton belül is a féktelen terror jellemezte.

A Rákosi-korszakot a féktelen terror jellemezteForrás: OSZK

Kezdetét vette az önállósított és Rákosi kizárólagos irányítása alatt álló Államvédelmi Hatóság (ÁVH) brutális tobzódása; ez volt a koholt pereknek, az „osztályidegen elemek” deportálásának, hazai Gulagokra telepítésének, a kolhozosításnak, a kuláküldözéseknek, a pártbeli riválisoknak vélt személyek likvidálásának korszaka. A Rákosi és a „trojka”, azaz Farkas Mihály, Gerő Ernő és Révai József nevével fémjelzett évek a magyar történelem legsötétebb lapjaira tartoznak.

A terror szervei, avagy Rákosi pretoriánus gárdája

A kommunista egypártrendszer legfontosabb bázisát a pártnak, és személy szerint Rákosi Mátyásnak alárendelt erőszakszervek alkották. A még az Ideiglenes Nemzeti Kormány utasítására létrehozott katonai nyomozószerv, a Katonapolitikai Osztály (Katpol) volt a koalíciós időszak első éveiben a kommunisták egyik legfontosabb eszköze az MKP ellenfeleinek közéletből való kiszorításához, egészen az ÁVH megerősödéséig. A Katpol ugyan a nem kommunisták kezében lévő Honvédelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozott, de az élén álló Pálffy György Rákosiék embere volt.

A recski munkatábor őrszemélyzete. Az ÁVH keze mindenhová elértForrás: OSZK

1946-ban Rajk László belügyminiszter utasítására önállósítják a budapesti politikai rendőrséget Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) néven, amelynek élére a szabósegédből rendőr altábornaggyá avanzsált Péter Gábor került. 1949 decemberében rendeli el a Minisztertanács e szerv bázisán a Belügyminisztériumtól függetlenített, közvetlenül a kormány alá rendelt szervezet, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) megalakítását. Az 1950 januárjától működő félelmetes terrorszerv olvasztja magába a Katpolt, valamint a Honvéd Határőrséget is. Az ÁVH felett ténylegesen az Akadémia utcai pártszékház rettegett ura, Rákosi Mátyás diszponál. Az ÁVH nevéhez fűződik a kommunista terror magyarországi történetének legtöbb törvénytelensége.

Barakkrészlet a recski munkatáborbanForrás: Wikimedia Commons

Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. Az ÁVH-sok a kihallgatások során a legembertelenebb fizikai, lelki kényszert alkalmazták minden letartóztatottal szemben. Általános volt a vég nélküli kifárasztás, verés, gúzsba kötés, összerugdosás, földre teperve talpalás, sóval etetés utáni WC-ből itatás, éheztetés, az őrizetesek fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, éjjel-nappal bilincsben tartás, alvásmegvonás.

Péter Gábor, a szabósegédből lett altábornagy, az ÁVH rettegett uraForrás: MTI

A szadista módszerek továbbfejlesztésben hihetetlen találékonysággal jártak el. Ennek egyik „terméke” volt a Rákosi utasítására a papok kihallgatásakor használt, áramra kötött feszület, amelyet az őrizetesekkel minden esetben megcsókoltattak. Külön verőbrigádok dolgoztak az ÁVH kazamatáiban, amelyek közül a Prinz-féle csoport volt az egyik leghírhedtebb. Nem tartoztak senkinek sem elszámolással az őrizetesekkel. A ”munkásosztály ökle” Rákosi Mátyás kézzel vezérelt pretoriánus gárdája volt. A szervezet 1956-os felszámolása után tagjai egy része a Kádár-rendszer szolgálatába állt.

Szomorú mérleg

A Rákosi-korszak terrorjának eszköztárába tartoztak a kitelepítések, a rendőrhatósági felügyelet, az „osztályidegen” elemek, köztük az előző rendszer volt vezető tisztségviselői, magas rangú katonák, arisztokraták, volt gyárosok vagy az új renddel ellenszenvüket nyíltan kifejező értelmiségiek deportálása, a vidéki módosabb gazdák megtörését célzó kuláküldözés és a büntetőjogi megtorlás elképesztően széles, irracionális kiterjesztése. Több mint 40 ezer főt internáltak, egyedül csak Budapestről két és fél ezer családot, összesen 13 ezer embert telepítettek ki, megfosztva őket lakásaiktól és vagyontárgyaiktól.

Az egykori ÁVH-székház ma múzeumForrás: Wikimedia Commons

A rendszer vélt vagy valós ellenfelei közül sokan bírói ítélet nélkül a náci idők viszonyaira emlékeztető recski munka- vagy a kistarcsai internálótáborba kerültek. 1950 és 1953 között egymillió embert vontak büntetőeljárás alá, és minden második bűnvádi eljárásba vont személlyel szemben történt is vádemelés. Rengeteg volt a justizmord, amit többek között a Rákosi bukása után lefolytatott felülvizsgálati eljárások számai is alátámasztanak: több mint 700 ezer eljárást szüntettek meg.

Rákosi Mátyás urnafülkéje a Farkasréti temetőben. A kommunista diktátorok többsége ágyban és párnák közt halt meg, felelősségre vonás nélkülForrás: Wikimedia Commons

A kommunizmus nemzetközi „nagyjaihoz” hasonlóan a hazai főkolomposok is – a koncepciós perekben halálra ítélt és kivégzett funkcionáriusokat kivéve - ágyban és párnák között hunytak el, köztük Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, és az elvtársi börtönt megjárt Farkas Mihály is. Az ÁVH hírhedt főnökét, Péter Gábort Rákosi ugyan lecsukatta, hogy a hruscsovi enyhülés által kiolvasztott politikai hullákért őt tegye kizárólagos felelőssé, de 1956 után Péter is szabadlábra került, és könyvtárosként „vezekelt” bűneiért. 1993-ban, 87 éves korában hunyt el Budapesten. A kommunista diktatúra által a fejekben és a lelkekben okozott kár nem számszerűsíthető, de e károk hatásai napjainkig élnek.