1945. július 30-án, néhány perccel éjfél után hatalmas tűzgömb ragyogta be a fülledt trópusi éjszakát. A Csendes-óceánon teljes elsötétítésben hajózó USS Indianapolis nehézcirkálót alig tizenkét perccel az első torpedó becsapódása után elnyelte az éjfekete óceán. A vízbe ugrott mintegy kilencszáz túlélő igazi megpróbáltatásai azonban még csak ekkor kezdődtek.
Halacskák a vízben!
1945. július 29-én kora este, újabb eseménytelen járőrözéssel eltelt nap után gyulladtak ki az első csillagok a japán I-58 tengeralattjáró felett a feketébe váltó égbolton.
Hasimoto Mocsicura korvettkapitány számára egyre inkább úgy tűnt, tengeralattjárós szolgálatát úgy fogja befejezni a fenyegetően közeledő japán vereség napján, hogy közben egyetlen ellenséges hajót sem sikerült legyőznie.
Nem sokkal éjfél előtt, azt követően, hogy az ügyeletes őrszemek egy hatalmas hajó sziluettjét fedezték fel a holdfényben fürdő horizonton, lázas izgalom lett úrrá az I-58 személyzetén.
A kapitány azonnal merülést rendelt el.
A fedeleket sietve lezárták, a légtartályokból sziszegve áramlott ki a levegő, miközben az I-58 periszkópmélységig süllyedt.
Szinte tapintani lehetett a feszültséget, miközben a tengeralattjáró nesztelenül siklott az ismeretlen hajó felé.
A támadáshoz ideálisak voltak a feltételek, a nyugodt vízfelszínt bevilágította az ezüstös holdfény.
Hasimoto kapitány szeme a periszkóp okulárjának gumiellenzőjére tapadt. A derengő holdfényben a periszkóp fonalkeresztes látómezejében élesen rajzolódott ki az óriási hajó sziluettje.
A típuskönyv gyors átlapozása után
Hasimoto korvettkapitány megállapította, hogy egy Portland-osztályú amerikai nehézcirkálót sodort az I-58 vetőcsövei elé a hadiszerencse.
Gyors lőelem-meghatározás után a kapitány parancsot adott az orrvetőcsövek elárasztására és a fedelek felnyitására.
Miután sietve pontosították a lőelemeket, elhangzott a parancs: „Kettes és négyes vetőcső, tűz!” Két „halacska”, azaz Type 95-ös torpedó száguldott a sötétbe burkolózott, mit sem sejtő célpont felé.
Egy életveszélyes kisfiú bújt meg a rakodótérben
1945. július 16-án a USS Indianapolis nehézcirkáló alig néhány órával azt követően futott ki San Francisco kikötőjéből, hogy a „Trinity” (Szentháromság) művelet során végrehajtották a világtörténelem első sikeres atombomba-robbantási kísérletét, amiről azonnal távirati úton értesítették a potsdami konferencián tartózkodó Harry Truman elnököt.
Típus: Portland-osztályú nehézcirkáló, hadrendi száma CA-35
Vízrebocsátás: 1931. november 7.
Szolgálatba állítás: 1932. november 15.
Hosszúság: 190 méter
Legnagyobb szélesség: 20 méter
Merülés: 5,28 méter
Maximális sebesség: 32,7 csomó (60,6 km/óra)
Teljesítmény: 80 000 kW (107 000 lóerő)
Fegyverzet:
9 darab, három páncéltoronyban elhelyezett 203 mm-es főlöveg
8 darab 127 mm-es löveg,
12 darab 40 mm-es Bofors légvédelmi ágyú,
24 darab 20 mm-es Oerlikon légvédelmi gépágyú
A hajó gyomrában különleges jelzéssel ellátott ládák lapultak,
az első éles bevetésre szánt uránbomba, a „Little Boy” (Kisfiú) szétszerelt alkotórészei és a bomba „lelke”, az ólomszigetelésű ládába csomagolt hasadóanyag.
A nehézcirkáló 1196 fős személyzetéből egyedül csak a parancsnok, Charles McVay sorhajókapitány volt beavatva a rakomány súlyos titkába. Az Indianapolis ragyogó időben szelte át az óceánt, és tíz nappal később, július 26-án vetett horgonyt a Tinian-atoll haditengerészeti kikötőjében.
A Mariana-szigetcsoporthoz tartozó korallszigetet az előző évben, 1944. augusztus elsején vette be az amerikai tengerészgyalogság.
A sziget elfoglalása fontos fordulópont volt a csendes-óceáni hadműveletek történetében; a sebtében kiépített, 2600 méter hosszú betonozott kifutópályával rendelkező repülőtérről felszálló B-29 „Superfortress” nehézbombázók ugyanis innen már közvetlenül támadhatták Japánt.
McVay sorhajókapitány július 28-án a halálos rakomány kihajózása és a hadihajó készleteinek feltöltése után megkönnyebbülten adott parancsot a kifutásra; megszabadult a nyomasztó felelősség súlyától.
A kapott parancs szerint Guam érintésével a Fülöp-szigeteki Leyte-öbölhöz kellett hajóznia, hogy egységét besorolják a Japán elleni invázióra készülődő és Jesse B. Oldendorf altengernagy parancsnoksága alatt álló 95. csapásmérő flottakötelékbe.
Az amerikai haditengerészet és légierő által uralt térségben csak néhány napos sétahajózásnak tűnt a még hátralévő út.
Fedélzetet elhagyni!
Július 29-e békésen lusta trópusi hangulatban telt el az Indianapolis fedélzetén. A ragyogó napsütést kihasználva a legénység szolgálaton kívüli tagjai napozással, kártyacsatákkal vagy a tűző nap sugarai elől a szálláskörletbe visszavonulva olvasással ütötték agyon az időt.
Törzstisztek:
korvettkapitány – őrnagy
fregattkapitány – alezredes
sorhajókapitány – ezredes
kommodor vagy vezérkapitány – nincs szárazföldi rendfokozati megfelelője
Admirálisok és tábornokok:
ellentengernagy – vezérőrnagy
altengernagy – altábornagy
tengernagy – vezérezredes
flottatengernagy vagy nagyadmirális – hadseregtábornok, illetve vezértábornagy
Senki sem gondolt semmilyen, a hajót fenyegető veszélyre, amikor alkonyatkor a vérvörös nap aláhanyatlott a csendes-óceáni horizonton.
A személyzet éjszakai szolgálattól megmenekült tagjai már rég az igazak álmát aludták, amikor az óramutatók átlépték az éjfélt.
A 17 csomós sebességgel haladó, mit sem sejtő hadihajó közelében Hasimoto korvettkapitány, a torpedók kilövése után alámerült I-58 irányító központjában összeráncolt homlokkal meredt a halkan ketyegő stopperre. Ezek az óráknak tűnő másodperecek voltak a leginkább idegtépők; vajon célt érnek-e a sötét felszín alatt halálos terhükkel suhanó torpedók.
Éjfél után 14 perckor tompa dörrenés oszlatta szét a feszült várakozás csendjét
a találat kézzelfogható bizonyítékaként.
A legénység harsány „Banzáj!” kiáltásban tört ki, a kapitány pedig utasítást adott a periszkópmélységig való felemelkedésre. Időközben meghallották a második robbanás hangját is.
Hasimoto korvettkapitány szeme elé varázslatos látvány tárult a periszkóp látómezejében: a hatalmas lánggal lobogó és orral előre süllyedő ellenséges hadihajó.
Valósággal nappali világosság vette körül a halálosan megsérült nehézcirkálót,
a kiömlött üzemanyag rőt fényben égett a tenger felszínén.
Odaát a tűztengerbe borult és erősen megdőlt fedélzeten megfeszített erővel próbálták vízre tenni a mentőcsónakokat. A torpedótalálatok végzetes kárt okoztak; a tatfedélzet alatt becsapódott torpedó feltépte a nehézcirkáló üzemanyagtartályát, a mintegy 3800 gallon kiömlő gázolaj égő szőnyegként terült szét a süllyedő hadihajó körül.
McVay sorhajókapitány pillanatokon belül átlátta, hogy a hajó menthetetlen, ezért parancsot adott a fedélzet elhagyására.
A második találat a hajóderék környékén érte az Indianapolist, berobbantva az egyik lőszerraktárt. A nehézcirkáló gerince megroppant, és a feltartóztathatatlan áradatként bezúduló víz is megtette a magáét:
alig 12 perc telt el az első robbanás után, amikor az Indianapolist elnyelte a tenger.
Ott, ahol eltűnt, nagyot csobbant az óceán.
Néhány holttest vadul pörögve éledt fel
A pusztító találatok és a hatalmas cirkáló gyors elsüllyedése ellenére a személyzet 880 tagja élte túl a támadást. Sokan súlyosan megégtek, amikor megpróbáltak áttörni a felszínen úszó, égő benzinszőnyegen. Szép számmal akadtak a hullámokon hánykolódó hajótöröttek között erősen vérző sebesültek is, akik közül nem mindenki érte meg a napfelkeltét.
Amikor megvirradt, csapzott fejek százai emelkedtek-süllyedtek a lustán görgő hullámzás ritmusában. McVay kapitány és néhány életben maradt tisztje is a többiekkel együtt taposta a reggeli napfényben csillogó langyos trópusi vizet. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy nem sikerült rádión leadni a vészjelzést és a hajó utolsó pozícióját.
Mindez nagyon rossz hír volt, az Indianapolis ugyanis biztonsági okokból rádiócsendben hajózott, és még több mint két nap volt hátra a tervezett befutásig, azaz bizonyos, hogy még napokig nem fogják keresni őket. A kapitány szóláncon keresztül utasította a mentőmellényben lebegő tengerészeket, hogy zárkózzanak össze, és ne hagyják elsodródni sebesült, magatehetetlen társaikat. Kora reggelre azonban már több tucat tengerész belehalt a sérüléseibe.
Ahogy a nap magasabbra hágott, a számuk egyre csak növekedett, a kivérzéstől legyengült és sokkos állapotba került hajótöröttek között aratott a halál. A túlélők ekkor még nyugodtak voltak, mert abban bíztak, hogy hamarosan felfedezi őket egy Guamról felszálló cirkálóhidroplán vagy valamelyik, a térségben elhaladó amerikai hadihajó.
A tűző napnál és az egyre inkább mocorgó szomjúságérzetnél is sokkal félelmetesebb élmény volt, amikor először vették észre, hogy a felszínen sodródó holttestek némelyike „életre kelve” vad pörgésbe kezdett.
A csillogó vízpermetből néhány sebesen ide-oda cikkázó sötét, félhold alakú hátuszony sziluettje bontakozott ki a holttestek körül. Megérkeztek az első cápák.
Véres drámába torkolló kilátástalan várakozás
Eleinte csak a holttestek körül bukkantak fel a kisebb-nagyobb cápafalkák,
de ahogy leszállt az alkony, egyre gyakrabban hangzott fel egy-egy éles sikoly, jelezve, hogy a többiektől elsodródott magányos hajótöröttekre is kezdenek rátámadni a tengeri ragadozók.
Az éjszaka jeges rémületben telt el, miközben egyre több tengerész kezdett a kihűlésre panaszkodni. (Mivel a víz a levegőnél nagyjából hússzor gyorsabban vezeti el az emberi test hőjét, mint a levegő, megfelelő hővédelem nélkül előbb-utóbb a trópusi, langymeleg vízben is bekövetkezik a hipotermia, azaz a vészes kihűlés.) Amikor megvirradt, a cápák ismét felbukkantak.
A tengerészek rájöttek, hogy ha szorosan összezárnak, a ragadozók nem támadnak rájuk. A legyengült és elsodródó embereknek szinte nulla volt a túlélési esélyük.
A hajótöröttek csoportjai körül ólálkodó és időről időre támadásba lendülő cápákon kívül más súlyos gondok is akadtak.
A kínzó szomjúság és kiszáradás miatt, a figyelmeztetések ellenére is, egyre több hajótörött ivott tengervizet,
ami a biztos halált jelentette számukra. A harmadik napon egyre több embernél jelentkeztek hallucinációk, néhányan megőrültek, és társaikra támadtak. A teljesen legyengült hajótöröttek pedig egyszerűen elmerültek, és soha többé nem bukkantak fel.
Élelem és ivóvíz nélkül, kihűlve és a cáparajok ismételt támadásainak kitéve, az egyre terebélyesedő reményvesztettség közepette nem is csoda, hogy többeken elharapództak az őrület tünetei. A negyedik napon, augusztus 2-án,
délelőtt nem sokkal negyed tizenegy után motorzúgásra figyeltek fel a végletekig elcsigázott hajótöröttek.
Végre rájuk leltek. Ekkorra a 880 túlélőből már csak 321-en voltak életben.
Kibontakozik a mentőakció
Wilbur „Chuck” Gwinn hadnagy augusztus 2. forró délelőttjén személyzetével együtt rutinrepülést hajtott végre Lockheed PV-1 Ventura típusú járőrgépe fedélzetén a végtelen vízsivatag felett. Alacsony magasságon repülve egyszerre csak apró fekete pontok tömegét vették észre az óceán felszínén.
Mélyebbre ereszkedve megdöbbenve látták, hogy kisebb-nagyobb csoportokban emberek sodródnak a csillogó hullámok hátán.
Még jobban megrökönyödtek, amikor szorosan a hajótöröttek mellett köröző cápákat is felfedezték.
Gwinn hadnagy többször egészen alacsonyan áthúzott a túlélők csoportjai felett, szárnybillegetéssel jelezve, hogy felfedezték őket. Rádión azonnal leadta a riasztást Guamnak.
A hírre minden, a környéken tartózkodó légi és felszíni egységet riadóztattak, hogy késedelem nélkül induljanak a katasztrófa térségébe.
R. Adrian Marks hadnagy, egy nagy PBY Catalina tengeri járőrgép parancsnoka is vette az adást, és rögtön a megadott irányba fordította gépét. Úton a helyszín felé észrevette a USS Cecil J. Doyle rombolót, és rádión riasztotta a parancsnokát. Graham Clayton fregattkapitány azonnal parancsot adott, hogy hozzák ki a kazánokból a maximális teljesítményt, és hajóját megfordítva teljes gőzzel elindult a megadott pozíció irányába.
Marks hadnagy egy órával később landolt hidroplánjával a hajótöröttek első csoportja mellett, annyira közel, amennyire csak lehetett.
A nem túl nagy befogadóképességű gépre 56 túlélőt vett fel.
Az emberek súlyától ugyan a szárnyak deformálódtak, és a Catalina nem tudott többé felszállni, de a kimentett hajótöröttek legalább biztonságba kerültek a cápáktól.
Már besötétedett, amikor Clayton fregattkapitány rombolója is befutott. A koromsötétben csak a romboló keresőlámpáinak fényében folyhatott a mentés.
A még vízben vergődő hajótöröttek számára ezek voltak a legnehezebb pillanatok,
amikor már kézzelfogható közelségbe került a megmenekülésük, de a sötétség miatt csak lassú tempóban folyhatott a mentés.
Reggelre megérkeztek a USS Ralph, Talbot és Madison rombolók, majd a lassúbb kísérőhajók is.
A mentőegységnek összesen 317 embert sikerült élve a fedélzetre emelni: a mentés alatt további négy tengerész hunyt el végkimerültségben.
Miután nem maradt élő ember a vízben, a hajók nyugati irányba fordultak, és a Leyte-öböl felé vették az irányt.
A dráma utójátéka
A USS Indianapolis tragédiájának ügyében a Csendes-óceáni Flotta Főparancsnoksága vizsgálatot rendelt el. Ez volt a legnagyobb egy hajóra számított emberveszteség, ami a második világháború alatt az Egyesült Államok haditengerészetét érte.
McVay sorhajókapitányt felfüggesztették, a vád szerint ugyanis nem tett meg mindent a katasztrófa megelőzéséért,
például nem haladt cikcakkban a kíséret nélküli nehézcirkálóval, megnehezítve ezzel egy esetleges tengeralattjáró-támadás eredményességét. Chester W. Nimitz flottatengernagy a csendes-óceáni haditengerészeti erők főparancsnoka 1947-ben törölte a fenyítését, és visszavette a szolgálatba McVay sorhajókapitányt.
A USS Indianapolis utolsó parancsnoka 1949-ben ellentengernagyként vonult nyugdíjba.
Noha a túlélők egységesen azt állították, hogy a kapitány mindent megtett, amit egyáltalán meg lehetett tenni a mentés során, az áldozatok hozzátartozói közül nem mindenki látta ezt így.
Boldog karácsonyt Önnek, az enyém már sohasem lesz az, mert elvette a fiam életét”
– szólt egy, a volt parancsnoknak címzett levél a sok közül.
Charles McVoyt élete végéig kínozta 1945. július 30. tragikus emléke, sohasem tudta feldolgozni.
1968. november 6-án – 70 éves korában – önkezével vetett véget életének. McVoy ellentengernagyot 2000 októberében posztumusz minden vád alól felmentették.
Az Indianapolis rakományával pedig 1945. augusztus 6. kora hajnalán a tiniani katonai repülőtér betonjáról egy „Enola Gay” becenevű B-29-es nehézbombázó emelkedett a magasba, és északnak fordulva, Hirosima felé vette az irányt.