Mohamed próféta 632. június 8-án bekövetkezett halála után,
az első kalifák idején vette kezdetét a dzsihád, a szent háború,
amelyet – deklaráltan - a hitetlenek ellen, és a próféta tanításának terjesztéséért kellett vívnia az igazhitűeknek.
Mohamed tanítása szerint az iszlám Istennek Gábriel arkangyal útján sugalmazott harmadik, egyben utolsó és legtökéletesebb kinyilatkoztatása, amely az Ó – és Újszövetség tanain alapuló, de azokat meghaladó tanítás.
A zsidókat és a keresztényeket tehát a „könyv népének” ( Ahl-al-Kitab), de nem az igaz hit követőinek kell tekinteni.
Az iszlám hagyomány szerint a próféta halála előtt, 631-ben felszólította a „könyv népeit”, hogy térjenek meg az egyetlen és igaz kinyilatkoztatáshoz. A dzsihád, az iszlám igazságáról való meggyőzés, - amelynek békés vagy fegyveres érvényesítése mind a mai napig vita tárgya a különböző iszlám irányzatok között -,
a korai időszakban egyértelműen a hit fegyveres terjesztését (is) jelentette.
Az iszlám 7.-8. századi terjeszkedésnek azonban nem csupán vallási- ideológiai, hanem nagyon is kézzelfogható hatalmi-politikai indítékai voltak. A dzsihád az új vallás követőinek egyben tartását, és az egymással is rivalizáló arab törzsek közötti egység megteremtését célozta. Amikor Mohamed elhunyt, követői közül az általa személyesen kijelölt helyettese, Abu-Bakr vette át a helyét.
Az első kalifáknak, mint az iszlám védelmezőinek vitathatatlan tekintélye tette lehetővé azt, hogy néhány év alatt az új vallás zászlaja alatt egyesítsék az Arab-félsziget törzseit. Az iszlám terjeszkedés az első években az Arab-félszigetről húzódott át az akkor még bizánci fennhatóság alatt álló Közel-Keletre, majd később Észak-Afrikára.
A második kalifa, Omár 638-ban bevette Jeruzsálemet, amelynek visszaszerzési vágya volt a későbbi keresztes háborúk fő motívuma.
A 8. századra megerősödő bagdadi kalifátus sorra elfoglalta Bizánc, az egykori kelet-római birodalom provinciáit alkotó levantei területeket.
Az iszlám Észak-Afrikából benyomult az európai kontinensre is,
és megszállta az Ibériai-félsziget jelentős részét. Úgy tűnt, hogy a próféta zöld zászlaja alatt nyomuló muszlim seregek rövidesen elözönlik egész Nyugat-Európát.
A diadalmas előrenyomulásnak 732-ben a poiters-i csata vetett véget, ahol Martell Károly egyesített frank hadereje megsemmisítő vereséget mért az ibériai szaracén seregre, de Európából nem sikerült kiszorítani az „igaz hit” harcosait.
A kalifátus fennhatósága alá került területeken jelentős számú keresztény és zsidó élt.
Mint az „írás népeinek”, a vallási fejadó (dzsizja) megfizetése ellenében kezdetben biztosították számukra hitük szabad gyakorlását.
Hakem kalifa alatt (uralkodott 996 és 1021 között) azonban megváltozott a helyzet. Hakem megszüntette az addigi viszonylagos vallási toleranciát, és üldözni kezdte a keresztényeket, valamint a zsidókat. A kalifa azt vallotta, hogy az „igazhitűek” büntetlenül megölhetik a más valláson lévőket, mindez pedig véres pogromokhoz vezetett.
Noha Hakem megmérgezése után megszűntek a keresztény és zsidóüldözések, a Vatikánban és az európai udvarokban egyre inkább érlelődni kezdett az az elhatározás, hogy fegyveresen kell letörni a „pogányok” terjeszkedését. A 11. század derekára kiteljesedő invesztitúra-hadakozások, illetve az 1054-ben bekövetkezett első egyházszakadás miatt sem a Vatikán, sem pedig az egymással rivalizáló uralkodók nem voltak képesek átfogó hadjáratra a kalifátus ellen.
A 11. század végére egy újonnan iszlamizálódott közép-ázsiai népcsoport, a szeldzsuk törökök meghódítják a bagdadi kalifátus legjelentősebb területeit, és már közvetlenül Bizáncot veszélyeztetik.
Romanosz Diogenész bizánci császár hadba vonult a határait fenyegető szeldzsukok ellen,
de serege az 1071. évi manzikerti csatában megsemmisítő vereséget szenvedett.
Utóda, az 1087-ben trónra lépett I. Alexiosz, felismerve hogy a meggyengült és jelentősen összezsugorodott Bizánci Birodalom egyedül már nem lesz képes az iszlám hadak feltartóztatására, segítséget kért VII. Gergely pápától, akit azonban éppen lefoglalt a német-római császárral folytatott küzdelme.
Végül mégsem bizonyul hiábavalónak I. Alexiosz diplomáciája, ugyanis II. Orbán pápa éppen a bizánci császár segítségkérésére hivatkozva hirdette meg az első keresztes hadjáratot.
Az első keresztes háború közvetlen előzménye a pápa által Clermont-ba összehívott zsinat volt. Noha a több mint 300 egyházi méltóság részvételével 1095. november 16. és 28. között megtartott zsinatnak nem csak a Szentföld felszabadítása volt a tárgya, de kétség kívül II. Orbán november 27-i bejelentése tette világtörténelmi jelentőségűvé az egyházi tanácskozást.
November 27-e ködös, borongós keddi napján – hála a korábban kiszivárgott hírnek, miszerint a szentatya nagy jelentőségű bejelentést tesz –
hatalmas, egyházfikból, nemesekből és közrendűekből álló tömeg gyűlt össze a város keleti kapuja előtti mezőn,
ahol a pápa trónját felállították. II. Orbán nagyhatású beszédben jelentette be, hogy a keleti „keresztény testvérek” segítséget kértek az őket fenyegető szeldzsuk-törökök ellen.
Az egyházfő ezután a Szent Városról, Jeruzsálemről beszélt, amelyet a „pogányok” tartanak megszállva, megakadályozva, hogy a hívők üdvösségükért Jézus Krisztus városába zarándokolhassanak.
Majd ezt követően minden hívőt felszólított, hogy nyújtson segítséget keleti testvéreinek,
és szálljon szembe a kereszténység ellenségeivel. Bejelentette továbbá, hogy mindenki, aki részt vesz Jeruzsálem felszabadításában és elesik a harcban, már előre bűnbocsánatot és feloldozást nyer.
A pápa beszéde eksztatikus hatású volt; a tömeg egy emberként kiáltotta a szállóigévé lett „Deus le volt! – „Isten akarja!” mondatot,
amelyet később a templomos lovagok kiáltottak minden csatakezdésük előtt.
Valahonnan előkerült egy vörös posztódarab, amelyből a tömeg kereszteket tépdesett, és azt a mellükre tűzték. A sokadalom II. Orbán áldása után oszlott szét.
A négy seregbe csoportosult, elsősorban frank, burgundi és normann lovagokból álló keresztes had 919 évvel ezelőtt, 1096 augusztus 15-én II. Orbán pápa áldásával szállt hadba. A lovagokat Bouillon Gottfried, Tarantói Bohemund, Vermandois-i Hugó és Rajmund toulouse-i gróf vezette a csatába.
A keresztes had különböző útvonalakon, - többek között a Magyar Királyság területét is érintve – jutott el a Szentföldre.
A kereszteseknek útközben meggyűlt a bajuk a bizánci császárral is, így csak 1097 májusában vonultak tovább Konstantinápoly falai alól. Elfoglalták a bizánci fővárost leginkább fenyegető Nikaiát, majd Dorylaeumnál legyőzték I. Kilidzs Arszlán szultán szeldzsuk hadait.
1097. július 2-án bevették Antiokhiát, a város muszlim népességét lemészárolták.
A továbbvonulást megnehezítette, hogy a falak alá érkezett Antiokhia felmentésére Kerguba emír serege, így a korábbi ostromlók ostromoltakká váltak, de végül felülkerekedtek a török hadakon. A túlerővel szembeni győzelmüket isteni beavatkozásnak, illetve a városban megtalált, és a monda szerint Krisztus szívét átdöfő Longinus-dárda csodatévő erejének tudták be.
A lovagi had 1099. június 9-én zárta körül Jeruzsálemet. Az ostrom vontatottan haladt, de azután, hogy genovai hajók újabb ostromgépeket és tornyokat hoztak,
1099 július 15-én, gyilkos kézitusát követőena lovagok bevették a jeruzsálemi várat.
A város felmentésére elkésve érkező kalifa hadseregét pedig Aszkalónnál tönkreverték.
A Szent Város első keresztény királyának Bouillon Gottfriedet választották meg, aki azonban szerénységből visszautasította a királyi címet, és magát csak a „szent sír ügyvivőjének” engedte szólítani. Jeruzsálem elfoglalásával új korszak, a két évszázadig tartó keresztes háborúk kora vette kezdetét.