A fegyveres harc elcsitulásával október 28-ra az 1956-os forradalom célkitűzései megvalósulni látszottak; a Nagy Imre-kormány bejelentette, hogy elfogadja a felkelők követeléseit. Úgy tűnt, hogy lassan elindul a belpolitikai konszolidáció, és Magyarország a hőn áhított szabadság útjára léphet. Volt egy rövid kegyelmi pillanat, amikor még Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) mindenható főtitkára is elbizonytalanodott, és fontolóra vette a renitens csatlós elengedését. A történelem párkái azonban másként fonták az ország sorsát.
Egy pillanatra megtántorodott a szovjet gólem
Annak ellenére, hogy a diktatórikus rezsim gyűlölt szimbóluma, Rákosi Mátyás 1956 júniusi lemondatása, majd az országból történt távozása után
a szovjet pártvezetés egyre növekvő aggodalommal figyelte a rendszer radikális reformját követelő csoportok megerősödését,
az október 23-i diákmegmozdulásból kibontakozott forradalom mégis váratlanul érte a Kreml urait.
Az első órákban a szovjet pártvezetés a kivárásra játszott, abban bízva, hogy az MDP a belügyi szervek segítségével úrrá lesz az „ellenforradalmi lázadáson.” Ezt bizonyítja többek között, hogy október 23-án Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárának az esti órákban a székesfehérvári különleges szovjet hadtest bevetésére vonatkozó, és Jurij Andropov nagykövet útján tolmácsolt kérését Lascsenko altábornagy még elutasította.
Az október 24-én kibontakozott fegyveres harc és
a forradalom eszkalálódása azonban határozottabb fellépésre sarkallta a Kremlt.
Az SZKP Politikai Bizottsága eleinte megosztott volt a katonai beavatkozás kérdésében.
Az október 27-én titokban Budapestre érkezett Anasztasz Ivanovics Mikojan és Mihail Andrejevics Szuszlov Nagy Imrével és Kádár Jánossal a szovjet nagykövetségen lefolytatott tárgyalása után szintén a kivárást tanácsolták azzal, hogy minden eshetőségre készen vonjanak össze a határ közelében szovjet csapatokat.
A szovjet pártvezetés hezitálásának az október 29-étől kiteljesedő szuezi válság, valamin Dwight D. Eisenhower amerikai elnök üzenete vetett véget. Eisenhower ugyanis bizalmasan megerősítette, hogy az Egyesült Államok változatlanul kötelezőnek tekinti a kelet-európai szovjet befolyási övezet határaira vonatkozó 1945-ös jaltai egyezményt, gyakorlatilag szabad utat engedve a szovjet fegyveres beavatkozásnak.
Október 31-én a Kremlben megszületett a végleges döntés: a szovjet haderő bevetésével állítják helyre a „törvényes rendet” Magyarországon.
Az ország a forradalom eufóriájában, a Kreml a katonai beavatkozás lázában égett
A fegyveres intervenció elhatározása után két területen, politikai és katonai síkon folytak a gyors szovjet előkészületek. Noha 1956-ban még nem létezett a Brezsnyev-doktrína, de Hruscsov annak szellemében eljárva szerezte meg a szocialista országok pártvezetőinek hozzájárulását a magyar forradalom leveréséhez.
Nem volt különösebben nehéz dolga; Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) vonalas főtitkára, és különösen az ortodox kommunista, Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt vezetője az első pillanatoktól kezdve erélyesen követelték Hruscsovtól a magyar „ellenforradalom” leverését.
Miután Gomulka lengyel, és Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártvezető is áldását adta az intervencióhoz,
Hruscsovnak már csak Joszip Broz Tito jugoszláv államelnök és pártfőtitkár beleegyezését kellett megszereznie.
Hruscsov ugyanis nem akarta kockára tenni a frissen normalizált szovjet-jugoszláv viszonyt, a magyar forradalom leverésének oltárán.
Tito november 2-án a Brioni-szigeteki rezidenciáján fogadta az egyfajta Canossa-járásban nála megjelenő szovjet pártfőtitkárt. Gyorsan megegyeztek,
a jugoszláv vezető nem ellenezte a szovjet beavatkozás tervét,
sőt , felajánlotta Hruscsovnak közvetítő szerepét, és azt is, hogy rábeszéli Nagy Imrét, hogy mondjon le a kormányfői hatalomról, és álljon félre.
Egy további fontos kérdés ugyancsak a Brioni-szigeteken dőlt el; Hruscsov Tito javaslatára elfogadta, hogy ne a szovjetek favoritja, Münnich Ferenc legyen az ellenkormány feje, hanem Kádár János.
Nagy Imre kormánya érezte a fenyegető veszélyt
Nagy Imrét folyamatosan informálták a határ mentén felvonuló, nehézfegyverzettel, harckocsikkal és önjáró tüzérséggel felszerelt szovjet csapatok gyülekezéséről, valamint a magyarországi orosz seregtestek mozgásáról. Ebből nyilvánvalóvá lett, hogy a szovjetek intervencióra készülnek Magyarország ellen.
Erre válaszul október 31-én a miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből (VSZ), és haladéktalanul tárgyalásokat kezdeményez a hazai földön állomásozó szovjet csapatok kivonásáról Moszkvával.
A szovjet taktika időhúzásra játszott;
az ekkor már elhatározott és előkészítés alatt álló invázió leplezésére formailag belementek a csapatkivonási tárgyalásokba.
Mivel Nagy Imre arról kapott tájékoztatást, hogy november 1-re virradó éjszaka újabb gépesített egységek lépték át a magyar határt, kérdőre vonta Jurij Andropov nagykövetet.
Andropov a moszkvai instrukciók alapján értetlenséget színlelve hímezett-hámozott,
hogy időt nyerjen. A magyar kormány csak úgy vélte meggátolhatónak a fenyegető szovjet inváziót, ha deklarálja az ország semlegességét. Erre még aznap sor került, és Nagy Imre felhívást intézett az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (ENSZ), hogy a világszervezet ismerje el Magyarország semleges státuszát.
Mindeközben vidéken az országba érkező szovjet alakulatok fokozatosan megszállták a stratégiai jelentőségű pontokat, és körbevették a honvédség laktanyáit, illetve a katonai repülőtereket. Hruscsov a magyarországi hadművelet legfelsőbb katonai koordinálásával a világháborús veteránt, Ivan Sztepanovics Konyevet, a Szovjetunió marsallját és a Varsói Szerződés főparancsnokát bízta meg.
A 2. ukrán front egykori parancsnoka november 2-án Szolnokon rendezte be főhadiszállását. November 3-án,
a Nagy-kormány gyanakvásának elaltatására a szovjetek tárgyalást kezdeményeztek a csapatkivonásról.
A tárgyalások még aznap megkezdődtek a parlamentben. Malinyin hadseregtábornok azt javasolta, hogy a délutánba nyúló tárgyalásokat Tökölön, a szovjet parancsnokságon folytassák.
A honvédelmi miniszter kiiktatása után megindult az invázió
Az előző nap honvédelmi miniszterré kinevezett Maléter Pál vezérőrnagy tisztában volt a tököli helyszín, a szovjet „farkasodú” jelentette kockázatokkal, de ennek ellenére, november 3-án este elindult Tökölre, a megkezdett tárgyalások folytatására.
Megérzései azonban nem csalták meg. Ivan Alexandrovics Szerov hadseregtábornok, a KGB elnöke, aki ekkor már Magyarországon tartózkodott, hogy a forradalom leverésével kapcsolatos titkosszolgálati műveleteket irányítsa, csapdát állított a magyar honvédelmi miniszternek.
Maléter Pált Tökölre érve Rajnai Sándor vezetésével (aki a Kádár-rendszer idején többek között Magyarország moszkvai nagykövete volt) magyar ÁVH-sok tartóztatták le. Ezzel sikerült lefejezni a katonai ellenállás parancsnoki törzsét.
A forradalom idején szétzilálódott honvédség szervezett ellenállására nem volt lehetőség; november 4-re virradóan a laktanyákat és a reptereket szinte már az egész ország területén a szovjet csapatok gyűrűje vette körül.
November 4-én 0:0 órakor a hadművelet irányítását átvett Vaszilij Kazakov hadseregtábornok kiadta a támadási parancsot. A forradalom sorsa ezzel megpecsételődött, és kezdetét vette a rövid, ám tragikusan dicsőséges szabadságharc.