A szupervulkán attól is aktivizálódhat, ha a magmakamrán például szeizmikus tevékenység miatt repedések keletkeznek – ismertették következtetéseiket az University of Illinos kutatói, az Amerikai Földtani Társaság éves ülésén.
Föld mélyén szunnyadó armageddon
A vulkánkitörések a természet legfélelmetesebb, pusztító jelenségei közé tartoznak.
A tűzhányóknak létezik egy ritka, speciális fajtája, a szupervulkán.
Szerencsére, a történelmi időkben szupervulkán-kitörést még nem élt át az emberiség, de az bizonyos, hogy egy ilyen tűzhányószörnyeteg életre kelése nagyon súlyos csapás lenne a civilizációra.
A földtani szakirodalom a tűzhányóknak azt a típusát nevezi szupervulkánnak, amely egyetlen kitörés alkalmával legalább 1000 km3 anyagot lövell ki.
Hogy ez milyen irdatlan mennyiség, érdemes megemlíteni, a 20. század egyik legnagyobb robbanásos, úgynevezett eruptív kitörése során, a Mount St. Helens 1980. május 18-i katasztrofálisnak minősített kitörése alkalmával 1,2 km3 anyagot dobott ki a vulkán.
Az igen ritka szupervulkánok közül az egyik legismertebb a Yellowstone Nemzeti Park alatt szunnyadó hatalmas tűzhányó,
amely 640 ezer évvel ezelőtt tört ki utoljára,
a másik pedig az indonéziai Toba szupervulkán, amely 70 ezer évvel ezelőtti kitörése alkalmával a számítások szerint 2 800 km3 anyagot lövellt ki.
A Toba kitörésének súlyos globális kihatásai voltak, többek között majdnem kihaltak az emberősök.
A szupervulkánok potenciálisan nagyon súlyos fenyegetést jelentenek tehát, ezért fontos, hogy minél alaposabban megismerjük működési mechanizmusukat.
Nem is olyan egyszerű felébreszteni az alvó óriást
Ha a vulkanológusok tudni szeretnék, hogy melyik szupervulkán kitörése lehet a legesélyesebb,
meg kell határozni és keresni azokat az árulkodó jeleket,
amelyek a legjobban valószínűsíthetik egy-egy alvó óriás komoly kockázatokkal járó felébredését – vélik az University of Illinois kutatói.
A szuperkitörések rendkívül ritkák, mert nagyon nehéz kiváltani azokat”
– mondta el a Live Science tudományos portálnak Patricia Gregg, az egyetem vulkanológusa. A szupervulkánok kitörési mechanizmusa, és különösen az, hogy milyen tényezők válthatják azt ki, jórészt még nem ismert – fűzte hozzá a szakember.
Az utolsó szuperkitörések jóval a történelmi idők előtt zajlottak le, így az ilyen típusú vulkáni aktivitásról nem rendelkezünk megfigyelési adatsorokkal.
A szuperkitörések ereje, és lefolyása kizárólag kőzettani bizonyítékok alapján rekonstruálható.
A hagyományos vulkánoknál, amikor a magmakamra fokozatosan megtelik a felső fölköpenyből származó forró olvadékkal, a magmával, a megnövekvő nyomás lövelli ki az izzó anyagot a felszínre.
A földrengés nem csak önmagában kockázati tényező
A szupervulkánok a korábbi kutatási eredmények szerint erre nem képesek, mivel óriási, több tucat, esetenként akár 100 kilométer széles, és néhány kilométer vastag magmakamrával rendelkeznek.
Az óriási kamrát a magma nem tudja olyan gyorsan feltölteni, hogy rövid idő alatt elegendő nyomás keletkezzen a robbanásszerű kitöréshez. „Ha a magmakamra a nyomástól kitágul, és egyre erősebb nyomóerő éri a kamra tetejét, bizonyos deformációk és szerkezeti sérülések instabillá tehetik a kamra feletti kőzettakarót „ – nyilatkozta Patricia Gregg.
A számítógépes modellvizsgálatok alapján a magmakamra „mennyezetén” elsősorban erősebb szeizmikus tevékenység, földrengések okozhatnak olyan típusú szerkezeti deformációt, ami adott esetben utat nyithat egy váratlan kitörés előtt is.
Emiatt különösen fontos azoknak a területeknek a részletes szeizmikus feltérképezése, amelyen a szunnyadó szupervulkánok fekszenek.
Különösen a szeizmikus erők hatására keletkező repedések jelenthetnek kockázatot,
a számítógépes modell szerint. Utoljára 26 500 évvel ezelőtt élte át a földi bioszféra egy szuperkitörés katasztrofális hatásait. Az egykori kitörési centrumot alkotó kalderát ma a Taupo-tó víztömege tölti ki. Az eddigi utolsó szuperkitörés alkalmával 1 170 km3 anyag lökődött ki a hatalmas vulkánból.