Komoly diplomáciai feszültség, éles szóváltások jellemzik Moszkva és Ankara kihűlőben lévő kapcsolatát, a november végén lelőtt orosz vadászbombázó, és a gép egyik pilótájának elvesztése óta. Ankarából kiszivárgott hírek szerint a helyzet eszkalálódása esetére a törökök kilátásba helyezték, hogy lezárják az orosz hajók előtt a Boszporuszt. A burkolt fenyegetést Moszkva hasonlóan fenyegető hangnemű válasza követte. A közel-keleti térséget már a 19. század második felétől fogva kitüntetett figyelemben részesítette az orosz, majd később a szovjet külpolitika is.

Irány a mediterráneum a szláv testvériség jegyében

A 19. század közepéig a cári birodalom mint kontinentális nagyhatalom elsősorban a közép-ázsiai  régióban, és a Távol-Keleten terjeszkedett. 

Az 1848-as európai forradalmak leverése után az Orosz Birodalom befolyása jelentősen megerősödött;

Ausztria a cár lekötelezettjévé vált, az orosz külpolitika pedig sikeresen megakadályozta a bimbózó német egység létrejöttét.

Török hadifoglyok az 1877-1878-as orosz-török háború idején. A cári csapatok Isztambul előtt álltakForrás: Wikimedia Commons

Oroszország elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a belső-ázsiai hódító expedíciók után megvalósítsa rég dédelgetett álmát, a Boszporusz és a Dardanellák elfoglalását, hogy a Fekete-tenger fojtogató zártságából kitörjön a mediterráneum térségébe.

A krími háborúban a törökök mellett beavatkozó nemzetközi koalíció megalázó vereséget mért a cári csapatokraForrás: Wikimedia Commons

A keleti kérdés kiéleződése 1853-ban a krími háború kirobbanásához vezetett,

amelyben Anglia és Franciaország kitűnő eszközt látott az érdekeikkel ütköző orosz terjeszkedés megállítására. Nagy-Britannia egyenesen megengedhetetlennek tartotta a stratégiai jelentőségű tengerszorosok, a Boszporusz és a Dardanellák orosz elfoglalását.

Az Oroszországnak hadat üzenő I. Abdul-Medzsid szultán portréjaForrás: Wikimedia Commons

I. Abdul-Medzsid szultán, maga mögött tudva Franciaország és Anglia támogatását, 1853 októberében hadat üzent Oroszországnak, amelyre válaszul a cári haderő megszállta Moldvát és Havasalföldet.  

Megalázó pofont kapott az orosz medve

A világtörténelembe krími háború néven bevonult konfliktusban az egyesült brit-francia és török haderő elfoglalta a Krímet, valamint az oroszok legfontosabb haditengerészeti bázisát, Szevasztopolt. A háború felizzasztotta az ortodox keresztény népek, a görögök, szerbek, bolgárok és montenegróiak Oroszország iránti szolidaritását. Önkénteseik tömegesen álltak a kétfejű sasos cári lobogó alá.

Szevasztopol ostroma a krími háború idejénForrás: Wikimedia Commons

A szláv-ortodox testvériség jegyében fogant összefogás sem gátolta meg azonban Oroszország vereségét; annak ellenére, hogy a cári hajóhad megsemmisítette a szultán flottáját,

a háborút lezáró 1856-os párizsi béke jelentősen visszaszorította a térségbeli orosz befolyást. 

A cár birodalma megalázó vereséget szenvedett; Oroszország elvesztette a Duna torkolatvidékét, le kellett mondania a törökországi keresztények védnökségéről, továbbá el kellett tűrnie, hogy nem tarthat hadiflottát a Fekete-tengeren.

II. Sándor cár megkoronázása 1857-ben, Zichy Mihály festményén. Az új cár taktikát váltva fogott hozzá a déli terjeszkedéshezForrás: Wikimedia Commons

Nem volt kétséges azonban, hogy Oroszország a párizsi békével nem mondott le eredeti céljairól, és az első adandó alkalommal revánsot fog venni.

Lázongás a Balkánon, palotaforradalom a Szerájban

A krími háború utáni években az orosz külpolitika egyre jobban felkarolta az akkor még oszmán fennhatóság alatt álló balkáni államok, Szerbia, Bulgária és Montenegró függetlenségi törekvéseit. A balkáni térségben kiújuló orosz hatalmi játszmákhoz az ortodox kereszténység és a pánszlávizmus eszmeisége adta az ideológiai hátteret.

Az 1876-os bulgáriai felkelést véres kegyetlenséggel verte le a török hadsereg. A civilek ellen elkövetett súlyos atrocitások felháborították az európai közvéleménytForrás: Wikimedia Commons

A súlyos belpolitikai és gazdasági válságtól recsegő-ropogó Oszmán Birodalom – „Európa beteg embere” - egyre nehezebben tudta kordában tartani az uralma ellen lázongó balkáni népeket. Amikor 1876-ban a török defterdárok (adószedők) kétszer is be akarták szedni az éves adót, Bosznia-Hercegovinában és Bulgáriában kitört a felkelés. 

Abdul-Aziz szultánt a népharag lemondásra kényszerítetteForrás: Picasa

Az állandósult gazdasági problémák miatt Isztambulban ugyancsak szárba szökött a forrongás,

és a népharag lemondásra kényszerítette Abdul-Aziz szultánt.

A helyébe lépett V. Murád meg sem melegedhetett a trónon, alig néhány nap múlva ugyanis  „gyengeelméjűségre” hivatkozva lemondatták.

V. Murád szultán az isztambuli zavargások idején került trónra, de néhány nap múlva gyengeelméjűségére hivatkozva őt is lemondattákForrás: Picasa

Az őt követő keménykezű II. Abdul-Hamid szultán reformokat hirdetett meg, és elrendelte a hadsereg bevetését a balkáni lázongások leverésére.

Bulgáriában a török katonaság véres öldöklést rendezett a keresztény lakosság soraiban, 

ami megteremtette Oroszország számára a beavatkozás jogcímét. A civilek ellen elkövetett súlyos atrocitások felháborították az európai közvéleményt; így a cár a kereszténység védelmezőjeként léphetett fel a Porta ellenében.

Amikor a Hagia Szophia majdnem orosz ortodox templommá vált

A krími vereség után az I. Miklós örökébe lépett II. Sándor cár ez alkalommal diplomáciailag is gondosan előkészítette a Törökország ellen tervezett revánsot. A cár 1876. június 26-án megbeszélést folytatott Bécsben Ferenc József császárral.

II. Sándor cár diplomáciailag jól előkészítette a balkáni beavatkozástForrás: Wikimedia Commons

Mivel az Osztrák-Magyar Monarchiának ugyancsak komoly területi aspirációi voltak a Balkánon,

a cár és a császár 1877 januárjában Budapesten semlegességi megállapodást kötött.

A budapesti szerződés de facto meghúzta a két nagyhatalom közötti balkáni befolyási övezet határát. Ilyen előzmények után indította el a cári kormány a balkáni hadműveleteket.

A budapesti semlegességi egyezménnyel Ferenc József és II. Sándor kijelölték a balkáni befolyási övezet határait a két nagyhatalom közöttForrás: Wikimedia Commons

1877 nyarán Gurko tábornok vezénylete alatt a hatalmas, 257 ezer fős orosz hadsereg átkelt a Dunán, és elfoglalta a stratégiai jelentőségű Sipka-szorost. Az orosz-török háborúban Plevna 1877. november 28-án történt bevétele komoly fordulópontot jelentett.

A Sipka-szorost elfoglalják a cári csapatokForrás: Wikimedia Commons

Miután a cári hadsereg átözönlött a Balkán-hegységen, úgy tűnt, hogy Törökországnak vége van. Nem volt erő, amely feltartóztathatta volna az Isztambul felé menetelő diadalittas orosz haderőt.

Fényes orosz győzelemből csúfos diplomáciai vereség

Az orosz-török frontról érkező egyre fenyegetőbb hírek Őfelsége brit birodalmi kormányát azonnali cselekvésre sarkallták. 

Angliát közel-keleti ambíciói miatt súlyosan aggasztotta a tengerszorosok orosz megszállása.

Ennek megakadályozására a térségbe vezényelte a brit flottát. 

A cári csapatok átkelnek a Dunán az 1877-ben kitört orosz-török háború nyitányakéntForrás: Wikimedia Commons

Az angol hadihajók a Boszporusztól a Dardanellákig lezárták a tengerszorost.

A jelentős erőkkel végrehajtott brit flottatüntetés óvatosságra késztette a szentpétervári kormányt,

és megállította az Isztambul határában felsorakozott cári csapatokat. A teljesen reménytelenné vált helyzetben II. Abdul-Hamid szultán békét kért az oroszoktól, London pedig erős diplomáciai nyomás alá helyezte Szentpétervárt, a béke elfogadása céljából. 

II. Abdul-Hamid szultán kénytelen volt békéért folyamodni a törökök csúfos veresége utánForrás: Picasa

A San Stefanó-i békeszerződést az orosz kormány és a Porta képviselői 1878. február 19-én írták alá, de a valóban átfogó rendezés csak a hónapokkal későbbi, Berlinbe összehívott nagyhatalmi konferenciára várt.

Az orosz-török háborúban a cár katonailag elérte összes célját, azonban a tengerszorosokat nem szállhatta meg a nagyhatalmak ellenkezése miattForrás: Wikimedia Commons

Az 1878. június 13. és július 13-a között megtartott diplomáciai csúcstalálkozón a nagyhatalmak olyan rendezést akartak tető alá hozni, amely megőrzi a kényes európai erőegyensúlyt. Sem Nagy-Britannia, sem pedig az ugyancsak gyarmattartó Franciaország nem volt érdekelt abban, hogy Isztambul orosz fennhatóság alá kerüljön, és a cári hadiflotta meleg vizű tengeri kikötőkhöz jusson.

Az 1878-as berlini kongresszus az oroszok katonai győzelmét diplomáciai vereséggé változtattaForrás: Wikimedia Commons

A közép-európai térségben komoly hatalmi tényezőnek számító Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyet a közös külügyminiszter, Gróf Andrássy Gyula képviselt a konferencián, balkáni befolyásának kiterjesztési lehetőségével igyekeztek az oroszellenes diplomáciai koalíciónak megnyerni. A konferencia házigazdája, Otto von Bismarck kancellár, a klasszikus és személyével összekötött „Realpolitik” nagymestere, ugyancsak az európai hatalmi egyensúly megőrzésében volt érdekelt. 

Otto von Bismarck herceg, német kancellár, a klasszikus reálpolitika nagymestere voltForrás: Wikimedia Commons

Az orosz delegáció, amelyet a rutinos diplomata, Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov herceg, külügyminiszter képviselt, kisebbségben maradt a „nagyhatalmi koncerttel” szemben.

A cári diplomácia a győztesen megvívott háború ellenére kénytelen volt lenyelni a békát;

a berlini kongresszus ismét gátat vetett az oroszok térfoglalásának. Bulgária és Szerbia felszabadult a Porta gyámsága alól, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig jogot kapott Bosznia-Hercegovina 30 évig tartó megszállására.

Gorcsakov herceg, külügyminiszter, aki Oroszországot képviselte a berlini konferenciánForrás: Wikimedia Commons

A Balkán déli térsége viszont Kelet-Rumélia néven az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt maradt. A tengerszorosok megszerzésének régi orosz álma ezzel végleg szertefoszlott.

Törökország elveszíti európai birtokait

Az Oszmán Birodalom elkerülhetetlenül közeli szétesését már a 20. század elején, közvetlenül az első nagy világégés előtt kirobbant balkáni háborúk is előrevetítették. Az első, az 1912 októbere és 1913 májusa között lezajlott hadakozásban a Balkán Szövetség államai (Szerbia, Görögország, Montenegró és Bulgária) hetek alatt döntő fölényt értek el a török hadsereg felett.

Bolgár harcosok az 1912-es balkáni háború idejénForrás: Wikimedia Comons

A vereséget szenvedett Oszmán Birodalom több száz éves török fennhatóság után rákényszerült Albánia, Trákia, Macedónia és Rumélia feladására.

Ezzel Törökország lényegében elvesztette európai területeit.

Az 1913 júniusában kitört második balkáni háború, amely a volt szövetséges, Bulgária ellen irányult, Szerbia területi megerősödésével fejeződött be. Az orosz diplomácia a balkáni háborúban természetesen a pravoszláv államokat támogatta.

Szatirikus karikatúra 1912-ből, a "balkáni puskaporos hordón" üldögélő európai nagyhatalmakrólForrás: Wikimedia Commons

Az első világháborút Törökország a vesztes központi hatalmak oldalán fejezte be. A még meglévő közel-keleti török birtok megszerzéséért elsősorban Anglia és Franciaország indult harcba a párizsi „békecsináló” hatalmak közül. 

I. György görög király és Ferdinánd bolgár cár, a győztes Balkán Szövetség vezetőiForrás: Wikimedia Commons

Az 1917-es bolsevik forradalom után anarchikus polgárháborúba fulladt Szovjet-Oroszország több mint két évtizedre kiszorult a világpolitikát alakító nagyhatalmak közül; így a cári idők külpolitikájával szemben nem volt semmiféle ráhatása a török birtokokból nagyhatalmi érdekek mentén megrajzolt, modern közel-keleti határok kialakításában.

Hiénák marakodása a kifakult félhold romjain

A két gyarmatosító nagyhatalom, Anglia és Franciaország már az első világháború idején az 1916-ban megkötött titkos Sykes-Picot paktummal felosztotta a törökök közel-keleti és észak-afrikai birtokait, egyben - figyelmen kívül hagyva a térség kulturális és etnikai különbözőségeit, illetve a szunniták és a síiták közötti vallási ellentéteket - megrajzolta a lényegében máig érvényes közel-kelti határokat. 

A "Nagy Négyes", akik a békeszerződésekről döntöttek: David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau és Thomas Woodrow WilsonForrás: Wikimedia Commons

Az úgynevezett versailles-i békerendszer részeként az 1920-as sévres-i szerződés Törökországot a még meglévő területei 75%-ától megfosztotta.

Musztafa Kemál Atatürk, a modern Törökország megteremtője, nem fogadta el az antanthatalmak megalázó békefeltételeitForrás: Wikimedia Commons

A Trianonnál is súlyosabb országcsonkítás nyomán a Musztafa Kemál pasa vezetésével kirobbant, a megalázó szerződést aláíró VI. Mehmed szultán hatalmát megdöntő forradalom és nemzeti függetlenségi háború hatására az antanthatalmak az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i szerződéssel hatálytalanították a sévres-i békét.

Sir Mark SykesForrás: Wikimedia Commons

Az oszmán hagyaték romjain a Sykes-Picot paktum nyomán kialakított új arab országok formálisan a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) fennhatósága, az úgynevezett mandátum alapján azonban ténylegesen francia és angol fennhatóság alá kerültek.

Törökország határai a sévres-i békét felülíró lausanne-i békeszerződés utánForrás: Wikimedia Commons

A közel-kelti térség hatalmi viszonyaiban a második világháború utáni évtizedek alapvető változásokat hoztak.

Ismét feltápászkodott az orosz medve

A második világháború utáni gyarmati függetlenségi mozgalmak, Izrael állam 1948-as kikiáltása, valamint a kétpólusúvá lett világ új típusú szuperhatalmi törekvések színterévé tették a Közel-Keletet. Az 1950-es évektől teret nyert szekuláris arab nacionalista mozgalmak új szövetségesre leltek a régi cári birodalmi törekvéseket felújító, és katonai világhatalommá vált Szovjetunió személyében.

Nasszer egyiptomi elnök, az iszlámtól független világi és nacionalista pánarab mozgalom megteremtőjeForrás: Wikimedia Commons

Az angolbarát Faruk király hatalmát megdöntő 1952-es tiszti forradalom után Egyiptom élére került

Gamal-Abden Nasszer egy olyan sajátos, az iszlámtól független arab nacionalista mozgalomnak lett a nagyhatású vezetője,

amely több évtizedre meghatározta a Közel-Kelet nagyhatalmi-politikai viszonyait. 

Hruscsov szovjet pártfőtitkár (a kép bal szélén) John F. Kennedy amerikai elnök társaságában. Az 1950-es években kiteljesedő nasszerizmus új lehetőséget nyitott a Szovjetunió számára a régi, közel-keleti hatalmi ambíciói felélesztéséhezForrás: Wikimedia Commons

Amíg a konzervatív olajmonarchiák az Egyesült Államok szövetségi rendszeréhez igazodtak, addig a nasszerista irányvonalat követő arab országok, Egyiptom, Szíria, és később Irak, valamint Algéria is a Szovjetunióval alakítottak ki szoros katonai, politikai és gazdasági együttműködést. Ennek köszönhető, hogy már Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkársága idején megjelentek a szovjet katonai tanácsadók a térségben.

Háfez al-Aszad szíriai elnök (a kép jobb szélén) haditengerészeti támaszpont fenntartását biztosította az oroszoknak országa területénForrás: Wikimedia Commons

A szovjet külpolitika a kezdetektől fogva nyíltan az Izrael-ellenes arab koalíció mellett állt ki.

Ez, valamint a nasszerista arab országok gazdasági-pénzügyi, továbbá haditechnikai támogatása tette lehetővé azt, hogy a Szovjetunió fontos katonai pozíciókat építsen ki a Közel-Keleten. Háfez al-Aszad szíriai elnök idején valósult meg az évszázados orosz álom; a szovjet flotta a szír elnöktől haditengerészeti bázishasználati jogot kapott a Földközi-tenger partján fekvő Latakiában.

Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet pártfőtitkár regnálása idején elhidegültek az orosz-egyiptomi kapcsolatokForrás: Wikimedia Commons

Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkársága alatt a Szovjetunió újabb pozíciókat szerzett Dél-Jemenben, bár igaz, hogy 1973 után, Anvar Szadat elnök jelentősen lazított a Szovjetunióval elődje, Nasszer által kialakított szoros kapcsolaton. A Szovjetunió 1991-ben történt szétesése után a jelcini korszak válságokkal terhelt zűrzavaros éveiben az orosz politika komoly tért vesztett a Közel-Keleten.

Bassár el-Aszad szíriai elnök és felesége Moszkvában. A 2011-es úgynevezett arab tavasz után ismét megnövekedett Oroszország befolyása a térségbenForrás: Wikimedia Commons

A 2011-es arab tavasz viszont a nyugati szövetség nyilvánvaló kudarcát hozta; ennek nyomán ismét nehezen átlátható háborús helyzet alakult ki a Közel-Keleten. 

Vlagyimir Putyin orosz elnök ismét felélesztette a régi orosz befolyásszerzési törekvéseket a Közel-KeletenForrás: AFP/Ria Novosti/Alexey Druzhinin

A közel-keleti libikóka így ismét Oroszország felemelkedését hozhatja a térségben, Vlagyimir Putyin  elnök a régi történelmi tradíciók jegyében igyekszik visszaszerezni a megfakult közel-keleti orosz befolyást.