Az igazi Moby Dick kannibálokká változtatta a tengerészeket

Az Essex igaz története motiválta Hermann Melville-t Moby Dick történetének megírásában

1820 novemberében az Essex bálnavadászhajót a legénység elmondása szerint egy 20 méternél is hosszabb ámbráscet támadta meg a Csendes-óceán közepén. Húsz amerikai tengerész nézte, ahogyan hajójukat elönti a víz. Csaknem 90 napig hánykolódtak az óceánon, végül csupán nyolcan élték túl a hajótörést. Az igaz történet később Herman Melville 1851-ben megjelent regénye, a Moby Dick egyes részleteihez szolgált alapul.

Bonyodalmak sorozata

Az Essex útját szinte az indulástól balszerencse kísérte. A 87 láb hosszú, kicsi és öreg bálnavadászhajó 1819 augusztusában futott ki Natucket kikötőjéből, fedélzetén huszonegyen utaztak. A kapitányt George Pollardnak, az első tisztet Owen Chase-nek hívták.

Az Essex története motiválta Hermann Melville-t a Moby Dick megírásában Forrás: Acculturated

A Smithonian Magazine beszámolója szerint csupán néhány nap telt el, amikor viharba keveredtek: a hajótest és a sudárvitorla nagyon megrongálódott, kis híja volt, hogy el nem süllyedtek. Öt héttel később, csodával határos módon, mégis elérték a Horn-fokot.

A legénység azonban ez idő alatt szinte egyetlen zsákmányt sem ejtett, így a partoktól távol délnek fordultak, a bálnák nyomában. Az ecuadori partoknál az egyik matróz megszökött, így a legénység már csak húsz főből állt.

Az Essex bálnavadászhajó egykorú metszeten Forrás: Penbay Picot

Amikor kikötöttek a Galapagosz-szigeteken, szerencsésen zsákmányoltak 100 fontnyi teknőst. Aztán az egyik matróz - tréfa gyanánt - tüzet gyújtott, és a lángok futótűzként terjedtek tovább a szigeten. Az Essex legénysége elmenekült.

Pollard igen feldühödött, és meg akarta büntetni az elkövetőt, de nem tudta, hogy ki volt az. A füstölgő sziget szagát még egy nappal később is érezték a levegőben.

Az ámbráscet támadása

1820 novemberében, több hónapos, zsákmányban bővelkedő időszak után, több ezer mérföldre a legközelebbi szárazföldtől az Essex legénysége jól szórakozott. Az úgynevezett „nantucketi szánkózást” gyakorolták, néhány bálnát megszigonyoztak, és csónakjukat így húzatták az állattal.

A nantucketi bálnavadász-kikötő a 19. század derekán Forrás: Wikimedia Commons

Közben a 23 éves első tiszt, Owen Chase egy hatalmas - becslése szerint mintegy 85 láb hosszú (körülbelül 25 méteres) - ámbráscetet vett észre a távolban, az állat a fejét a hajó felé fordította.

A filmbéli Owen Chase Forrás: Starfriday

A cet nekiütközött az Essexnek, ahogy írták: „hatalmas sebességével térdre kényszerítve a legénységet”. Ezután átúszott a hajótest alatt, és „megdöbbentő, hatalmas zajjal övezve nézett a döbbent matrózok arcába”.

Miközben az ámbráscet távolodott, ömlött be a víz az ütközéskor léket kapott hajóba.

„Határozottan láttam őt: a dühtől és haragtól megzavarodva csapott le az állkapcsaival” – emlékezett vissza Chase.

A hatalmas ámbráscet megrohamozta a vitorlást Forrás: Awesome Stories

Aztán a cet eltűnt, a legénység pedig erejét megfeszítve dolgozott azon, hogy megakadályozza a víz betörését. Közben az egyik férfi felsikoltott: „Itt van, újra nekünk támad!” Ekkor már Chase is észrevette az állatot, amely még a korábbinál is gyorsabban úszott a hajó oldala felé.

Menekülés a süllyedő hajóról

A második támadás után a víz megállíthatatlanul zúdult be a hajótestbe. A matrózok tudták, hogy az egyetlen, amit tehetnek, a menekülés. A megmaradt vizet, kenyeret és más élelmiszereket, navigációs eszközöket gyorsan a csónakokba pakolták.

Az ámbráscet második rohama után annyira megsérült a vitorlás, hogy a legénységnek el kellett hagynia a hajót Forrás: Notey.com

Pollard fájdalmas arccal nézte a távolból, ahogy az Essex az óceán mélyére süllyed. „Istenem, Mr. Chase, mi történt?” – kérdezte a kapitány döbbenten. „Kilyukasztott minket egy bálna” – válaszolta az első tiszt, miközben a matrózok néma csendben figyelték a kapitány sápadt arcát.

Megszigonyozott ámbráscet egy 19. századi rotációs fametszeten Forrás: Wikimedia Commons

Egyikük szomorúan megjegyezte: „Senkinek nincs elképzelése arról, milyen nyomorúságos helyzetbe kerültünk”. A három csónakban húsz ember lebegett a vízen, több ezer mérföldre a legközelebbi szárazföldtől. Miután senki sem tudott a tragédiájukról, expedíció sem indult a felkutatásukra.

Rettegve a végtelen vízsivatagban

A makacs Pollard aztán gyorsan összeszedte magát, és előállt egy tervvel: úgy számolta, hogy a legközelebbi szárazföld a Marquises-szigetek és a Társaság-szigetek lehet. Vehemensen erre irányította a hajókat, ám Chase és a többi matróz meggyőzte, hogy inkább haladjanak dél felé, miután az említett szigeteken a szóbeszéd szerint kannibálok laknak (valójában nem éltek ott emberevők).

A tengerészek egyedül maradtak a vízsivatagban Forrás: Youtube

A távolság így jóval nagyobbnak bizonyult, ám a szerencsétlenül járt hajótöröttek inkább a passzátszélben és az arra járó bálnavadászhajókban reménykedtek, mint a feltételezett kannibálok jóindulatában. – Olyan messze voltak a szárazföldtől, amennyire csak lehetséges az óceánon – írja Nathaniel Philbrick, „A tenger szívében” című könyvében a katasztrófáról.

Olyan messze voltak a szárazföldtől, amennyire csak lehet Forrás:Starfriday

Tudták, hogy a legközelebbi sziget 1200 mérföldre van, de meggyőződésük volt, hogy ott emberevők élnek, akik csak arra várnak, hogy leöldössék és megegyék őket. Akkor még nem sejtették, hogy végül saját maguk válnak kannibálokká.

Az első áldozat megtébolyodott

A legénység heteken át sodródott a nyílt vízen, és december közepére a csónakok kezdtek megtelni vízzel, eláztatva a kenyeret és minden felszerelést. A ladikokon az élet maga volt a pokol. Januárra a csekély élelmiszerkészlet igencsak megfogyatkozott.

Az Essex hajótöröttjeinek bolyongását ábrázoló korabeli térkép Forrás: Wikimedia Commons

Közben kikötöttek a Henderson-szigeteknél, ám a lakatlan földön sem élelmet, sem vizet nem találtak. Három matróz mégis a maradás mellett döntött, a többiek tovább indultak. Chase hajóján aztán az egyik férfi megőrült, és a csónakban felállva követelte a vacsoráját, a szalvétát és a vizét, majd „a legborzalmasabb és fájdalmasabb módon kezdett rángatózni”. A következő reggel meghalt.

A nagy ámbráscet

A nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) a fogascetek alrendjébe (Odontoceti) tartozó húsevő cetféle. Az egyik legszélesebben elterjedt cetfaj, mindhárom nagy óceáni medencében, sőt a Földközi-tengerben is előfordul. A nagy ámbráscet a tengeri tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő ragadozó, maximális testhossza eléri a 20 métert. Jelentősebb populációja él a közép-atlanti térségben, az Azori-szigetek térségében. A meleg vérű tengeri emlősök közül az ámbráscet képes egyetlen levegővétellel a legmélyebbre lemerülni, és a legtovább tartózkodni a víz alatt. Kedvenc prédája, az óriáskalmár (Architeutis sp.) után cserkészve 2000 méternél nagyobb vízmélységbe is lemerül, és közel egy órát képes a víz alatt tartózkodni. Régen aktívan vadászták, a populáció jelenlegi számát egymillió egyedre becsülik.

„Az emberiség reszket egy ilyen rettenetes eset után – írta Chase. – A legénység eltávolította a végtagokat a testtől, és levágta a húst a csontokról. Ezután kinyitottuk a testet, kivettük a szívet, majd újra összezártuk.

A megsebesített ámbráscet nagy veszélyt jelenthetett a bálnavadászok csónakjaira, és mint az Essex példája is mutatja, kisebb fahajókat is képes volt elsüllyeszteni Forrás: Awesome Stories

Bevarrtuk, amennyire az abban a helyzetben lehetséges volt és rábíztuk a tengerre a maradványait.” Ezután az éhségtől és hallucinációktól szenvedő legénység megsütötte és megette a férfi szerveit. Ő azonban csak az első áldozat volt.

Mindennapos kannibalizmus

A következő egy hétben további három matróz hunyt el, és az ő testükkel is ugyanez történt. A három csónakból az egyik eltűnt, és egy időre Chase és Pollard is elveszítette egymást szem elől. Az emberi húsból kiosztott adagoktól a túlélők egyre éhesebbek lettek. Közben a férfiak már ahhoz is túl gyengének érezték magukat, hogy beszéljenek.

Partra sodródott ámbráscet teteme. A körülötte álló emberek jól mutatják a ragadozó óriási méreteit Forrás: Marine Biology

Pollard csónakjában a négy utas egyik reggel megvitatta, hogy több élelem kell, mert mindannyian meg fognak halni. 1821. február 6-án, kilenc héttel az Essex elsüllyedése után, Charles Ramsdell, egy tinédzser korú matróz felvetette, hogy húzzanak sorsot arról, kit esznek meg legközelebb.

Ramsdell javaslatára sorsot húztak az egyik csónakban, hogy kit egyenek meg Forrás: Starfriday

Pollard csónakjában elfogadták a javaslatot: a választás a kapitány első unokatestvérére, a fiatal Owen Coffinra esett, akit Pollard egész úton védelmezett a fiú anyjának tett ígérete miatt. A matróz ellenállt, ám végül Ramsdell húzta meg a ravaszt. A fiút társaihoz hasonlóan sütötték és ették meg.

Távolban egy vitorla

Február 18-án, 89 napos hánykolódás és pokoli szenvedés után a Chase csónakjában utazó három férfi egy vitorlát vett észre a távolban. Néhány óra múlva, elkeseredett hajsza után már egy angol hajó, az Indian fedélzetén találták magukat. Megmenekültek. Háromszáz mérföldre onnan, Pollard csónakjában már csak a csont és bőr kapitány, valamint Charles Ramsdell utazott. Jobb híján a hajóban felhalmozódott csontok velőjét eszegették.

Majdnem 90 nappal az ámbráscet hajót elsüllyesztő támadása után menekültek meg az Essex legénységének életben maradt tagjai Forrás: Aesome Stories

A félőrült férfiakat végül (egy héttel Chase és embereinek megmentése után) a Dauphin nevű amerikai hajó mentette ki. A túlélők - állapotukból kifolyólag - szinte észre sem vették megmentőik érkezését: a csónak alján heverő csontokon vitáztak (amelyekből néhányat a táskáikba tettek). Az öt túlélő a chilei Valparaisóban találkozott újra, majd visszahajóztak Nantucketbe.

A három hónap alatt átélt borzalmakról csak jóval később tudtak beszélni. Négy hónap múlva a lakatlan szigeten csodával határos módon életben maradt három matrózt is megmentette egy ausztrál hajó. Az elsodródott harmadik csónakot azonban csak évekkel később fedezték fel, benne három férfi csontvázával.

Hazatérés és csendes őrület

A nyolc túlélőt ítélkezés nélkül fogadták Nantucket kikötőjében. Bár mindenki tudta, hogy a kannibalizmus bűnébe estek, megbocsátottak nekik. Egyedül a kapitány nem tudott felmentést találni magának amiatt, hogy megette az unokaöccsét.

Az Essex első tisztje, Owen Chase időskori fotója Forrás: Wikimedia Commons

Az áldozat, Owen Coffin édesanyja később még azt is elutasította, hogy egy légtérben tartózkodjon Pollarddal. A partra szállás pillanatától kezdve a kapitány élete végéig Nantucketben vezekelt.

Pollard idős korában személyesen is találkozott a Moby Dick szerzőjével Forrás: Biography

Évente egyszer, az Essex tragédiájának napján bezárkózott a szobájába, és böjtöt tartott a legénysége tiszteletére. A 60 éves és megtört Pollard 1852. júliusában találkozott a 32 éves íróval, Herman Melville-lel.

Herman Melville regényíró, a Moby Dick szerzője Forrás: Wikimedia Commons

Így a hajóskapitány és legénységének küzdelme, a végzetes bálnatámadás érdekfeszítő története is inspirálta az amerikai író Moby Dick című regényének egyes részleteit.

(Jeki Gabriella összeállítása)