Kétszer majdnem meghaltam az oroszok miatt

Kovács Vilmos, parancsnok, Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Magyar kápolnát építettek az első világháború után Szicíliában, Vittoria városban, hogy így emlékezzenek meg az első világháború magyar hadifoglyairól. Az ő maradványuk fölé emelték a kápolnát. Kovács Vilmos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka azt mondta, hogy soha nem felejti el, amikor néhány éve ott járt. Egy kilencvenéves úr ugyanis odatipegett hozzá, és átnyújtott egy levelet, amelyet Gömbös Gyula írt alá. Ebben a levélben mondott köszönetet az akkori miniszterelnök a magyar kápolna megépítéséért. 

Minden kisfiú katona, tűzoltó vagy rendőr akar lenni. Ön is tudta már gyerekkorában, hogy katona lesz?

Egyáltalán nem. Állatokkal szerettem volna foglalkozni. Úgy gondoltam, állatorvos leszek. A családban sem volt katona. Édesapám műszaki szakember volt, édesanyám a mezőgazdasági minisztériumban dolgozott. Abban, hogy mégis úgy döntöttem, hogy katona leszek, nagyban hozzájárult ez az intézmény, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Budán laktunk a szüleimmel, akik sokszor hoztak a Várba játszani. Be lehetett látni a múzeum udvarára, ahol akkor még volt egy haditechnikai park. Repülőgép, harckocsi, lövegek – gyerekként nagyon tetszettek. A sétányon már akkor is kint voltak az ágyúk, többször meg is másztuk a barátaimmal. Nagyon szerettem nézni a díszszemléket, katonai ceremóniákat is. Ráadásul, amikor iskolába mentem, minden reggel egy laktanya mellett mentem el. Járőr is és őrkatona is vigyázta a laktanyát. Ez is nagyon tetszett, messziről néztem a katonákat. Később megtudtam, hogy a felderítő hivatal laktanyája volt – ezért volt ennyi őr. Tizenhét éves voltam, amikor otthon megmondtam: katonai főiskolára szeretnék menni. 1979-ben leérettségiztem, és a katonai pályára léptem.

Forrás: Talán Csaba

Ez bőven a hidegháborús időszak alatt volt. Nem féltették a szülei egy esetleges háborútól?

Az egy viszonylag konszolidált időszak volt. Elkezdődtek a leszerelési tárgyalások is – ez már az enyhülés jele volt. A civil emberek nem éreztek fenyegetettséget egy esetleges háborútól, ez biztos. Így a szüleim sem – és persze én sem. Az ellenérv csupán az volt, hogy a Magyar Néphadsereg katonája nem utazhatott Nyugatra. Ezt én felvállaltam, úgy, hogy voltak Nyugat-Németországban rokonaink – további súlyosbításként – ’56-osok.

Erről tudtak, akik felvételiztették a katonai főiskolára?

Persze. Amikor bementem az első beszélgetésre, azonnal megkérdezte a bizottságból egy ember, hogy „És a rokonokkal tartja-e a kapcsolatot?” Nem kérdezősködtek, nem puhatolóztak, hanem pontosan tudták. Mindent tudtak rólam. Még azt is, hogy egy évvel azelőtt, 1978-ban voltam is kint a rokonoknál.

Forrás: Talán Csaba

Azt mondta, hogy civilként nem érezték a hidegháborút. Amikor bevonult, a honvédségen belül már érezte?

Ott már igen. Ott már éreztem, hogy ebből akár egy világháború is lehet. Olyan dolgokkal, fegyverekkel, eszközökkel találkozott az ember a hadseregen belül, amiről civilként fogalma sem volt. Megtanították, hogyan kell a gázálarcot, a vegyvédelmi felszerelést használni, levetítettek olyan filmeket, amelyek az atomrobbanás hatásait elemezték. Az egyik filmet egyébként a szovjetek készítették 1952 és 1955 között. Felrobbantottak egy atomtöltetet, és bemutatták, hogy az milyen pusztítást végez bizonyos hatósugarakon belül. Megrendítő látvány volt, ahogy a robbanás elsodor épületeket, kiirt egy egész erdőt. A mai napig emlékszem rá. Ekkor már valóban szöget ütött a fejünkben 18 évesen, hogy itt akár háborúba is küldhetnek – de fiatalok voltunk, nem ez foglalta le a napjainkat. Rakétatüzér szakon végeztem, aztán Várpalotára kerültem a Tüzér Kiképző Központba. Rendszeresen gyakorlatoztunk a lőtéren – sokszor közös hadgyakorlatok voltak a szovjetekkel.

Hogyan látja mai szemmel: milyen volt a kiképzettsége akkor a Magyar Néphadseregnek?

Azt gondolom, hogy egyáltalán nem volt rossz. Az volt a feladatunk, hogy megvédjük az országot. Mindegy, hogy egy esetleges támadásnak milyen a politikai töltete.

Forrás: Talán Csaba

Milyenek voltak a magyar-szovjet közös hadgyakorlatok? Voltak-e emlékezetes pillanatok?

Én kétszer majdnem meghaltam az oroszok miatt. Ők használták a tüzérségi lőteret, mi, magyarok pedig a gyalogságit. Egyszer egy 122 mm-es tarackgránátot lőttek be arra a lőtérre, ahol mi gyakorlatoztunk. 50 méterre csapódott be mellettünk a gránát. Ha az felrobban, néhányan biztosan meghalunk. Az volt a szerencse, hogy „hasra esett” a gránát – így szoktuk mondani. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg ütést kapott egy sziklán, így nem robbant fel. Sokáig hordtam is magammal ennek a gránátnak a darabját. A másik eset az volt, amikor egy sorozatvetővel lőttek át ugyanígy a mi lőterünkre, egyik repesz előttem csapta fel pár méterre a sarat, de azt is megúsztuk. Nem voltak valami pontos fiúk.

Azt egyébként tudták, hogy nem is messze a várpalotai lőtértől atomtölteteket tárolnak a szovjetek?

Nem. Persze, hogy nem tudtuk. Sejtettük, mint macska az esőt, de biztosan csak a rendszerváltás után derült ki számunkra is. Ráadásul annyit tudtunk meg akkor, hogy Tótvázsony közelében voltak a töltetek. Nos, ez nem így volt – pontosabban nemcsak itt voltak atomtöltetek. Borsits László vezérezredes, az akkori vezérkari főnök mesélte el nemrég egy konferencián nekem, hogy még ők is meglepődtek, amikor kiderült, hogy az országban még három helyen tároltak tölteteket.

Forrás: Talán Csaba

Ez hogyan és mikor derült ki?

A tábornok úr elmondása szerint amikor vonultak ki az oroszok az országból, az atomtöltetekért egy speciális vonatot küldtek. Ezt akkor az oroszok bejelentették, hogy érkezik az erre a célra kialakított szerelvény, bepakolták a tölteteket, és éjszaka kivitték az országból. A magyar felderítő katonák pedig figyelték, kísérték ezt a vonatot. Aztán néhány hét múlva újra megjelent ez a vonat Magyarországon, Záhonynál. A felderítők ezt jelentették, ugyanis nem tudták mire vélni, hogy miért jött újra az atomtölteteket szállító vonat. Szóltak is a magyarok a szovjeteknek, hogy ennek a vonatnak az érkezését nem jelentették. Az oroszok azt válaszolták, hogy nem, valóban, de most akkor még elviszik a maradék atomtöltetet a további három helyszínről. Ekkor újra kérdezték a magyarok, hogy milyen atomtölteteket, hiszen azokat már kivitték – legalábbis, amelyeket deklaráltan, a közös szerződés szerint Magyarországon tároltak. Erre a szovjetek azt mondták, hogy azokat kivitték, igen, és most jöttek a többiért, amelyekről nem volt szerződés.

Mikor kezdett el a történelemmel foglalkozni?

Még Várpalotán. Ott volt akkor a Hadtörténeti Múzeum Tüzérmúzeuma. Megalakítottuk a múzeumi baráti kört, karban tartottuk az eszközöket, rendeztük a kiállításokat, segítettük a múzeumot nagyon sok mindenben. Aztán a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián már a tüzérségtörténettel is foglalkoztam. 1992-ben, amikor végeztem, már a rendszerváltás után, jelentősen csökkentették a hadsereget. Nagyon sok alegység megszűnt. Akkor elkezdtem egy doktori iskolát. A tüzérség története volt a témám, így kerültem a Hadtörténeti Intézet és Múzeumba – és azóta itt vagyok.

Mikor nevezték ki parancsnoknak az intézmény élére?

2011 óta vagyok parancsok, és 2012-ben kezdtünk el egy hatalmas projektet: az első világháború 100. évfordulójára tervezett megemlékezések megszervezését.

Forrás: Talán Csaba

Több előadás, konferencia és kiállítás is volt az első világháború témájában az elmúlt két évben. Erről a háborúról keveset tudnak az emberek – hogyan látja, volt/van érdeklődő? Az emberek akarnak többet tudni erről az időszakról?

Amikor elkezdtünk a kollégákkal gondolkodni, hogy milyen rendezvények legyenek, rájöttünk, hogy még mi, szakemberek sem tudunk eleget az első világháborúról. Nekünk sem tanították az iskolában részletesen, hiszen ezt a rendszerváltás előtt imperialista háborúnak nevezték, ez a szétesőfélben lévő Monarchia háborúja volt. Senkit nem érdekeltek akkor a veszteségek, a hősi halottak – pedig több százezer magyar katona adta életét a hazáért. Azt látom, hogy az embereket igenis érdekelni kezdte az első világháború. Amikor létrejött az Első Világháborús Centenáriumi Bizottság, úgy éreztem, hogy ez is segít majd abban, hogy a társadalmat sokkal jobban áthassa ez az időszak. Sok jel utal arra, hogy ez sikerült. Azt gondolom, hogy az elmúlt időszakban ennek érdekében sokkal többet tettünk, mint az azt megelőző 20 évben bárki. Olyan programokon dolgozunk a következő időszakban is, amelyek nagyon érdekesek, a társadalom számára meglepőek lesznek.

Milyen programok ezek?

Az első világháború veszteségfeldolgozása. A Magyar Katona Áldozatvállalása négy kategóriába sorolja a katonákat: a hősi halott, a sebesült, a hadifogságba került és az eltűnt kategóriába. Megpróbáljuk az összes forrást elérni Budapesten, Bécsben, Pozsonyban, együtt dolgozunk a Nemzeti Levéltárral, és minden egyes katonát próbálunk felkutatni, megtalálni név szerint, aki áldozatot hozott a hazáért. Tisztában vagyunk vele, hogy sosem lesz teljes lista, sosem tudjuk meg pontosan, hogy hány hősi halottunk van, hány sebesültünk vagy eltűnt katonánk. Most 750 ezer névnél tartunk, de körülbelül kétmillió katonáról van szó. Ezt az adathalmazt a Magyarezredek.hu internetes portálon lehet majd megnézni – egyelőre ez még nem nyilvános. Ha valaki beírja a dédpapája nevét, és alapadatokat tud róla, akkor akár ki is adhatja majd az oldal, hogy hol szolgált, milyen volt a paroli hajtókája színe, milyen ruhát viselt, és hogy az ő neve szerepel-e a hőstettek között. Azt gondolom, hogy ez nagyon érdekes lesz.

Forrás: Talán Csaba

Belebotlottak-e olyan első világháborús történetekbe, amelyekről nem tudtak?

Igen, többször is. Zágrábban például volt egy hatalmas katonai temetőrész, ahol első világháborúban többnyire hadikórházakban meghalt katonákat temettek el. Annyi volt kiírva, hogy ott horvát katonák nyugszanak. Aztán kiderült, hogy a csontkamrákban nemzetenként osztották el a csontokat. Elkezdték kutatni, hogy milyen nációk katonáit temették oda, és hány embert. Kiderült, hogy horvátok, szerbek, albánok, magyarok, osztrákok és németek is nyugszanak a temetőben. Új táblát tettek ki körülbelül két éve, és ott már felsorolták az összes nemzetet. Több száz magyar katona nyugszik abban a temetőben, akik hadikórházakban, és több olyan, akkor szemben álló katonai fogolytáborokban haltak meg.

Magyar kápolna Szicíliában Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Volt-e olyan történet, amely még önt is meglepte?

Igen. Szicíliában, Vittoria nevű település temetőjében van egy magyar kápolna, amelyet 1927-ben avattak fel. A kápolna alatt 118 magyar hadifoglyot temettek el. Vittoria város mellett volt egy hadifogolytábor az első világháború idején. Az oda hurcolt magyarokat is – mint a többi foglyot – kiadták mezőgazdasági munkákra, ahol nagyon nagy hasznát vették a magyar foglyoknak. Rengeteget tanultak ugyanis a magyar paraszti családból származó katonáktól. Amikor felszámolták a hadifogolytáborokat, a meghaltak földi maradványai fölé emelték ezt a kápolnát a helyi temetőben. Ekkor – 1927-ben – meg is kötötték az olasz-magyar baráti szerződést. Aztán 1944 után ezt a történetet elfelejtették a magyarok. A szocializmusban nem volt érdekes itthon a vittoriai kápolna története. Szicíliában viszont nem felejtették el. Bár csaknem ötven évig magyar delegáció nem ment oda, sőt magyar embert sem láttak. Hiszen a magyarok nem utazhattak Nyugatra. Ha háromévente mégis kijutottak, nem feltétlenül a szicíliai Vittoriába mentek. Az 1980-as évek végén, éppen a rendszerváltás előtt az akkori katonai attasé arra járt, és ő fedezte fel újra a kápolnát. Ezután indult el az együttműködés újra Vittoria városával. Lett testvérvárosa is, Mátészalka. Az egykori hadifogolytábor területén az olaszok meghagytak egy barakkot, azt felújították, és berendeztünk ott közösen egy múzeumot, az Olasz-Magyar Történeti Múzeumot.

Gömbös Gyula köszönőlevele Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Ön járt a kápolnánál?

Természetesen, már többször. A helyiek azt mondták, hogy a magyar kápolnánál mindig van virág. Valaki mindig visz ki legalább egy csokor virágot. Egyik alkalommal aztán olyan meglepetés ért, amit soha nem felejtek el. Egy idős, kilencvenévesnél is idősebb úr tipegett oda hozzám. Az mondta: úgy hallottam, maga a magyar delegáció vezetője. Mondtam, hogy igen. Erre azt válaszolta, hogy csak néhány percre jött, ugyanis nagyon öreg és nagyon beteg. Csak meg szeretne mutatni egy oklevelet, amelyet az ő édesapja kapott az olasz-magyar katonai kapcsolatok ápolásáért és azért, mert segített a magyar kápolna létrehozásában. Elővette az oklevelet, amelynek az alján ott állt Gömbös Gyula aláírása. Mindannyiunknak - akik láttuk - libabőrös lett a karunk. Az öreg ekkor így folytatta: ő csak ennyit akart mondani, és még annyit, hogy azóta nem látott magyar embert, és most nagyon örül nekünk. Mi adtunk neki egy emléktárgyat és egy emléklapot, megköszönte és eltipegett. Ezt soha nem felejtem el.