Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A tudomány jelenlegi ismeretei szerint valamivel több, mint 400 cápafaj él a világtengerben. Mind életmódjukat, mind pedig elterjedésüket, sőt méreteiket tekintve is roppant sokszínű csoportot alkotnak, ezért nem skatulyázhatók be a közvélemény által kialakított „a cápa” című általános képbe.
Az egyik legelterjedtebb téves vélekedés, hogy számos nagytestű húsevő cápafaj zsákmányolási célból támad a mit sem sejtő fürdőzőre, szörfösre, vagy más, vízben lévő emberre. A támadási statisztikák egyértelműen megcáfolják ezt a népszerű tévhitet.
Az emberre nézve potenciálisan veszélyes, mintegy másfél tucatnyi húsevő cápafaj egyedszámához, illetve a tengert üdülési vagy rekreációs céllal rendszeresen felkereső több százmilliós embertömeghez képest
az évente bekövetkező átlag 80 nem provokált cápatámadás
– amelyből öt-tíz végződik halállal – matematikailag elhanyagolhatónak számít.
Ha az ember valóban potenciális prédát jelentene számukra úgy, mint a természetes zsákmányállataik, azaz valóban „emberevők” lennének, nagyságrendekkel magasabb volna a halálos kimenetelű támadások éves száma.
Daniel Bucher, a Southern Cross University (Ausztrália) cápaszakértője szerint
az emberi hús élvezhetetlen a cápák számára.
A kutató mindezt konkrét esetleírások feldolgozásából állapította meg. Még olyan esetben is, amikor emberi testrész került néhány faj (elsősorban tigriscápa és bikacápa) gyomrába, a ragadozók többnyire kiöklendezték a humán maradványokat.
Az egyik híres eset az 1960-as években történt. Egy frissen kifogott tigriscápát tengeri akváriumba helyeztek, ahol is
másnap egy jó állapotban lévő, emésztetlen emberi kart öklendezett ki.
A karon lévő tetoválásból sikerült megállapítani, hogy a testrész egy felderítetlen gyilkosság eltűnt áldozatához tartozott. (A bizarr bizonyíték alapján a gyilkost is sikerült kézre keríteni.) Az ember, mint szárazföldi élőlény, nem része a tengeri táplálékláncnak, és már csak emiatt sem tartozhatunk a húsevő cápák természetes táplálékrendjébe.
A cápafajok túlnyomó többsége kizárólag különböző csontos és porcos halakat, illetve alsóbbrendű gerincteleneket, például puhatestűeket zsákmányol,
de akadnak a sziláscetekhez hasonló, planktonszűrögető életmódot folytató fajok is.
A legnagyobb húsevő cápáknak, mint például a nagy fehér (Carcharodon carcharias) kifejlett egyedeinek melegvérű tengeri emlősök - elsősorban úszólábúak és kisebb cetek – is szerepelnek a táplálékrendjében, így e fajjal, fajokkal szemben például felvethető lenne az „emberevés” kérdése.
A nagy fehér cápa számlájára rótt nem provokált támadások közel 90 százalékánál azonban csak egyszeri harapás azonosítható az áldozatokon,
ez pedig kizárja a valódi prédálási szándékot.
A támadások zömének hátterében az alacsony látótávolság miatti prédatévesztés, vagy az áldozat szándékolatlan, agressziót kiváltó magatartása áll.
Ugyancsak széles körben tartja magát az a 19. század végéről származó, és akkoriban még többé-kevésbé hivatalos zoológiai álláspontnak tekintett vélekedés, miszerint a cápák mogyorószemnyi aggyal rendelkező primitív, ostoba állatok. Az elmúlt két évtized intenzív viselkedésbiológiai kutatásai viszont éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják.
Számos megfigyeléssel alátámasztott, tudományosan bizonyított tény, hogy a halak állatkörén (Pisces) belül - közel 400 millió éves evolúcióval a hátuk mögött - toronymagasan a cápák tekinthetők a legintelligensebb állatoknak.
Néhány faj, mint például a csoportokban élő szürke szirtcápa (Carcharhinus amblyrhincos), a fehérfoltos szirti cápa (Triaenodon obesus) vagy a homoki tigriscápa (Carcharias taurus) komplex, összetett szociális magatartásformákkal rendelkező fajok.
Aidan Martin tengerbiológus a nagy fehérnél
29 különböző testbeszédjelet azonosított,
és hasonló eredményre jutott a világhírű nagy fehér cápát kutató természetfotós, Chris Fallows is. A nagyszámú testbeszédjel az egyedek közötti összetett kommunikáció tényét bizonyítja, mindez pedig az eddig feltételezettnél is jóval magasabb intelligenciára utal.
A legtöbb cápafajnál – különösen a kékcápa-alakúakhoz (Carcharhiniformes) tartozó fajoknál, valamint a heringcápa-alakúaknál (Lamniformes)
az agy-test tömegaránya nagyon hasonló, mint a madaraké és az emlősöké,
Leon Demski és R. Glenn Nothcutt híres, 1996-ban publikált összehasonlító tanulmánya szerint. A legnagyobb és legösszetettebb agya a nagy pörölycápának (Sphyrna mokarran) van, amelynek intelligenciaszintje az emlősökéhez hasonló.
A „cápa” szó hallatán sokan hajlamosak Steven Spielberg híres mozijának hatalmas, csónakokat felborító és a fürdőzőket terrorizáló gyilkos szörnyetegére asszociálni. De ettől függetlenül is általánosnak tekinthető az a meggyőződés, hogy a cápák kivétel nélkül méretes halak. A valóság azonban ebben az esetben is más.
A valamivel több, mint 400 cápafaj háromnegyede ugyanis legfeljebb egyméteres, vagy még annál is kisebb porcos hal. A „félelmetes ragadozó” képébe aligha illeszthető bele például a maximum 27 cm hosszú mélytengeri törpe tüskés cápa (Euprotomicrus bispinatus), vagy a hozzá képest már góliátnak számító, 60 cm hosszú, és az Adriai-tengeren is relatíve gyakori kispettyes macskacápa (Scylihorhinus canicula).
Ironikus módon a valóban gigászi méretű, 12-14 méter hosszú érdes- vagy cetcápa (Rhincodon typus), illetve 7-10 méter hosszú óriáscápa (Cethorhinus maximus) még a kispettyes macskacápánál is jámborabb, planktonszűrögető életmódot folytató, és az emberre nézve teljesen veszélytelen békés óriás.
A potenciálisan veszélyes fajok közül tömegét és hosszát tekintve a nagy fehér cápa a listavezető 4,5–6 méter közötti átlagos hosszúságával, amelyet a tigriscápa (Galeocerdo cuvier) és a nagy pörölycápa (Sphyrna mokarran) követ hatméteres maximális testhosszával.
Velük áll holtversenyben a hatméteres hosszúságot ugyancsak elérő grönlandi cápa (Sominosus microcephalus), de ezzel a fajjal aligha találkozunk, ugyanis a 200 és 800 méter közötti, szubarktikus, dermesztően hideg mélyvizeket kedveli.
A húsevő fajok némelyikének fogsora valóban félelmetes és rendkívül hatékony,
ám számos cápafajnál táplálkozási szokásai miatt jelentősen visszafejlődött vagy átalakult a fogazat.
Az érdes és óriáscápa állkapcsaiban alig látható méretűre csökevényesedtek az apró fogak, hiszen gazdájuknak nincs szükségük harapásra, mivel a kopoltyúíveiken kifejlődött, a bálnák szilájához hasonló „hálóval” szűrik ki a vízből a táplálékukat alkotó apró élőlényeket.
Akadnak olyan, a fenéklakó életmódhoz alkalmazkodott cápák is, amelyek homokba temetkezett kagylókat, illetve az aljzaton élő más alsóbbrendű organizmusokat, rákokat, tüskésbőrűeket zsákmányolnak.
Ilyen például az ausztrál vizekben honos Port-Jackson cápa (Heterodontus portusjacksoni), amelynek fogazata a kemény kagylóhéjak feltörésére szakosodott, kavicsszerű tompa fogakká alakult át.
Gyakran hangoztatott tanács, amelyet a legkevésbé sem lenne célszerű megfogadni, több okból sem. A cápaügyekben kevéssé képzett „tanácsadók” azzal indokolják ezt a szerintük hatékony védekezési módot, mivel tévesen úgy vélik, hogy az orr, vagyis a rosztrum a cápatest legérzékenyebb pontja, holott ez nem igaz. A megnyúlt orr meglehetősen masszív, és annak ellenére, hogy a szaglószerven kívül még egy, az érzékelés szempontjából fontos szerv, az úgynevezett Lorenzini-ampullák hordozója is, sokkal kevésbé érzékeny testtáj, mint a szemek vagy a kopoltyúrések.
Ha a cápa harapásra nyitja a száját, először megemeli az orrát, kifelé és előre tolja az állkapcsait, márpedig ebben a helyzetben az orr megütése több mint komplikált és főleg veszélyes vállalkozás lenne. Abban a nem várt - és egyébként roppant ritka - helyzetben, ha a búvár vagy egy fürdőző közelében úszkáló cápa túlontúl tolakodóvá válna,
inkább cselekedjünk másként.
Az első és legfontosabb szabály, hogy sohase próbáljunk meg pánikszerűen elúszni, mert a menekülés csak fokozhatja a cápa agresszivitását.
Folyamatosan tartsuk fenn vele a szemkontaktust, és mindig forduljunk utána, ne hagyjuk, hogy a hátunk mögé kerüljön. A leghatékonyabb módszer az esetleges agresszió megtörésére, ha nagyjából másfél méteres sugarú körön belül megvédjük a saját területünket.
Az a legjobb, ha ehhez van valamilyen eszközünk,
ami egyaránt lehet búváruszony, vagy akár egy víz alatti kamera. (Ketrecen kívüli cápás merülésekre a búvárok - de legalábbis a merülésvezető – „cápabotot” visznek magukkal, ami általában egy lefűrészelt, méteres hosszúságú seprűnyél.)
Ha az érdeklődő cápa túl közel kerül hozzánk (belép a nagyjából másfél méteres sugarú megvédendő területünkre) a következőket tegyük: ha van rajtunk búváruszony, fordítsuk felé, és legyintsük meg vele.
A betokozott búvárkamerát is használhatjuk riasztóeszközként;
tartsuk magunk elé, és lendítsük erőteljesen a közeledő cápa irányába. A cápabot a legjobb eszköz, gyakran már az is meghátrálásra készteti a ragadozót, ha csak szimplán kinyújtva magunk elé tartjuk.
Ha ez nem lenne elég, a bottal – ne túl erősen – bökjük meg a túlontúl is kíváncsivá vált cápát. Ha nincs nálunk semmilyen eszköz, a mellettünk elhaladó cápa szemére vagy kopoltyúréseire üssünk ököllel, majd lassan hátrálva, de a szemkontaktust fenntartva hagyjuk el a helyszínt.
Ezzel a vélekedéssel szemben sokkal helytállóbb a „cápa a cápának farkasa” bölcsesség. A nagyobb testű cápák közül számos faj nemcsak hogy elejti a náluk kisebb cápafajokat,
de még a kannibalizmus se megy köztük ritkaságszámba.
A „big three” azaz a „három nagy” gyűjtőelnevezéssel illetett top hármas csúcsragadozó csoport tagjai, a nagy fehér, a tigris- és a bikacápa (Carcharhinus leucas) valamennyien rendszeresen elejtenek más, akár közepes vagy nagy testű cápákat.
A kannibalizmus egyik egészen különleges megnyilvánulása a cápáknál
az úgynevezett méhen belüli kannibalizmus.
A cápafajok között szaporodásbiológiai szempontból megkülönböztetjük a tojásrakó, az álelevenszülő és az elevenszülő fajokat. Utóbbiaknál – az emlősökhöz hasonlóan – a nőstény testében, méhlepényen fejlődik ki az ivadék.
A nőstény homoki tigriscápa csak egyetlen, legfeljebb kettő ivadékot hoz világra, mert a legéletrevalóbb még megszületése előtt felfalja a testvéreit. Noha a cápák mint csúcsragadozók valóban a tengeri táplálékpiramis tetején foglalnak helyet, de
nekik is vannak természetes ellenségeik, még ha nem is túl nagy számban.
Bizonyított tény, hogy a világtenger abszolút csúcsragadozójának tekintett kardszárnyú delfin (Orcinus orca) még a nagy fehér cápát is elejti. (1997 októberében, a kaliforniai Farallon-sziget közelében sikerült filmre venni, amint két orka villámgyorsan elfog és elejt egy nagy fehér cápát.)
A trópusi indopacifikus térségben honos legnagyobb fűrészessügér-félétől (Serranidae) az akár 4 méteres hosszúságot és 600 kilogrammos súlyt is elérő óriássügértől (Ephinephelus lanceolatus) néhány szirticápa ugyancsak nem érezheti magát biztonságban.
A cápák legkönyörtelenebb ellenfele azonban nem a tengerben, hanem a szárazföldön lakik,
és úgy hívják, hogy Homo sapiens. Amíg a nagyon ritka cápatámadások évente néhány halálos áldozatot szednek, addig az ember milliószámra pusztítja a közel félmilliárd éves törzsfejlődést maguk mögött tudó állatcsoportot. A cápák túlélték a földtörténet nagy kataklizmáit, de kérdéses, hogy vajon túlélnek-e bennünket, embereket?
