Mit tenne, ha elfelejtene felejteni?

2016.07.17. 13:47

Hosszú évtizedekig kutatták, hogyan lehet kiiktatni a felejtést a tudatunkból - aztán rájöttek, hogy valójában többet ártanánk, mint használnánk, ha megakadályoznánk, hogy az agyunk szelektálja és csoportosítsa az információkat. De mi történne, ha tényleg képtelenek lennénk felejteni? Hogyan birkózik meg a memóriánk a technológiai fejlődés előretörésével? Hogyan nyomjuk el a nemkívánatos emlékeket? Hogyan képzeljük el a jövőnket, ha nem emlékszünk a múltunkra? Ezekről, a hamarosan megjelenő MEMO című, hipermnéziával foglalkozó magyar filmről és a vasárnap induló International Conference on Memory memóriakonferenciáról beszélgettünk Racsmány Mihály pszichológussal, az MTA Nemzeti Agykutatási Programjának kutatócsoport-vezetőjével.

A legtöbb ember úgy gondol az emlékekre, mint papírkötegekre, vagy mint filmfelvételekre, amelyeket egy-egy meghatározott rekeszben tartunk az agyunkban. Ha valamit elfelejtünk, egy rekesz kiürül, majd amikor újabb emléket raktározunk, ismét feltöltődik. 

Idegszövetek. A neuronok közös munkájából hozza létre az agyunk az emlékeketForrás: Origo

Ez a metafora azonban – bár hosszú évtizedekig még a memóriakutatással foglalkozó tudósok szerint is helytálló volt – egyáltalán nem szemlélteti azt, hogy mi történik valójában az agyunkban, amikor emléket gyártunk.

Az emlék valójában nem egy létező dolog. Érzékek, benyomások, részegységek és előhívások olyan komplex rendszere, amely minden egyes felidézésnél változik egy kicsit. Nem magára a történésre emlékszünk, hanem a saját szűrőnkön keresztül a valóság egy-egy szeletére – sőt, még csak nem is azokra a szeletekre, amelyek valóban megtörténtek. Kutatások kimutatták, hogy az emlékek sokkal inkább hasonlítanak arra az eseménysorra, ami akkor zajlik le a fejünkben, amikor először újra lejátsszuk a szóban forgó történést, mint magára az eredeti eseményre.

De mi történik akkor, ha valaki olyan kitűnő memóriával rendelkezik, hogy szinte mindenre emlékszik, ami valaha történt vele? Az olyan, kimagasló memóriával bíró embereket nevezzük hipermnéziásoknak, akiknek nem csupán jó az emlékezőtehetségük, de akkora mennyiségű információt jegyeznek meg, ami egy átlagembernek elképzelhetetlen lenne.

A MEMO című, októberben megjelenő film egy hipermnéziás ember problémáit mutatja beForrás: Megafilm

Ez így magában nagyon jól hangzik (Végtelen mennyiségű tudás? Jöhet!), de egyáltalán nem hasznos – legalább akkora hátránnyal jár, mint egy extrém felejtéssel járó betegség. A memóriának ugyanis nem a tudás felhalmozása, hanem a mindennapi életben való hatékony boldogulás a fő funkciója, ezt pedig egy rendszerezetlen információhalmaz jócskán megnehezíti.

Jól szemlélteti ezt az idén októberben megjelenő magyar film, a MEMO is, amelyben az egyik főszereplő aki hipermnéziás, és egészen kicsi kora óta emlékszik minden vele történt dologra. A moziban azonban nem csak a túlpörgött memóriára, hanem a felejtésre is láthatunk majd példát – a skála mindkét végére bepillantást nyerhetünk.

A MEMO-ban nem csak a hipermnéziára, de a felejtéssel járó traumára is példát láthatunkForrás: Megafilm

Az emlékek, memória és felejtés témájában július 17. és 22. között rendezik meg Budapesten a világ legnagyobb emlékezetkutatással foglalkozó konferenciáját, az International Conference on Memory-t ( ICOM6), ami hatalmas megtiszteltetést jelent a kutatói szakma és a város számára. A konferencia és az ősszel érkező film kapcsán Racsmány Mihály pszichológussal, a BME egyetemi docensével, az MTA Nemzeti Agykutatási Programjának kutatócsoport-vezetőjével és a film tudományos szakértőjével beszélgettünk a memória különös világáról.

Racsmány MihályForrás: Wikimedia Commons

Mi a különbség aközött, ahogy egy átlagember agya képzi az emlékeket, és ahogyan egy hipermnéziás agya teszi?

A hipermnéziának tulajdonképpen két jelentése van, a kísérleti pszichológia, a memóriakutatás mást ért egy kicsit rajta, mint a közvélemény. Mindenképpen valami különlegesen jól működő emlékezetet értünk alatta. Valójában a szakmai kifejezés eredetileg arra vonatkozott, hogy a normális emlékezeti működésen belül is megfigyelhető, az átlagos emberre jellemző felejtési folyamat eltűnése. Sőt, kísérletek során kideríthető, hogy még bizonyos mértékű emlékezetjavulást is megfigyelhetünk az idő múlásával.

Tehát a kísérleti alany ahelyett, hogy felejtene, még jobban emlékszik?

Ezt valójában akkor lehet csak megérteni, ha eltekintünk attól, ahogy évtizedeken, évszázadokon keresztül gondolkoztunk az emlékezetről. Ez nem egy tárhely, ahová eltesszük a dolgokat, és onnan vagy eltűnik valami, vagy nem. A memória egy komplex rendszer, ami tulajdonképpen az előhívás során alkotja meg azokat az információkat, amiket éppen aktuálisan elérünk. Többnyire, ha többször hívunk elő valamit, azaz többször emlékszünk vissza rá, egy idő után már nem is nagyon van köze az eredeti élményhez az emléknek.

Kialakulhat egy teljesen más kép is bennünk az adott történésről?

Az első emlékezeti előhívásra emlékszünk tulajdonképpen, nem is magára az eredeti történésre. Éppen ezért az eredeti élmény folyamatos módosuláson megy keresztül. Az is előfordulhatna, hogy mondanék önnek harminc szót különböző hívóingerek társaságában, majd letesztelném, mire emlékszik most és egy hét múlva, azt tapasztalnánk, hogy amire most emlékezett, kicsit gyengébb, mint amire egy hét múlva fog. Vagyis nem hogy felejtene, hanem egyre jobban emlékezne, ez egy kísérleti hipermnéziás jelenség.

Illusztráció az agy ideghálózatárólForrás: Origo

Hogy ez miért van így, az elég komplex kérdés. Mindig az aktuálisan elérhető hívóingerek, az aktuálisan felhasználható kontextuális információk azok, amelyek meghatározzák az emlékezeti teljesítményt, és nem pedig az idő maga. A közhiedelemmel ellentétben a tanulás és a felidézés között eltelt időnek nem sok köze van a felidézési teljesítményhez.

Ha jól értem, ez egy olyan általánosabb jelenség, amit le lehet tesztelni egy begyakorolt szósor segítségével. Mi a helyzet azokkal, akiknek annyira túlpörög a memóriájuk, hogy a saját életükből emlékeznek szinte mindenre?

Igen, amiről eddig beszélgettünk, az egy többnyire mindenkire jellemző jelenség. Amiről a MEMO című filmben van szó, az egy extrém példa. Persze nem egyedülálló, és nem egyedi eset. Ilyenkor tulajdonképpen valakinek az emlékezeti működése, teljesítménye nagyon eltér attól, ahogyan a populáció jelentős részének memóriája működik. Ebben az esetben is hipermnéziáról lehet beszélni, ami azt jelenti, hogy az adott egyén nem sok mindent felejt el azokból az információkból, amelyeket meg kellett tanulnia, vagy amelyeket véletlenszerűen rögzített.

A MEMO - A boldogsághoz elengedhetetlen a rossz memória
A Lengyel Tamás, Molnár Áron, Haumann Péter főszereplésével készült MEMO című magyar filmet mindössze 18 nap alatt forgatták le, mégis tökéletesen körülöleli, milyen összetett dolog az átlagoson felül- és alulteljesítő memóriával is élni. A főszereplő pszichológus, Lónyai Péter egy különös és ritka mentális jelenség, a hipermnézia jellemzőit kutatja, nem utolsósorban azért, hogy segítsen emlékezetvesztéssel küzdő édesapján. A hipermnéziás páciens, Seress Ervin kezdetben csak egy kísérleti alany, akinek „végtelen emlékezete" illetve annak működési mechanizmusának megértése segítséget nyújthat az apa gyógyításában. A felejtés elhagyásával járó és az amnéziás memóriaállapotot tudományosan a lehető legpontosabban ábrázolták a filmben, Racsmány Mihály végigkonzultálta a szereplők viselkedését, a kísérleteket, a tudományos vitákat, de még a képernyőn látható, valós memóriateszteket is. A Tasnádi István írta és rendezte film októberben kerül majd a mozikba.
A MEMO című filmben jól látszik, hogy a felejtés inkább áldás, hiszen az információ rendezése és szelektálása elengedhetetlenForrás: Megafilm

Ez az első eset egy fokozata, vagy teljesen más állapotról van szó?

Ez egy teljesen más dolog. Az, amiről az első alkalommal beszéltünk, mindenkire jellemző lehet, bizonyos hipermnéziás tevékenységet mindenkinél meg lehet figyelni. De vannak olyan emberek, akiknek az emlékezeti működésük valamilyen okból az átlag felett történik.

Maga a film megtörtént eseten alapszik, egy a 20-30-as években élő orosz emberről, Solomon Seresevszkijről mintázták a főszereplőt, és áttették Magyarországra a helyszínt, az időpontot pedig a 80-as évekbe. Seresevszkij egyébként eredetileg újságíró volt, akinél akkor vették észre, hogy hipermnéziás, amikor feltűnt a kollégáinak, hogy soha nem kell jegyzetelnie cikkírás előtt, nem vesz fel semmit, megjegyez mindent. Nagyon érdekesen működött az emlékezete, szinesztéziás működés segítségével jegyezte meg a dolgokat, azaz a verbális információt is vizuálisan dolgozta fel. Gyakorlatilag mindent képekké alakított, és a vizuális információkat tudta elég pontosan rekonstruálni hosszú idő után is.

Úgy, ahogyan a MEMO-ban a főszereplő.

Pontosan. Számomra a legérdekesebb az egész filmben egyébként az volt, hogy itt nem csak egy hipermnéziás emberről van szó, egy amnéziás ember is szerepel benne. Valójában három főszereplő van: maga az emlékezetkutató, aki a saját édesapján keresztül próbálja megérteni a patológiás felejtés működését, és ehhez próbál valamilyen fogódzót találni a különleges, a hipermnéziás tevékenységben. Az egész arra hívja fel a figyelmet, hogy nem biztos, hogy a hipermnéziás az egészségesebb. Szakmai szempontból az üzenete az a filmnek, hogy a normális, funkcionális működéstől viszonyított elmozdulás mindkét irányban elbillenti a rendszert, az emlékezet nem tölti be azt a funkcióját, amire eredetileg szolgál.

Illusztráció beteg idegsejtekről. Valójában az átlagos működéstől mindkét irányba eltérés problémát jelenthetForrás: Science Photo Library/Pasieka

Milyen funkcióról beszélünk?

A hatékony információszerzésről. A hipermnéziás ugyanannyira szenved a saját állapotától, mint az amnéziás személy.

Hogy éli meg ezt egy hipermnéziás ember?

Ahogyan a MEMO-ban is látszik, nem túl jól. Általában úgy érzik, mintha tele lenne szeméttel a fejük. Hosszú időn keresztül többek között azért is kutatták a felejtés mechanizmusát, hogy rájöjjenek, hogyan tudnánk megakadályozni. Pár évtizedes kutatás után felismerték, hogy valójában a felejtésnek nagyon adaptív szerepe van. Tulajdonképpen nem is tudunk úgy tanulni, ha nem felejtünk közben, és ennek nem csak az az oka, hogy nyilvánvalóan zavarják az információk egymást, hanem úgy tűnik, hogy egy adott pillanatban minél inkább el tudjuk felejteni az adott információt, annál nagyobb a hatása a következő előhívásnak.

Tehát kell, hogy egy kicsit szunnyadjon az adott információ?

Az emlékek hosszú távú megtartásában kritikus, hogy legalább egy darabig ne legyen a munkamemóriánkban, vagy ha úgy tetszik a tudatunkba „betöltve" ez az információ. Ha újra és újra olyan információkat próbálunk ismételgetni, amelyek nagyon aktívak, hosszú távon nagyon nehéz lesz elérni, hogy ne felejtést produkáljon az agyunk ezekkel kapcsolatban. Tehát a rövid távú felejtés éppen előfeltétele annak, hogy hosszú távú tanulás jöjjön létre. A hipermnéziás embereknek éppen ezért elég sok problémájuk van az információnak a szervezésével. Nagyon fontos, hogy tudjunk szelektálni is az információk között, szervezzük és csoportokba bontsuk őket.

Előző
  • 1
  • 2
Következő