Kiderült, miért romlik az űrállomások dolgozóinak látása

2016.11.29. 11:16

A hosszú küldetést teljesítő űrhajósok mintegy kétharmada maradandó látáskárosodással tér vissza a Földre. A régóta ismert probléma megfejtésével most rukkoltak elő amerikai kutatók. 

A hosszú távú küldetéseken részt vevő, például űrállomáson szolgálatot teljesítő űrhajósok mindeddig rejtélyes látáskárosodásának az oka az agy-gerincvelői folyadék mennyiségének és nyomásviszonyainak megváltozásában keresendő – állították a Miami Egyetem kutatói az Észak-Amerikai Radiológiai Társaság éves konferenciáján. 

Az elmúlt évtized során a NASA kutatói, valamint az űrhajósok egészségét felügyelő orvosok felfigyeltek arra, hogy a hosszabb űrutazások alatt az asztronauták látása látványosan romlik. A Földre visszatérő űrhajósok homályos látásról panaszkodtak, az alaposabb vizsgálatok pedig egyéb szerkezeti eltérések mellett a szemfenék ellaposodását és a látóidegfő gyulladását mutatták ki. A „koponyaűri nyomás okozta látáskárosodás” névre keresztelt szindróma a Nemzetközi Űrállomáson tartós küldetést teljesítő űrhajósok csaknem kétharmadát érintette. 

„Eleinte senki se tudta, mire vélje a dolgot, de egy idő után már komoly aggályok kezdtek megfogalmazódni, mert 2010-re egyértelművé vált, hogy a szerkezeti károsodás a súlyosabb esetekben a Földre való visszatérés után sem áll helyre teljesen” – mondta el a kutatást vezető Noam Alperin, a Miami Egyetem radiológus-orvosmérnök előadója. A tudósok sokáig arra gyanakodtak, hogy a baj elsődleges forrása a keringő vér eloszlásának megváltozása, pontosabban a vérnek a test felső részében való feltorlódása a mikrogravitáció körülményei között. 

A Nemzetközi ŰrállomásForrás: NASA

Nincs felkészülve a szervezet a mikrogravitációra 

Alperin és munkatársai azonban egy másik szóba jöhető folyadékra tették a voksukat: az agy-gerincvelői, orvosi nyelven cerebrospinális folyadékra (CSF-re),  amely miközben körülveszi és mintegy kipárnázza a központi idegrendszert, egyben közreműködik annak tápanyagellátásában és salakanyagainak eltávolításában. A CSF-et termelő és felszívó rendszer jelentős hidrosztatikai nyomásváltozásokhoz képes alkalmazkodni – például amikor fekvő vagy ülő helyzetből felállunk –, ám az űrben uralkodó mikrogravitációs viszonyokra nincs felkészülve. 

„A CSF-rendszer úgy van beállítva, hogy a földi viszonyok között kiegyenlítse ezeket a nyomásváltozásokat, ezért az űrben, ahol megszűnik a testhelyzettől függő nyomásingadozás, a szabályozás összezavarodik” – magyarázza Alperin. Hogy jobban megértsék a CSF szerepét az űrutazás okozta szemdeformitások és a látáskárosodás kialakulásában, Alperin és kollégái nagy felbontású szemüregi és agyi MRI-felvételeket készítettek a Nemzetközi Űrállomáson hosszú szolgálatra készülő hét űrhajósról először a küldetésük előtt, majd röviddel az űrből való visszatérésük után. Ezeket a felvételpárokat annak a kilenc űrhajósnak a hasonló eredményeivel vetették össze, akik ugyanezen idő alatt rövid űrsiklóküldetéseket teljesítettek. Fejlett képelemző algoritmusok segítségével összefüggést kerestek a CSF térfogata, illetve a látószervek szerkezeti mutatói között. 

Forrás: MTI/EPA/NASA/

Az eredmények arra vallottak, hogy a rövid küldetésen részt vett űrhajósokhoz képest a huzamosabb misszióból hazatérő űrutasoknál a szemfenék ellaposodása és a látóideg betüremkedése kifejezettebb mértékű. Ezen felül a hosszú űrutazásból visszatérő asztronautáknál jelentősebb mértékben növekedett a CSF mennyisége a szemüregben – a látóideget és a szemgolyókat körülvevő csontos tokban –, valamint termelődésének helyén, az agykamrákban. 

Az űrállomás személyzetének tagjainál megfigyelt nagyobb szerkezeti elváltozások pontos megfelelést mutattak a szemüregi és agykamrai CSF megnövekedett mennyiségével.

Időben fel kell tárni a problémát

„Kutatásunk a rövid és hosszú küldetést teljesítő űrutasok összevetése révén első alkalommal kínál mennyiségi bizonyítékot arra nézve, hogy a látáskárosodást szenvedett űrhajósok szemgolyó-deformációja elsődlegesen és közvetlenül a CSF rendellenes felhalmozódásával függ össze” – foglalta össze Alperin. Az agyi szürkeállomány és fehérállomány térfogatában ugyanakkor az űrutazásból való visszatérést követően, annak időtartamától függetlenül, nem mutatkozott változás. Az űrutazás okozta szemkárosodás forrásának azonosítása azért lényeges – tette hozzá a kutató –, mert csak az okok ismeretében tervezhető olyan beavatkozás, amely kivédi a mikrogravitációnak való tartós kitettség látásra gyakorolt kedvezőtlen hatásait. 

Ha a szem szerkezeti eltéréseit nem ismerik fel időben, az űrhajósok visszafordíthatatlan látáskárosodást szenvedhetnek”  – figyelmeztetett Alperin. – „Minél inkább ellaposodik a szemgolyó, annál súlyosabb távollátás alakul ki az űrhajósoknál.” Értesülései szerint a NASA-nál már dolgoznak a szindróma kialakulásához vezető körülmények modellezésén, és vizsgálják néhány lehetséges beavatkozás eredményességét. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK