1541 után a magyar királyok egykori székhelye „Budun", a budai vilajet központja lett. A hódoltság bő másfél évszázada alatt azonban a megszállók viszonylag kevés épületet emeltek. Buda épségben került Szulejmán kezére, a török előkelőségek az egykori főúri palotákba, a köznép pedig az elhagyott polgárházakba költözött be.
A keresztény templomok többségét mecsetté alakították át,
a budavári Nagyboldogasszony templom pedig - ahol az Anjou-dinasztia alapítóját, Károly Róbertet, majd a rá következő évszázad derekán Hunyadi Mátyást is királlyá koronázták -, a budai nagymecset lett, ahová minden pénteken, a szerámlik idején a budai beglerbég és fényes kísérete levonult imádkozni.
A törökök leginkább csak mecseteket, medreszéket (korániskolákat), karavánszerájokat, és fürdőépületeket emeltek.
A török megszállók már korán felfigyeltek a bő vízhozamú budai hévforrásokra, és az egykori magyar királyi székhely kiváló hatású gyógyvizeire.
Nem sokkal Buda megszállása után megépült az első hamam, vagyis közfürdő,
és a fennmaradt törökkori fürdőépültek, illetve régészeti bizonyítékok alapján tudjuk, hogy a 16. század végén már legalább hat törökfürdő működött„Budunban". A korabeli forrásokból ismerjük ezek egykorú neveit is; a ma is népszerű Rudas gyógyfürdő a Jesil direkli, a Rác fürdő pedig a Kücsük nevet viselte.
A Király fürdőt a hódoltság idején Horosz kapuként emlegették a padisah alattvalói, de népszerű volt Veli bég és Tojgun pasa hamamja is, valamint a Pasa szerájként emlegetett fürdő.
Azonban nem csak a törökkori Buda büszkélkedett közfürdőkkel.
Székesfehérváron a 16. században két törökfürdő is működött, amelyekhez a vérzivataros 17. században egy újabbat építettek. Buda után talán Pécs volt a legpezsgőbb életű törökkori város. Ezt nem csak a máig fennmaradt, keresztény templommá átépített Gázi Kászim pasa dzsámi, és a minaretjét is megőrzött Jakováli Hasszán dzsámi bizonyítja, hanem a három 16. századi fürdő, amelyek közül Memi pasa hamamjának romjai napjainkban is láthatók.
A török előkelőségek közül Rusztem pasa ugyancsak nagy fürdőkultúra-rajongó lehetett,
ő Esztergomban emeltetett egy, a nevét viselő közfürdőt. Ezzel azonban koránt sincsen vége a hódoltsági törökfürdők sorának; többek között Gyula, Szeged, Hatvan és Szekszárd is rendelkezett ilyen közösségi intézményekkel.
A híres 17. századi török utazó és krónikás, Evlíja Cselebi elragadtatással írt az általa is felkeresett budai, és más magyarországi törökfürdőkről.
A Magyarországon meghonosodott török fürdőkultúrának elsősorban vallási alapja volt, ami az iszlám hagyományokba gyökerezett. Az iszlám pillérét alkotó öt hitelv között szerepel többek között a napi ötszöri kötelező imádkozás.
A muszlim hagyomány már a kezdetektől fogva megkövetelte az ima előtti tisztálkodást,
a rituális mosdást (arabul: vudú), de előírta a test különböző eseményekhez kötött időszakonkénti teljes megtisztítását is.
A fürdőkultúra arra a muszlim meggyőződésére volt visszavezethető, hogy az egészség és a szépség Allah művének beteljesülése,
a test tisztántartása és ápolása tehát Allah parancsa is egyben.
Az arab fürdőkultúra már Mohamed követői, az első kalifák, Abu Bakr, Omár, Oszmán, és Ali idejében kialakult. A muszlimok fürdőzési szokásai pedig a római-bizánci fürdőkultúra hagyományait követték a közfürdők létesítésével.
Az iszlámot felvett törökök tehát az arab fürdőkultúrát is magukévá tették. (1517-ben, az egyiptomi mameluk szultánság felett aratott győzelem után I. Szelim oszmán uralkodó felvette az iszlám kalifája címet, így utódai egészen az Oszmán Birodalom megszűnéséig a muszlim világ elsőszámú vallási és világi vezetői voltak.)
A törökfürdők építészeti kialakítása szimbolikusan az univerzumot, maga a fürdő pedig a paradicsomot szimbolizálta. E felfogásnak szintén vallási gyökerei vannak a muszlim fürdőkultúrában, a Korán szerint ugyanis a víz az élet forrása: „ ... Allah vizet bocsát le az égből, és újjáéleszti vele a földet, miután az már meghalt ... „ (2 szúra 164).
A törökfürdőkben – a római és bizánci fürdőkhöz hasonlóan – a hőfok szerint osztották fel a helyiségeket.
A közfürdők három nagyobb egységből, az öltözőteremből (törökül: camekan), az úgynevezett átmeneti helyiségből (soğukluk), valamint a forró hőmérsékletű fürdőteremből (harara) álltak.
A fürdőteremben a nagy medence mellett helyezték el a márványból készített masszírozó ágyakat, a vendégek pedig a falba mélyített fülkékben elhelyezett mosdók vizével hűthették magukat. A férfiak és a nők számára vagy külön fürdőket építettek, vagy pedig ugyanazt a fürdőt használták felváltva. A „női napokon" a fürdő bejárat fölé tűzött fehér gyolcs jelezte, hogy aznap kizárólag a hölgyeké a látogatás joga.
A török, illetve muszlim nők számára a fürdő jelentette az egyik legfontosabb társasági életteret is.
A fürdőkben azonban nem csak tisztálkodtak, hanem szépészeti , kozmetikai szolgáltatásokat, henna és hajfestést, valamint szőrtelenítést is igénybe vehettek nők és férfiak egyaránt.
A korabeli európai higiénés viszonyokhoz képest, amikor az emberek évente legfeljebb csak egyszer-kétszer fürödtek meg, és a testszagok ellen az arisztokraták illetve jómódú nemesek illatosítószerekkel védekeztek, a török fürdőkultúra kifejezetten meghaladta a kor európai tisztálkodási szokásait.
Mindezek alapján a törökök nem teljesen alaptalanul nézték le a „mosdatlan gyaurokat". A máig használatban maradt törökfürdők a magyar főváros nevezetes látványosságai, és a budapesti gyógy- illetve fürdőturizmus kiemelt célpontjai.