Vegyünk például egy lehullott falevelet, amelyet közelről meg akarunk szemlélni vagy lefényképezni. Ha nagyjából 15 centiméterről nézzük, akkor a róla visszaverődő fény mintegy
0,5 nanoszekundum (a másodperc milliárdod része) ér a szemünkbe,
amennyiben a kerekített 300 000 kilométer/másodperc fénysebességgel számolunk. És ehhez még hozzá kell számolni idegrendszerünk és agyunk jelfeldolgozási késlekedését.
Hétköznapi életünkben a fény az arcokról, a jelzőtáblákról, a kirakatokról pár nanoszekundum alatt ér a szemünkbe. Ha azonban már messzibb tárgyakat nézünk, például egy magasan kondenzcsíkot húzó repülőt, akkor már akár 35 000 nanoszekundum (35 mikroszekundum) is lehet a késlekedés. Persze még ez sem érzékelhető eltolódás.
A föld körül nagyjából 360 kilométer magasságban keringő űrállomásról 1,3 milliszekundum alatt jut a retinánkra a fény.
Ez még mindig jóval kevesebb, mint egy szempillantás, ugyanis egy tényleges pislantás úgy 300 milliszekundumig tart.
A késlekedés egyre nagyobb lesz, ahogy a Földől egyre távolabbi égitesteket kezdjük figyelni. A Hold átlagos távolsága a Földtől 1,3 fénymásodperc, azaz itt már csak a nagyjából 1 másodperccel korábban történteket látjuk.
Innentől kezdve azután egyre jelentősebbé válnak az időbeli különbségek a „jelen" és az általunk látott múlt között. Ha a Napunk hirtelen eltűnne az égről vagy felrobbanna, még legalább 8,3 percig nem kéne aggódnunk. A hozzánk legközelebbi csillagról az Alfa Centauri rendszerből már 4,3 évet várhatunk arra, hogy meglássuk a „jelen" eseményeit.
Felsorolásunkat fejezzük be a legtávolabbi ismert galaxissal.
A GN-z11 13,4 milliárd fényévnyire van tőlünk.
Alig 400 millió évvel az ősrobbanás után alakulhatott ki, és senki sem tudja, létezik-e még.