Megharapják és földhöz vágják a hűtlen férjet

Mute swan heart

Nemsokára itt az egyesek által gyűlölt, mások által rózsaszín ködben várt Valentin-nap, a szerelmesek ünnepe. Ilyenkor a párok tömegei virágokkal és bonbonokkal bombázzák egymást, mintegy bizonyítva ezzel egymás iránti elkötelezettségüket. Sokan úgy gondolhatják, a monogámia az ember kiváltsága (bár többen is vitatják, hogy az ember valóban monogámnak tekinthető-e), pedig ez nincs így, az állatvilágban is megtalálható az együttélés e formája, igaz, a romantikus filmekben látott „örök hűségről" csak nagyon kevés faj esetén beszélhetünk. Az alábbi összeállításunkban néhány olyan állatot mutatunk be, amelyek úgy vélik, „párosan szép igazán az élet".

Préripockok (Microtus ochrogaster)

A legtöbb rágcsálótól eltérően a préripocok a maga módján ragaszkodó kis teremtménynek számít. A hímek a párzás után egyfajta „romantikus kapcsolatot" létesítenek párjukkal: közös fészket építenek, tisztogatják egymás szőrzetét, és osztoznak az utódnevelés fáradalmain. Monogám viselkedésük részben élőhelyük miatt alakult ki, ugyanis az Egyesült Államok és Kanada gyér füves pusztaságai szolgálnak e rágcsálófaj otthonául. Az erőforrások száma véges, ráadásul a pockok is csak 1-2 évig élnek, így a rövid idő alatt annyiszor kell párosodniuk, amennyiszer csak lehetséges – ez a cél pedig párban könnyebben teljesíthető.

Az utóbbi években az is kiderült, hogy milyen agyi kémiai folyamatok tartják össze a párokat. A szexuális monogámia kialakulásában döntő szerepet játszik az agy egyik fő hírvivője, a dopamin, amely többek közt a kellemes tapasztalatok jutalmazó hatásáért felel. Kiderült, hogy a hűséges pockok agyában a párosodáskor megjelenő vazopresszin, illetve oxitocin hormon - a megfelelő területen lévő receptorokhoz kapcsolódva - dopamint szabadít fel. Ezáltal egyfajta függőség alakul ki náluk: egy életre ahhoz a pocokhoz fognak kötődni, amellyel először párosodtak, mert a boldogságérzést egyedül hozzá társítják.

Préripockok Forrás: Emory Egyetem

A nőstények kötődéséhez az oxitocinon és dopaminon túl az ösztrogén is hozzájárul: a tüzelésekor megnőtt ösztrogénszint hatására új idegsejtek keletkeznek, és ezek az agy szaglási információkat feldolgozó területére vándorolnak - lehetővé téve, hogy a nőstény első párjának illatához ragaszkodjon. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a préripockok a hűség mintaszobrai. Ugyan szociálisan monogámok, genetikailag viszont nem, így előfordul, hogy mind a hím, mind a nőstény olykor félrelép, és párosodik egy másik egyeddel.

A monogámia típusai

A szociális monogámia azt jelenti, hogy a partnerek párkapcsolatban élnek, közösen nevelik fel az utódot, de előfordulhatnak más szexuális kapcsolatok is. A genetikus monogámia a házastársi hűségben jelentkezik. A monogám kapcsolatban élő állatok többségénél – még a madaraknál is – az együttélés előbbi formája érvényesül.

Gibbonok (Hylobatidae)

Míg a madarak közül a fajok túlnyomó többsége monogám kapcsolatban él, az emlősöknél ez az arány mindössze 3-5 százalék.

Az emberszabású majmok közül egyedül a gibbonok élnek monogám kapcsolatokban, amely egész életre szól. Ha az egyik fél meghal, a másik csak nagyon ritkán talál új párt. A párok együtt járják az erdőt, amelynek egy részét territóriumként uralják, az egymáshoz való kötődést pedig kurkászással erősítik. A családi csoportokat a hím és a nőstény, valamint utódaik alkotják. Mivel a kapcsolatban mindkét fél azonos státuszt tölt be, azaz nincs alá-fölérendelt viszony, az ivari kétalakúság elhanyagolható (magyarul nincs jelentős különbség a hím és nőstény megjelenése között).

Gibbonok Forrás: Heather Angel / Natural Visions/Heather Angel

Egy elmélet szerint a monogámia valószínűleg azért terjedhetett el a gibbonok között, mert gyümölcsökkel táplálkoznak, amelyek megszerzése nagy utánajárást igényel, így a kicsinyek táplálása fáradságos munka, közös erőfeszítést igényel a szülők részéről.

Természetesen hozzá kell tenni, hogy itt is érvényesül az, amit a préripockoknál a kutatók megfigyeltek, és az egyes példányok néha hűtlenekké válnak. Egy, a közelmúltban elvégzett kutatás például kimutatta, hogy a fehérkezű gibbonoknál (Hylobates lar) tíz újszülött közül egyet idegen hím nemzett.

Kirk-dikdik (Madoqua kirkii)

Ennek az antilopfajnak nemcsak a neve, hanem életmódja is egészen egyedülálló: nem csordában, hanem párban élnek, e „szövetség" pedig egy egész életen át tart, ami ennél a fajnál négy évet jelent. A hím és a nőstény közösen veszik birtokukba területüket, ahonnan elűzik a rivális fajtársakat. Nemcsak az idegenek járnak így, amikor ugyanis a pár utódai elérik a felnőttkort (a hat-hét hónapos kort), ők is távozásra kényszerülnek. Az apaállat a hímet, az anyaállat a nőstényt kényszeríti száműzetésbe. Erre a következő generáció sikeres felnevelése miatt van szükség. Ellentétben a korábbi példákkal, a dikdikek nagyon hűségesek egymáshoz, nem jellemző rájuk a megcsalás.

Kirk-dikdik Forrás: Pixabay

Hollókeselyűk (Coragyps atratus)

Amilyen csúnya külleműek, olyan nemes kapcsolatot ápolnak egymással a hollókeselyűpárok, a kötelék egy egész életen át fennmarad. A madarak párválasztása a talajon történik. Ennek során a hímek félig felemelt szárnyakkal, fejüket fel-le mozgatva „körbetáncolják" a kiszemelt nőstényt. A szertartás gyakran kiegészül azzal, hogy a madarak a kiválasztott fészkelőhely fölött páros repülésbe kezdenek, mely során zuhanórepülést végeznek vagy egymást kergetik. A hím és a tojó egész évben együtt vannak, és mindketten egyformán kiveszik a részüket a fiókák felneveléséből: felváltva kotlanak a tojásokon, és még a kirepülés után is segítenek az utódoknak az élelemszerzésben.

Genetikai tesztek bebizonyították, hogy a megcsalás nem jellemző ezekre a madarakra, a kutatás során vizsgált 16 család egyikénél sem leltek a kutatók „kakukkfiókára". Ennek oka valószínűleg az elrettentés lehet, ugyanis a hollókeselyűk nem tolerálják a hűtlen egyedeket: amelyik madarat megcsaláson kapja a közösség, azt megtámadják és móresre tanítják.

Hollókeselyű Forrás: Wikimedia Commons

Albatroszok (Diomedeidae)

Az albatroszok tengeri madarak, életük több mint 90 százalékát a levegőben töltik. Fő táplálékuk a hal, és ha elfáradnak, az óceán felszínén pihennek. Előfordul, hogy évekig nem látnak szárazföldet.

Nem csak a párjukat tekintve hűségesek, ragaszkodnak a gyökerekhez is: a fészket ugyanis a szülők arra a helyre építik, ahol ők is születtek. Egyszerre egy tojást raknak le. Amikor a fióka elkezdi növeszteni a tollait, a szülők elrepülnek, és csak időnként térnek vissza azért, hogy a fiókát megetessék.

Miután a fióka felnőtt, és kirepült a fészekből, akár hat évet is eltölt egyedül, mire késztetést érez a párkeresésre. Amikor eljön az ideje, az albatroszok egy helyre gyűlnek, és megkezdik egyedi násztáncuk.

Albatroszok násztánca Forrás: Photononstop/Guido Alberto Rossi

A bonyolult rítus során a hím és a tojó egymással szemben helyezkednek el, majd előre és hátra lépegetve tesztelik egymás reflexeit. Ez után nyögdécselő hangot hallatva fejüket az ég felé szegezik, szárnyukat kitárják. A násztánc utolsó érdekes pontja, hogy a párok csőrüket használva megvívnak egymással. Miután a párválasztás megtörtént, a tánc folytatódik, de a hímek és a tojók mozgásának mintázata innentől fogva páronként egyedivé válik.

A hím és a nőstény albatrosz egészen addig egy pár marad, amíg az egyik egyed el nem pusztul. Ez annak tükrében érdekes különösen, hogy átlagos élettartamuk 40 év, de egyes példányok a 80 éves kort is megélhetik.

Hattyúk (Cygnini)

Amikor a hattyúk udvarlás közben a nyakukkal szívet formálnak, valószínűleg mindenki e csodás állatok „igaz szerelmére" asszociál. E madaraknak több szempontból is jól jön a páros élet. Egyrészt közösen osztoznak a fiókanevelés terhében, és tanulnak az utódnevelés során elkövetett hibákból. A hím aktívan részt vesz a költésben, támogatja partnerét, hogy az erőt gyűjtsön, táplálkozhasson a tojások lerakása után is. Másrészt együtt hatékonyan tudják megvédeni magukat, ha idegen egyedek vetődnek a közelbe. Megfigyelték, hogy ha a párok szétválnak, mindkét nemet gyakrabban éri agresszió, és rendszerint alulmaradnak egy esetleges küzdelemben. A tojók ezenkívül kevesebbet is esznek, ha magányosak.

Forrás: AFP

Az idő- és energiatakarékosság szempontjából sem hátrány, ha stabil párkapcsolatban élnek a madarak. Például a kis hattyúk (Cygnus bewickii) járják be a leghosszabb utat (összesen 2500 kilométert) az összes hattyúfaj közül, így útközben nem lenne erejük társakat keresgélni. A párkeresést a költési időszakban bonyolítják le, mielőtt még elindulnának. Bár nem igazán jellemző, előfordulhat, hogy a hattyúk „elválnak" egymástól, ez a kutatók szerint rendszerint a költés sikertelenségére vezethető vissza. Egy hattyúfajt leszámítva a megcsalás ugyancsak ritkának számít.

Kurtafarkú szkink (Tiliqua rugosa)

Amilyen csúnya, olyan ragaszkodó. A kurtafarkú szkinkek természetes élőhelye Ausztrália szárazabb vidékein található, a félsivatagos, füves-bozótos területeket népesítik be és meglehetősen ragaszkodó természetűek. Az év nagy részében magányosan élnek, ám amikor egy hím és egy nőstény összejön, a kapcsolat akár egész életen át tarthat. A szaporodási időszak – amely nyolc héten át tart - számukra nemcsak a párosodásról szól; egymás közelében élnek, és táplálék után is együtt kutatnak. Amikor a nőstény megtermékenyül, útjaik elválnak, de nem véglegesen, nagyon gyakran a következő évben ismét felkeresik egymást. Megfigyelések szerint egy ilyen jellegű „párkapcsolat" akár tíz éven át is tarthat.

Forrás: Wikimedia Commons

Vöröshátú szalamandra (Plethodon cinereus)

E kétéltűfaj bizonyos egyedei szociális monogámiában élnek, tehát könnyen előfordulhat megcsalás, ebben azonban nincs sok köszönet. Ha a nőstényt félrelépésen kapja a hím, mind fizikai, mind szexuális értelemben rátámad, hogy megbüntesse könnyűvérű párját. Persze a hímek sincsenek egyszerű helyzetben, ha éppen nem a szalamandraasszonyukkal töltötték a pásztorórát: az idegen feromont megérezve a nőstény olyan pozitúrát vesz fel, amitől nagyobbnak tűnik, és rá is támadhat a párjára, megharapva vagy földhöz vágva azt. Azt nem tudni, a hűtlenség milyen gyakran fordul elő ennél a fajnál.

Forrás: Picasa

Serranus tortugarum

A halak esetében a monogámia nagyon ritkának mondható, az meg különösen, ha egy pár mindkét tagja naponta hússzor is nemet változtat. Egy halfaj, a Panama környéki korallzátonyok között élő Serranus tortugarum azonban képes erre. Hermafroditák, vagyis mindkét nem szaporító szervrendszerével „fel vannak fegyverezve". A párzási rítus során dől el, melyik egyed játssza el a nőstény, melyik a hím szerepét.

Forrás: Wikimedia Commons

Miután a spermiumok és a petesejtek kibocsátása megtörténik, a folyamat kezdődik elölről. Bár a nemi szerepek cseréje rendszeres, a párváltás nem számít annak, és a halak egész életükön át (ami egy évet jelent) együtt maradhatnak. Nagyon érdekes megfigyelés, hogy a párok ösztökélni tudják egymást: összehasonlítják a kettejük által lerakott peték számát, és ha az egyik egyed kevesebbet rak le, a másik többet fog, ezáltal motiválva a rosszabbul teljesítő „házastársat".