Sajnos, e népszerű vélekedéseknek nincs sok közük a valósághoz, bár hogy kit, vagy mit takar a szólásmondás szerinti Makó, illetve az óceán gepárdjának is hívott villámsebes tengeri ragadozó neve, még e téves feltételezésnél is sokkal érdekesebb.
Makó és Jeruzsálem kapcsolatának megértéséhez vissza kell térnünk a középkorba, egészen a 12. század végi Magyarország királyi udvarába. Az 1172-ben magyar királlyá koronázott tehetséges uralkodó, III. Béla, dicső elődjét, a lovagkirályként tisztelt Szent Lászlót tekintette példaképének.
Az 1099-ben alapított Jeruzsálemi Királyság III. Béla uralkodása alatt válságos helyzetbe került,
Szaláh ad-Din egyiptomi szultán, az Ajúbida-dinasztia megalapítója, 1187. október 2-án bevette a Szent Várost.
Jeruzsálem elestének híre mélyen lesújtotta a pápát és az európai fejedelmeket; a harmadik keresztes hadjáratot a város visszafoglalására szervezték.
III. Béla régi vágya volt, hogy a Szentföldre vezethesse hadait,
ám az uralkodó 1196-ban bekövetkezett halála meghiúsította ezt a tervét.
A király komoly vagyont hagyott másodszülött fiára, András hercegre, azzal a meghagyással, hogy abból szervezzen hadjáratot a Szentföld védelmére.
A II. Andrásként magyar királlyá koronázott herceg azonban nem siette el apja végakaratának teljesítését, hadai élén csak 1217-ben lépett a Szentföldre. A legenda szerint a király kíséretéhez tartozó Makó lovag valósággal égett a vágytól, hogy minél előbb eljusson a bibliai tájakra.
A Szentföldre vezető hosszú úton a sereg a dalmáciai Spalato (ma Split, Horvátország) városánál táborozott le pihenőt tartani.
Makó lovag ennek örömére rendesen felöntött a garatra, és mély, részeg álomba merült.
Valószínű a Szent Városról álmodhatott, mert amikor felébresztették kótyagos bódulatából, az volt az első kérdése, hogy Jeruzsálemben vannak-e már.
Ekkor született a máig élő mondás, hogy messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.
Talán érdemes megjegyezni, hogy II. András számára a keresztes hadjárat sokkal inkább egyfajta turistautat, mintsem valódi hadjáratot jelentett.
Felkereste a nevezetességeket, nagy lakomákat és mulatságokat rendezett, ereklyéket vásárolt, és bőkezűen szórta a pénzt. Amikor kimerültek a pénzes ládikók,
még Gizella királyné koronáját is áruba bocsátotta,
majd három nem túl jelentős ütközet, sokkal inkább csetepaté, mintsem valódi csata után seregével felkerekedett, és III. Honóriusz pápa felháborodására, hazatért a Szentföldről.
II. András hadjáratának talán legtovább élő emléke, a „Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől" szólásmondásunk.
A magyar király hadjáratának idejében a délalföldi települést egyébként még nem Makónak, hanem Felvölnek hívták.
„Mikor az öreg halász meglátta messziről, tisztában volt vele, hogy ez a cápa nem fél semmitől a világon, és pontosan azt fogja tenni, amihez kedve van" – így ír Hemingway „Az öreg halász és a tenger" című világhírű kisregényében a Santiago csónakja felé sebesen sikló makócápáról.
A makó megint csak egy olyan név, pontosabban fajnév, ami a vöröshagyma szüreteiről ismert magyar várost juttatja elsőként eszünkbe.
Ezt a partoktól távoli, nyíltóceáni térségekben élő, kobaltkék hátú és fehér hasú pompás ragadozót méltán nevezik a tengerek gepárdjának, hiszen 70 -90 km/órás sebességgel képes suhanni a vízfelszín alatt, miközben kedvenc prédáját, az ugyancsak sebes kardhalat, vagy a tonhalakat üldözi.
Ilyenkor jól látszanak a makó félig nyitott szájából kitüremkedő, borotvaéles. árszerű, és hegyes fogak. Valószínűleg ez a félelmetes látvány ihlette meg egykor Polinézia, a déltengeri paradicsom halászait is, akik a semmitől és senkitől sem félő ragadozót
nemes egyszerűséggel csak emberevőként emlegették.
Egy magyar ember arra gondolhatna, hogy a sors valamiféle furcsa fintoraként a Szeged közeli város nevét biggyesztették rá erre a ragadozóra, ám a derék polinézek nagy valószínűséggel sohasem hallottak a hagymák magyar fővárosáról.
A polinéz nyelvben ugyanis a mako-mako szó emberevőt jelent,tehát innen származik Hemingway cápájának az egyszerű fajneve is.