Kereken hetvenöt éve, 1943. január 12-én kora délelőtt a Voronyezsi Front 40. hadserege kitört az urivi szovjet hídfőből, és elsöprő erejű támadást indított a 2. magyar hadsereg Don mentén kiépített állásai ellen. A Vörös Hadsereg jelentős túlerőben lévő gépesített alakulatai már az offenzíva első napján áttörték a gyengén felszerelt 7. könnyű hadosztály cérnavékony védelmi állásait. A pörölycsapásszerű szovjet támadás utáni napokban a Don menti fagyos orosz sztyeppén, közel mínusz negyven fokos hidegben bontakozott ki a magyar hadtörténet legmegrázóbb tragédiája.
„Hadseregünk a nyár eleje óta gördült a végtelen orosz mezők felé, a félelmetes ismeretlenbe.”
(Kállay Miklós volt m. kir. miniszterelnök)
Minden a kassai bombázással kezdődött
A 2. magyar hadsereg jövőbeli végzete már Magyarország 1941. június 27-én történt hadba lépésekor megpecsételődött.
A június 26-án Kassa ellen intézett és mind a mai napig tisztázatlan hátterű bombatámadás miatt még az aznap délutánra összehívott koronatanácson
a szovjet agressziónak minősített légitámadás miatt mélységesen felháborodott Horthy kormányzó,
meg sem várva az incidens alapos kivizsgálását bejelentette, hogy a kormányzói jogállásról szóló törvény adta lehetőséggel élve, megállapítja a hadiállapot beálltát Magyarország és a Szovjetunió között.
Ezt az ország jövője szempontjából rendkívül átgondolatlan és felelőtlen döntést a kormány - Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter egyetlen ellenszavazatával - tudomásul vette.
Június 27-én délelőtt az országgyűlés plénuma előtt a napirend előtt felszólaló Bárdossy László miniszterelnök bejelentését Magyarország és a Szovjetunió közötti hadiállapot beállásáról a korabeli országgyűlési jegyzőkönyv tanúság szerint
a „honatyák" hosszan tartó éljenzéssel fogadták.
Pedig nem sok okuk lett volna a harsány éljenzésre.
Végzetes hiba volt az önkéntes magyar hadba lépés
A náci Németország öt nappal korábban, 1941. június 22-én hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. A világtörténelem legnagyobb szárazföldi hadműveletében a német hadvezetés nem számolt magyar részvétellel.
Adolf Hitler - Joseph Goebbels náci propagandaminiszter naplóbejegyzése szerint - a Barbarossa hadművelet előkészítése során ki is fejtette, hogy miért nem tartja kívánatosnak a magyar kormány felkérését a Szovjetunió elleni hadjáratban való részvételre. Hitler ugyanis attól tartott, hogy a német kormány felkérése esetén a magyarok újabb „szemérmetlen" területi követelésekkel fognak előállni ellentételezésként.
A Führer ezért kategorikusan elvetette a német hivatalos felkérés lehetőségét,
amit pedig a magyar Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik vezérezredes informálisan többször is szorgalmazott.
Magyarország azzal, hogy kényszerítő körülmények nélkül önként belépett a Szovjetunió elleni háborúba, végzetesen kiszolgáltatta az országot a Harmadik Birodalomnak. Ez már hamarosan, 1941 őszén kiderült.
Komor jövőt jósolnak a Kárpát-csoport harcai
A vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy parancsnoksága alatt álló 40 ezer fős Kárpát-csoport 1941. július elsején lépte át az államhatárt. A két gépesített és egy lovas dandárból, valamint kettő további biztosítási feladatokat ellátó gyalogosdandárból álló hadtest az októberig elhúzódó harcokban kijózanítóan súlyos veszteségeket szenvedett.
A magyar viszonylatban korszerűnek és jól felszereltnek számító hadtest technikai felszerelésének 75 százalékát elvesztette,
a négyezer fős személyi veszteségen kívül. A kormány ezért a Kárpát-csoport leharcolt alakulatainak hazavezényléséről intézkedett, ám szembe találta magát a németek ellenállásával.
A német hadvezetés kemény viták árán és csak azzal a feltétellel egyezett bele a magyar harcoló alakulatok kivonásához, hogy a hazavezényelt csapatok helyett
a budapesti kormány négy új dandárt küld ki a keleti frontra,
megszálló és biztosítási feladatok ellátására. A Kárpát-csoport „villámhadjárata" bebizonyította, hogy az orosz frontra vezényelt honvédségi alakulatok felszereltsége, ami messze elmaradt a német, sőt a szovjet csapatok felfegyverzettségétől, nem teszi lehetővé a honvédségi alakulatok első vonalbeli bevetését, elfogadhatatlanul súlyos veszteségek nélkül.
Bárdossy László miniszterelnök a Kárpát-csoport keleti fronton elszenvedett véres veszteségei miatt úgy döntött, hogy a kormány nem küld többé harcoló alakulatokat a Szovjetunióba. E szándékhoz azonban a németeknek is lett még egy-két szavuk.
Hóviharba fulladt a villámháborús álom
A három-négy hónapos villámháborúnak remélt Barbarossa hadművelet 1941 decemberében Moszkva előtt végleg kifulladt. A Wehrmacht a fő hadászati céljai, Leningrád, Moszkva, illetve a déli szovjet területek elfoglalása közül egyetlenegyet sem tudott megvalósítani.
Annak ellenére, hogy 1941 forró nyarán a Minszk, Szmolenszk, és Kijev térségében lezajlott hatalmas katlancsatákban iszonyatos veszteségek érték a Vörös Hadsereget,
Hitler reményeivel szemben a sztálini rendszer mégsem omlott össze,
és az oroszok minden fronton elszánt keménységgel védekeztek. A Wehrmacht alakulatai beleragadtak a kegyetlen orosz télbe, és a nagy nyári győzelmeknek a német haderő számára is súlyos ára lett.
December 6-án a Vörös Hadsereg - a német vezérkar legnagyobb meglepetésére – Moszkva alatt félelmetes erejű ellentámadást indított, 200-300 kilométerre visszaszorítva a Wehrmacht magasabb egységeit a szovjet fővárostól.
A nyári hadjáratban elszenvedett veszteségek, és az 1942 kora nyarára tervezett újabb offenzíva miatt a német katonai és politikai vezetés nagyobb hozzájárulást követelt a szövetségeseitől. Ennek jegyében küldte Hitler 1942. január 6-án Budapestre Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminisztert.
A németek arrogánsan követelték az egész magyar haderő bevetését
Ribbentrop a budapesti tárgyalásain nem sokat udvariaskodott, hanem arrogáns hangon a „szövetségesi hűségre” hivatkozva
az egész magyar haderő keleti frontra vezénylését követelte
a német kívánságtól megdöbbent tárgyalópartnerétől, Bárdossy László miniszterelnöktől.
A Ribbentroppal folytatott és indulatoktól sem mentes tárgyalásokon a magyar kormány képviselőinek csak annyit sikerült elérnie, hogy a németek eltekintettek az egész magyar haderő keletre vezénylésétől, és beleegyeztek a honvédség összlétszámának mintegy harmadát kitevő seregtest felállításba és keleti frontra küldésébe.
A katonai részletek megtárgyalása céljából január 20-án Budapestre érkezett a német véderő főparancsnoksága, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) feje, Wilhelm Keitel vezértábornagy. Keitel magyar tárgyalópartnerétől, a Honvéd Vezérkar élére frissen kinevezett Szombathelyi Ferenc vezérezredestől ellentmondást nem tűrő hangon 25 hadosztály keleti frontra vezénylését követelte.
Szombathelyi azonban hasonló határozottsággal érvelve elutasította a tábornagy követelését
arra hivatkozva, hogy a honvédségnek sem a létszáma, sem pedig az egyéb feladatai és felszerelése nem teszi lehetővé ekkora kontingens felállítását. Végül abban állapodtak meg, hogy a magyar hadvezetés egy 15 hadosztályból álló hadsereg szintű csapatkontingenst állít fel, amelynek páncélosokkal, páncélelhárító lövegekkel, és tüzérségi eszközökkel való részbeni felszerelését a németek vállalták.
A megállapodás arra is kiterjedt, hogy a magyar alakulatok a frontcsapatok hátvédelmi biztosítási feladatait fogják ellátni. A németek azonban ezeket az ígéreteiket nem, vagy csak kisebb részt tartották be.
A lehető legjobban próbálták felszerelni a kivonuló hadsereget
Az összesen 207 ezer főt számláló és új hadrendi számot kapott 2. magyar hadsereget kilenc gyalogos, egy páncélos, és öt megszálló feladatokat ellátó hadosztályból állították össze. A 2. magyar hadsereg felfegyverzett katonáinak létszáma azonban 200 ezer fő alatta maradt, mivel közel 20 ezer fegyvertelen munkaszolgálatost is a hadsereg állományába soroztak be.
A 2. magyar hadsereg élére Horthy kormányzó az egyik bizalmasát, a Ludovika Akadémia volt parancsnokát, illetve a kormányzói katonai iroda egykori vezetőjét, vitéz Jány Gusztáv vezérezredest nevezte ki. A személyi állomány mozgósítására a szombathelyi III., a pécsi IV., valamint a miskolci VII. hadtestet jelölték ki, mivel ezek saját hadrendjükből hadtestenként csak 2-2 alakulatot vonhattak el. Az egyébként általános területi kiegészítés helyett egyenletes arányban, az ország egész területéről hívták be a katonákat.
Magas, 50 százalékos arányt képviseltek a tartalékosok, a hiányzó létszámot pedig a 35 és 40 év közötti póttartalékosokkal egészítették ki.
A keleti frontra kivonuló hadsereget igyekeztek a legjobban felszerelni,
amihez a teljes magyar haderő fegyverzet és eszközállományának csaknem ötven százalékát elvonták.
Nem igaz tehát az 1945 utáni marxista történetírásban oly gyakran hangoztatott állítás, amely szerint a 2. magyar hadsereget eleve hiányosan, gyenge fegyverzettel felszerelve küldték ki a keleti frontra. Más kérdés, hogy még e magyar viszonylatban átlagon felülinek számító felszereltséggel is a 2. magyar hadsereg haditechnikája sem mennyiségben, sem pedig minőségében nem érte el a hasonló hadrendi beosztású német, illetve szovjet magasabb egységek felszereltségi szintjét.
Sokba került később a kreatív hadrendi trükk
1942 februárjában – és nem függetlenül a 2. magyar hadsereg kiküldésre vállalt kötelezettségtől – átnevezték az addigi hadrendi besorolást. Az új besorolásban a dandár szintű magasabb egységek már könnyű hadosztályokként voltak nyilvántartva.
A magyar vezérkar ezzel a „kreatív" trükkel a valódi hadosztályoknál gyengébb és kisebb létszámú könnyűhadosztályokat is teljes értékű magasabb egységként prezentálhatta a német hadvezetés számára, hiszen a 2. magyar hadsereg felállításáról szóló német-magyar megállapodás 15 hadosztályban határozta meg e seregtest magasabb egységeinek számát.
A korabeli besorolásban a magasabb egységek közül a dandár két összfegyvernemi ezredből és egy tüzérosztályból (zászlóalj szintű egységből), a hadosztály pedig három összfegyvernemi, és egy tüzérezredből állt.
A könnyű hadosztályok létszámuk alapján tehát csak dandárszintű magasabb egységnek számítottak.
Ez a „trükk" azonban később súlyosan megbosszulta magát, mert a németek a 2. magyar hadsereg Don menti védelmi körletének kijelölésénél figyelmen kívül hagyták, hogy a könnyű hadosztályok csak kettő ezredből állnak.
A gépesítés nagyon alacsony szinten állt a magyar harcoló alakulatoknál. Amíg például egy német fronthadosztály 400-500 tehergépkocsival rendelkezett, és a lövegek vontatását is gépesítették,
a magyar könnyűhadosztályok legfeljebb 25-30 gépkocsival számolhattak,
a csapattüzérség pedig lóvontatású volt.
Elindulnak keletre a katonai szerelvények a végzet vágányain
A 2. magyar hadsereg kiszállítása 1942. április 17-én kezdődött el, és június végére fejeződött be. A súlyos felszerelési és kiképzési problémák már a Donhoz történő felvonulás során megmutatkoztak. Ezen kívül a 2. magyar hadsereget – amelyet a német Dél, majd később az ebből létrehozott B Hadseregcsoport alárendeltségébe helyeztek - már a kijelölt védelmi körleteikhez való felvonulása közben komoly veszteségek érték.
Először a hadsereg III. hadtestének alakulatai kapcsolódtak be a harcokba:
a hadtest 7. és 9. könnyűhadosztálya német alárendeltségben már az első naptól kezdve részt vett a június 28-án elkezdődött „Fall Blau” hadműveletben, a németek 1942-es nagy nyári offenzívájába.
Páncélosok és megfelelő csapattüzérség hiányában az előrenyomuló honvéd alakulatok a makacs szovjet ellenállási gócokat többnyire csak gyalogos egységekkel tudták támadni, ami indokolatlanul magas veszteségeket okozott.
A 2. magyar hadsereg augusztustól báró Maximillian von Weichs vezérezredes B hadseregcsoportjának alárendeltségébe került. Noha a 2. magyar hadsereg önálló magyar magasabb egységnek számított formálisan, ám ennek ellenére a hadseregparancsnoknak, Jány vezérezredesnek és törzsének a fegyelmezési, ellátási, valamint a személyzeti ügyeket leszámítva hadászati kérdésekben nem volt önálló hatásköre.
A hadsereg egyetlen korszerű magasabb egységét, az 1. páncéloshadosztályt a németek egyszerűen elvették Jánytól, és a közvetlen német parancsnokság alatt álló Kramer-hadtest alárendeltségébe helyezték.
Hiába érvelt Jány, a németek nem törődtek a fenyegető veszéllyel
A német hadvezetés a 2. magyar hadsereget folyamvédelemi feladatokra jelölte ki. A nyári harcoktól meggyengült magyar csapatok augusztus 25-re foglalták el állásaikat a Don mentén.
A kijelölt közel 200 kilométer hosszú folyamszakasz védelme eleve megoldhatatlan feladat volt a 2. magyar hadsereg számára.
A két ezredből álló könnyű hadosztályok csak rendkívül elnyújtva tudtak felállni a számukra kijelölt szakaszokon, mindenféle mélységi védelem kiépítése, és tartalék nélkül.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a Don nyugati oldalán, az Urivnál kialakított szovjet hídfőt többszöri támadás ellenére sem sikerült felszámolni. Jány azonnal felismerte, hogy a szovjetek által makacsul tartott, sőt később meg is erősített hídfő
egy későbbi veszélyes szovjet ellentámadás kiindulópontja lehet.
A fenyegető veszély ellenére Jány hiába követelt többször is német csapaterősítést az urivi hídfő felszámolásához, a Sztálingrád körüli harcokkal elfoglalt német parancsnokság figyelmen kívül hagyta a magyar vezérezredes több mint indokolt kérését. Ugyancsak süket fülekre talált a védhetetlenül hosszú arcvonal lerövidítésének vagy megerősítésének sürgetése is.
Jány Gusztáv vezérezredes előre látva a fenyegető katasztrófát, a védelem megerősítését sürgető követeléseinek sorozatos elutasítása miatt októberben kérte a hadseregparancsnoki beosztásból való felmentését, ám ehhez sem a vezérkari főnök, sem pedig Horthy kormányzó nem járult hozzá.
Sűrű köd leple alatt emelkedett magasba a szovjet pöröly
A 2. magyar hadsereg parancsnokságán szorongva várt orosz offenzíva 1943. január 12-én a kora délelőtti köd leplében indult meg az urivi kiszögellésből. A Voronyezsi Front alárendeltségébe tartozó 40. szovjet hadsereg jól felszerelt és mintegy háromszoros túlerőben lévő, Moszkalenko vezérezredes parancsnoksága alatt álló, harckocsikkal és önjáró lövegekkel jól megerősített egységei hatalmas ütést mértek a velük szemben felsorakozó 7. könnyű hadosztály papírvékony arcvonalára.
A hadosztály páncéltörő tüzérséget nélkülöző, lényegében csak könnyűfegyverzettel ellátott magyar egységei képtelenek voltak feltartóztatni a kibontakozó szovjet támadást;
a közel mínusz negyven fokos hidegben téli felszerelés nélkül is vitézül küzdő 7. könnyű hadosztályt felmorzsolták.
Két nappal később a scsucsjei hídfőből is támadásba lendült a jelentős túlerőben lévő páncélosokkal támogatott ellenség, és a kapott parancsnak megfelelően az állásaiban kitartó III. magyar hadtestet rövidesen bekerítették.
Az arcvonal, ahogyan arra Jány már ősszel többször előre figyelmeztetett, menthetetlenül szétszakadt. A harapófogószerűen szétbontakozó szovjet áttörés azzal fenyegetett, hogy az egész 2. magyar hadsereget bekeríti.
Requiem egy hadseregért
Jány azonnal kérte a II. német páncélos hadtest, az úgynevezett Kramer-csoport, mint a hadsereghez beosztott tartalék haladéktalan bevetését a szovjet betörés elreteszelésére. Von Weichs vezérezredes azonban azzal az indokkal, hogy a Führer magának tartotta fenn a jogot a Kramer-hadtest bevetésére, elutasította a magyar hadseregparancsnok kérését.
Január 15-ig minden nehézség és a rettenetes körülmények ellenére is sikerült a bekerítés alatt álló gyenge magyar alakulatoknak kitartaniuk.
A helyzeten csak a Kramer-hadtest azonnali bevetése javíthatott volna, ám a Führer továbbra sem járult hozzá ehhez. Hitler makacs ostobasága, mint már annyiszor, most is tragikus következményekkel járt.
Január 17-re több darabra szakadt az arcvonal,
és ekkor hiába engedélyezték a Kramer-hadtest bevetését, az orosz túlerőt már senki és semmi sem tudta feltartóztatni, amelynek nyomása alatt a 2. magyar hadsereg gyakorlatilag teljesen felbomlott. A visszavonuló magyar alakulatok katonái közül sokan csak nyári gyakorlóöltözetet viselve vonszolták magukat a hóviharban és a közel mínusz negyven fokos hidegben. Számos végsőkig elgyengült katona a hósivatagban fagyott halálra.
A német „bajtársak” nem egy esetben erőszakkal vették el a magyarok gépjárműveit,
ledobálták a sebesülteket, a falvak házaiba behúzódó halálosan elcsigázott honvédeket pedig kihajtották a dermesztő hidegbe. Fegyverhasználatra is sor került a minősíthetetlenül viselkedő németek és a visszavonuló magyarok között. A német hadvezetés ágyútölteléknek használta fel a teljesen leharcolt és kimerült magyar egységeket, hogy saját visszavonulásukat ekként fedezzék.
A felülről kapott végrehajthatatlan parancsokhoz is mereven ragaszkodó Jány január 24-én a súlyos vereség miatti dühében, – amelyért a szerencsétlen katonákat tette felelőssé – kiadta hírhedté vált, „A 2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét” című hadparancsát.
Az urivi ütközet, vagy ahogy a hazai történelmi emlékezetben gyökeret vert, a „Don-kanyar” volt a magyar hadtörténet legnagyobb katonai katasztrófája, a veszteségeket 100-120 ezer főre becsülik a történészek. A szerencsétlen sorsú 2. magyar hadsereg halálos ítéletére kétségtelenül Uriv tette fel a pontot.