Április negyedike: megszállás, vagy félig sem igaz felszabadulás?

Sztálin igen bosszús volt Budapest elfoglalásának jelentős elhúzódásáért

Az 1945 után kiépülő kommunista pártállami rendszer legitimitását a szovjet megszállás biztosította. Nem véletlen tehát, hogy az új rezsim április negyedikét tekintette saját hatalma megszületésének is, ezért a „felszabadulás napját", mint a rendszer eredőjét már-már kultikus tisztelettel ünnepeltette meg regnálása idején.

Az egyik hódító megy, a másik pedig megérkezik

Arra a kérdésre, hogy április negyedikét vajon felszabadulásnak, vagy pedig újabb megszállásnak kell-e tekinteni, kevésbé történészi megközelítésből válaszolva azt mondhatjuk, hogy az attól függ.

A Vörös Hadsereg katonái Budapest utcáin, 1945 januárjában. Voltak, akik felszabadulásként, ám igen sokan egy újabb megszállás kezdeteként élték át a szovjet alakulatok bevonulását Forrás: AFP

A Vörös Hadsereg benyomulását, illetve a német megszálló erők kiűzését volt, aki felszabadulásként, sokan mások pedig egy újabb megszállás kezdeteként élték meg.

Április 4-i felvonulás a Kádár-rendszer idején, a "puha diktatúra" éveiben Forrás: Kommunizmus Kutató Intézet

Azzal együtt, hogy a szovjet bevonulás sokak életét megmentette, sokakét viszont megnyomorította, különösen a szovjet alakulatok önkényeskedéseivel, a rablásokkal, a fosztogatásokkal, a tömeges nemi erőszakkal, valamint a malenkij robottal, a Gulággal, és a Moszkva által Magyarországra oktrojált kommunista rendszerrel, benne különösen a Rákosi-féle rémuralommal.

Rákosi 1945. január 30-án érkezett Budapestre. A kommunista diktatúra gyors kiépítését a szovjet megszálló haderő legitimálta Forrás: Fortepan

Magyarország 1944. március 19-én a német megszállással elvesztette függetlenségét.

A magyar közélet németekkel kevéssé szimpatizáló szereplőit a Gestapo elhurcolta, az ország szuverenitását de facto felszámolták, az ország zsidóságának legjelentősebb részét pedig haláltáborokba deportálták, és német nyomásra, az ország továbbra is részt vett az érdekeivel ellentétes vesztes háborúban.

Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet a szervezetlenség illetve belső árulás miatt bukott el, és még aznap német támogatással a nyilasok vették át a hatalmat Forrás: Bundesarchiv/Faupel

Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-i elvetélt kiugrási kísérlete, valamint a puccsszerű nyilas hatalomátvétel után

Magyarország a Harmadik Birodalom külső védelmi vonalává, az országot romba döntő harcok színterévé vált.

Méltán mondható tehát, hogy a német megszállók és cinkosaik kiverése felszabadulás volt a náci uralom alól.

Sokak számára vált szitokszóvá a felszabadulás

A szovjeturalom azonban nem állította vissza az ország szuverenitását, hanem saját primitív rendszerét, az elnyomás új formáját rákényszerítve a magyarságra, újabb megpróbáltatások sorozatát okozta.

Rákosi Mátyás 1948 júniusában. A szovjetek gátlástalan eszközökkel segítették az ugyancsak gátlástalanul nyomuló kommunisták hatalomra jutását Forrás: Origo

A gyorsan kiépített rendőrállam, az ÁVH és a pártállami terror tobzódása, tíz és százezrek egzisztenciális tönkretétele az államosítással, a B-listázás, a munkatáborok és a büntetőjognak, mint az "osztályharc" eszközének a legelemibb jogállami normákat felrúgó megtorló alkalmazása széles tömegek elszegényedésével párosulva, sokak számára tette szitokszóvá a felszabadulást.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után létrehozott párthadsereg, a Munkásőrség tagjai fenyegető felvonulást tartanak 1957 tavaszán Forrás: AFP

A korabeli pesti aszfalthumor egyik kapcsolódó "gyöngyszemét" idézve:

Három dúlás volt Magyarország történelmében, a tatárdúlás, a törökdúlás és a felszabadulás.

Tömegek érezték úgy, hogy csöbörből vödörbe kerültünk. Mindenesetre, amikor az egyik megszálló hatalmat egy másik megszálló hatalom váltja fel, azt történelmi szempontból aligha lehet felszabadulásnak nevezni.

A kommunista diktatúra legnagyobb "nemzeti" ünnepe

Egészen a rendszerváltozásig április 4. a „felszabadulás ünnepe", november 7. mellett a pártállam legnagyobb piros betűs ünnepének számított. A koalíciós időszak (1945-1948) éveiben a rohamosan növekvő kommunista befolyás ellenére sem sikerült elérni április 4. lármás megünnepeltetését;

a széles néptömegek számára ugyanis változatlanul március 15. maradt a legnagyobb nemzeti ünnep.

Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök Rákosi társaságában. A koalíciós években még nem sikerült április 4. körül akkora felhajtást kelteni, mint amekkorát a kommunisták szerettek volna Forrás: Origo

Révai József, a Magyar Kommunista Párt főideológusa 1947-ben a párt lapjában, a Szabad Népben közölt „Ünnepi tanulságok" című cikke azonban már előrevetítette a közelgő jövő sötét árnyékát.

Révai e cikkében április 4-e primátusát pedzegette március 15-tel szemben.

A Rákosi-rendszer keményvonalas főideológusa, Révai József (a képen középen) Forrás: Origo

Az 1948-as centenárium még fényes külsőségek között került megrendezésre, ám árulkodó jel volt, hogy az 1848-as zsákmányolt honvédzászlókat Sztálin utasítására nem a forradalom kitörésének századik évfordulóján, hanem több mint két héttel később, az április 4-i ünnepségen szolgáltatták csak vissza. A döntő fordulat 1950-ben következett be, amikor a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 10. számú törvényerejű rendeletével

április 4-ét a legnagyobb nemzeti ünnepnek nyilvánította.

Sztálin utasítására a '48-as honvédzászlókat nem március 15-én, hanem április 4-én, a "felszabadulási" ünnepségen adták vissza Forrás: Ria/Novosti

A korszak hangulatának jobb megértéséhez talán tanulságos lehet néhány sort idézni a jogszabály szervilis szövegéből: „Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt. Április 4. nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság napja".

Sztálin utasítása tüntette el a még mindig kitartó németeket

Ezzel vette kezdetét a hosszú évekig, évtizedekig tartó felvonulási kényszer és hatalmas katonai parádék időszaka. A Rákosi-féle trojka egyik fő oszlopa, a cipészsegédből lett vezérezredes, Farkas Mihály honvédelmi miniszter 1950-ben meghozott rendelete alapján egészen 1965-ig minden évben katonai díszszemlével ünnepelték meg az úgynevezett felszabadulást.

A suszterinasból lett vezérezredes és honvédelmi miniszter, Farkas Mihály a Rákosi-diktatúra egyik kulcsfigurája volt Forrás: MEK/OSZK

Az utolsó monstre katonai parádét a 20. évforduló alkalmából rendezték meg 1965-ben.

Onnantól kezdve már csak ötévente volt díszszemle. A Kádár-korszak történetében az utolsó katonai parádét 1985-ben, a 40. évforduló alkalmából rendezték meg, az akkori honvédelmi miniszter, Oláh István vezérezredes vezénylete mellett.

A Kádár-rendszer utolsó éveiben április negyedike a családi kirándulások napjává szelídült Forrás: Fortepan

A felszabadulás napja az egyre jobban felpuhuló Kádár-rendszer utolsó éveiben családi kiránduló programmá, televíziós Önök kérték kívánságműsorrá szelídült.

Április 4-i katonai díszszemle az 1950-es években Forrás: Fortepan

Április 4-ét az első szabadon választott országgyűlés az 1991. évi VIII. törvénnyel törölte végleg a nemzeti ünnepek sorából.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány volt az, amely április 4-ét, még 1945-ben rendeleti úton a felszabadulás ünnepének nyilvánította.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla (a kép jobb szélén, ballonkabátban) Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszter társaságában, 1945 késő tavaszán Forrás: MEK

A dátum forrásául azonban nem a történelmi valóság, hanem a szovjet hírügynökség, a TASSZ 1945. április 4-i kommünikéje szolgált, amely Sztálin utasítására azt közölte,

hogy a Vörös Hadsereg aznap, április 4-én kiverte Magyarországról az utolsó német egységeket is.

A második világháború magyarországi végnapjainak dokumentarista pontosságú története azonban teljesen mást mutat.

Sztálin szeretett győzelmi határidőket szabni

A második világháború utolsó német hadászati offenzív kísérlete, a Dunántúlon 1945. március 6-án elkezdődött „Tavaszi ébredés" hadművelet, amelynek támadó ékét az ardenneki ütközetben harcedződött 6. SS páncélos hadsereg alkotta, alig másfél hét alatt összeomlott.

Visszavonuló német páncélgránátos egység a Dunántúlon, 1945 márciusában Forrás: Bundesarchiv

A 2. ukrán front március 16-án indította meg ellentámadását,

amelynek stratégiai célja a német haderő Magyarország területéről való kiszorítása, és Bécs elfoglalása volt.

A moszkvai főparancsnokság, a Sztavka feje, Joszif V. Sztálin igencsak bosszús volt a magyarországi hadműveletek, különösen Budapest ostromának nem várt elhúzódásáért.

Sztálin igen bosszús volt Budapest elfoglalásának jelentős elhúzódásáért Forrás: Fortepan

Sztálin szeretett győzelmi határidőket szabni a tábornokainak, és ez most sem volt másként. Március 16-án Sztálin táviratban megüzente Fedor Tolbuhin marsallnak, a 2. ukrán front parancsnokának, hogy a dunántúli hadműveleteket április 4-ig be kell fejezni, és addigra ki kell verni az utolsó német katonát is Magyarország területéről.

Tolbuhin megkönnyebbült, hogy katonái már a spájzban vannak

A "gazda" által szabott határidőket, függetlenül azok megalapozottságától (lásd a Budapest öt napon belüli elfoglalására vonatkozó korábbi sztálini ukázt), illett komolyan venni.

Tolbuhin hadseregcsoportja ez alkalommal jól vette az akadályokat.

Március 22-én elfoglalta Székesfehérvárt, március 31-én pedig Sopront, majd felvonult az osztrák határra, hogy ausztriai területre helyezze át a hadműveleteket.

Tolbuhin marsall, a 2. ukrán front parancsnoka Forrás: Ria/Novosti

A 2. ukrán front egységei itt azonban nem várt akadályba ütköztek. A Rábafüzes és Nemesmedves térségében kiépített úgynevezett birodalmi védőállás, ha megállítani nem is tudta a diadalmasan előrenyomuló szovjet gőzhengert,

bosszantó határ menti csetepatékra kényszerítette Tolbuhin egységeit,

veszélyeztetve a Moszkvából árgus szemekkel figyelt határidő pontos betartását.

Sztálin Truman és Churchill társaságában az 1945. júliusi potsdami konferencián. Sztálin árgus szemekkel figyelte a parancsnokainak szabott - nem egyszer irreális - határidők betartását Forrás: Wikimedia Commons

Ezért azt követően, hogy április 4-én néhány szovjet alegység benyomult az utolsó, a térképen önálló közigazgatási egységnek számító Nemesmedves faluszéli utcáiba, a megkönnyebbült Tolbuhin marsall - meg sem várva a községért és környékéért kibontakozott harcok végeredményét –, megtáviratozta Moszkvába, hogy "Sztálin elvtárs parancsát" sikeresen végrehajtotta.

Moszkva szeme már nem látott el április tizenharmadikáig

Csakhogy a nemesmedvesi alvég április 4-i szovjet megszállása még nem jelentette a magyar területek hiánytalan elfoglalását. Ugyanis még több mint egy hétig tartó, hullámzó csatározás bontakozott ki Nemesmedves térségében.

Német páncélos alakulat valahol a Dunántúlon, a Tavaszi ébredés hadművelet összeomlása után, 1945. március végén Forrás: Bundesarchiv

A közigazgatási szempontból Nemesmedveshez tartozó Magyarbüks községből

csak április 11-én sikerült kiverni a németeket, akik a környékbeli majorságokban még ezután is fanatikusan kitartottak.

A délnémet területek irányába Ausztrián keresztül kibontakozó nagy szovjet hadművelethez képest ezek a tanyavilági csetepaték már valóban nem osztottak és szoroztak, de történelmi tény, hogy a későbbi években ájulásig magasztalt felszabadulás napjával, április 4-ével szemben, még április 12-én is német lövészek hasaltak magyar földön.

Német harckocsi a Dunántúlon, 1945 tavaszán Forrás: Bundesarchiv

Ungváry Krisztián kutatásai szerint a legutolsó német alegységeket csak április 13-án szorították ki az utolsó talpalatnyi magyar földről, a Kapuy-major területéről Pinkamindszent környékén. Tolbuhin marsallnak azonban nem kellett aggódnia, Moszkva szemei már nem láttak el eddig.

Egyes német alegységek még április 12-én is Nemesmedves térségében csatároztak Forrás: Bundesarchiv

A második világháború Magyarországon tehát nem április 4-én, hanem egyes kutatások szerint 12-én, vagy más források alapján csak 13-án ért véget.