A szexuális szabadság jelszavával indult a forrófejűek lázadása

2018.05.04. 20:55

Ötven éve, 1968. május 3-án kezdődtek a Franciaországot megrengető, tetőpontjukon már-már polgárháborúval fenyegető párizsi diáklázadások. Az események fordulatot hoztak a modern francia történelemben, ahogy egy diákvezér később megfogalmazta: "Mozgalmunk sikerrel járt, de nem politikai, hanem társadalmi forradalmat eredményezett." A diáklázadás legfőbb célja, Charles de Gaulle köztársasági elnök patrióta rendszerének megbuktatása kapóra jött volna az Egyesült Államok, és a londoni kabinet számára is.

A szexuális szabadság jelszavával indult el a "forrófejűek" lázadása

Az 1960-as évekre Franciaországban beköszöntött a stabilitás korszaka: Charles de Gaulle elnöksége alatt a gazdaság töretlenül fejlődött, és a lakosság élvezte a jóléti állam áldásait.

Charles de Gaulle tábornok, az Ötödik Köztársaság elnökeForrás: Wikimedia Commons

A felszín alatt azonban ott lapult az elégedetlenség, különösen a baloldali érzelmű diákok között,

akiket nyomasztott az általuk tekintélyuralminak érzett rendszer, elégedetlenek voltak az elavult egyetemi képzéssel, és elhelyezkedési lehetőségeikkel. 1968 forrongó tavasza a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán kezdődött, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk (először) könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba.

Ötven éve diáktüntetésként vette kezdetét a francia fővárost lángba borító és Franciaországot megrázó lázadásForrás: AFP/Jacques Marie

A radikális diákok, akikre hatással voltak a vietnami háború elleni amerikai tüntetések, hamarosan az egyetemi bürokrácia ellen is tiltakozni kezdtek,

támadták a fogyasztói társadalmat,

és a helyzet odáig fajult, hogy május 2-án bezárták a fakultást.

A diáktüntetés napok alatt kiterjedt és szélsőséges politikai követeléseket megfogalmazó erőszakos ellenállássá alakult átForrás: AFP

A Sorbonne diákjai szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel,

de másnapi nagygyűlésüket a hatóságok feloszlatták, több száz diákot őrizetbe vettek, és az egyetemet bezárták.

Május 6-án már húszezer diák és oktató vonult a Latin negyed utcáira tiltakozva a "rendőrállam" ellen, majd a Sorbonne közelében összecsaptak a kivezényelt rendőrökkel, és barikádokat emeltek.

Május hatodikától elfajultak az eseményekForrás: AFP

A kedélyeket nem sikerült lecsillapítani, a május 10-i és minden azt megelőzőnél nagyobb tüntetésen

már kövek és Molotov-koktélok repültek a rendőrsorfal felé.

Ezeknek a rádió és tévé által élőben közvetített erőszakos zavargásoknak több száz sérültje volt. A francia főváros valóságos hadszíntérré vált, barikádokkal, felszedett utcakövekkel, betört kirakatokkal és kiégett autókkal.

A tüntetők középületeket szálltak meg, és összecsaptak a rendőrökkelForrás: AFP

A diákság hamarosan támogatást kapott, ugyanis a rendőrség "túl keménynek" minősített fellépése miatt a szakszervezetek május 13-ra sztrájkot és szolidaritási tüntetést szerveztek, ez utóbbin csaknem 800 ezer ember vett részt.

Az eleinte békés tüntetés rövid idő alatt véres zavargássá fajultForrás: AFP

A sztrájkmozgalom egyre szélesedett, beszüntették a munkát az állami hivatalok, a rádió és a televízió, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, valamint több szociális juttatást követeltek.

Május 20-án már ötmillióan sztrájkoltak;

Franciaország két hétre teljesen megbénult.

Vörös zászlót tűztek a tőzsdepalotára, és lángba borították Párizst

A radikális diákok május 24-én vörös zászlót tűztek ki a tőzsdére, a kapitalizmus "templomára", és megpróbálták felgyújtani az épületet. A politikai szervezetek, ideértve az 1967-es választásokon megerősödött baloldalt, valamint a kommunista pártot is, nem voltak képesek kezükben tartani és uralni az eseményeket,

sőt attól kellett tartaniuk, hogy a lázadás szele őket is elsodorja.

 

A lázadók törtek-zúztak és autókat, üzleteket gyújtottak felForrás: AFP

A kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, és De Gaulle megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott. Az elnök május 30-án szólalt meg először a nyilvánosság előtt, rádió- és tévébeszédében átfogó szociális reformokat, valamint az egyetemi viszonyok rendezését ígérte.

A lemondását szorgalmazó követeléseket ugyanakkor visszautasította,

feloszlatta a parlamentet, és júniusra új választásokat írt ki.

A második világháborús francia ellenállás hőse, De Gaulle tábornok, köztársasági elnök csak május 30-án szólalt meg a nyilvánosság előttForrás: Wikimedia Commons

A forradalommal fenyegető, elhúzódó lázadás ekkorra már kezdett kifulladni. A sztrájkok elhaltak, a rendőrség június közepén visszafoglalta a Sorbonne-t,

a június 23-án és 30-án megrendezett választáson pedig De Gaulle pártja elsöprő, kétharmados győzelmet aratott.

 

A tüntetőknek nem sikerült elérniük De Gaulle lemondásátForrás: AFP/Jacques Marie

Ez még a tábornokot is váratlanul érte, aki állítólag már lemondó levelét is megírta. A nagyarányú győzelem azonban nem személyének szólt, a franciák többsége ekkor már túl öregnek, túl merevnek és túl tekintélyelvűnek találta, és "De Gaulle nélküli gaulle-izmust" akart.

A heves tüntetés fokozatosan kifulladtForrás: AFP

A társadalmi feszültségek persze nem szűntek meg. A kormány számos engedményre kényszerült, a munkásoknak béremelést biztosított, modernizálta és demokratizálta az oktatási rendszert. De Gaulle 1969-ben lemondott,

az V. Köztársaság rendje igazán csak a helyére lépő Georges Pompidou elnöksége alatt állt helyre.

1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika történetében, de a mindennapokban is.

Georges Pompidou francia köztársasági elnök, de Gaulle utóda, (a képen középen balra) Willy Brandt nyugatnémet kancellár társaságábanForrás: Bundesarchiv/Wegmann, Ludwig

1968 számos filmet, regényt és zeneművet inspirált, például a Rolling Stones Street Fighting Man című dalát.

Egy volt 68-as szélsőséges diákvezér, Daniel Cohn-Bendit, akik a Zöldek frakcióvezetői tisztségét töltötte be az Európai ParlamentbenForrás: Creative Commons BY-SA 3.0/Stephan Röhl

A lázadók közül később többen magas politikai beosztásba kerültek, így köztük Daniel Chon-Bendit egykori 68-as diákvezér, aki zöldpárti képviselőként az Európai Parlamentben is gyakran hallatta 1968 szélsőséges szellemét megidéző hangját.

Nagyhatalmi ellentétek és ármányok a kulisszák mögött

Az ötven éve kirobbant, és súlyos belpolitikai válságot okozó diáklázadás legfőbb céljához,

Charles de Gaulle kormányzatának megbuktatásához azonban komoly külhatalmi érdekek is fűződtek.

Az elnök és kabinetje egyenesen azt gyanította, hogy a lázadást külföldről mozgatják. Közismert, hogy a tábornok-elnöknek sohasem volt túl szívélyes a kapcsolata a Fehér Házzal.

Már a második világháború idején is komoly ellentét feszült De Gaulle tábornok (a kép jobb szélén), valamint Winston Churchill közöttForrás: Wikimedia Commons

Már az 1945 februári jaltai konferencián is jól kitapinthatóvá váltak de Gaulle, a Szabad Francia Erők vezetője, valamint Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill, a brit miniszterelnök közötti ellentétek.

Winston Churchill brit miniszterelnök, és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök  Sztálin társaságában, az 1945 februári jaltai konferencián. Az amerikai elnöknek és brit háborús kabinet fejének feszült volt a viszonya De Gaulle tábornokkalForrás: Wikimedia Commons

A második világháború után Franciaország – más nyugat-európai államokhoz hasonlóan – eladósodott az Egyesült Államok irányába, ami komoly piacvesztéssel járt együtt az ország számára. Az 1950-es évek dekolonizációs törekvéseiből – amit Amerika politikailag támogatott – Franciaország ismét csak vesztesként került ki,

elvesztette Indokínát, és csúfos kudarcot vallott az 1956-os szuezi válság idején,

de komoly presztízsveszteséggel végződött Párizs számára az algériai válság is.

Az 1956-os szuezi válság kudarccal végződött a franciák és a britek számára isForrás: Wikimedia Commons

Mindezek hatására, az 1958 decemberében az Ötödik Köztársaság elnökének megválasztott De Gaulle, miután 1959 januárjában elfoglalta hivatalát, meghirdette a függetlenségi politikát.

A tábornok-elnök visszautasította mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szovjetunió közeledési kísérleteit

abból a célból, hogy Franciaországot önálló atomhatalommá tegye, valamint a régi francia „gloire" jegyében Párizst ismét visszavezesse a világpolitikát önállóan alakító hatalmak sorába.

Eisenhower amerikai elnök (a képen középen jobbra) MacMillan brit miniszterelnök (a kép bal szélén, sötét öltönyben) társaságában. Az Egyesült Államok nem nézte jó szemmel De Gaulle patrióta politizálásátForrás: Wikimedia Commons

1963-ban barátsági szerződést kötött Konrad Adenauer német kancellárral, végleg lezárva a német-francia ellentétek korát,

és megteremtve Franciaország vezető politikai szerepét az Európai Gazdasági Közösségben.

De Gaulle köztársasági elnök és Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár hozta tető alá a történelmi francia-német megbékéléstForrás: Bundesarchiv/Steiner, Egon

Az elnök sikerrel úrrá lett az 1950-es évek gazdasági válságán, stabilizálta a frankot, és megteremtette az 1960-as években kibontakozó jóléti állam alapjait.

Sokak szemében volt szálka az elnök patrióta politikája

De Gaulle kifejezetten patrióta politikát folytatott,

amelynek legfőbb alappillére a hanyatló nemzeti önbecsülés visszaállítása volt,

amit nemegyszer az amerikai érdekek ellen ható független külpolitikával, valamint Franciaország nukleáris hatalommá tételével igyekezett megvalósítani.

De Gaulle és Johnson amerikai elnök (a képen középen) között különösen fagyos volt a viszony. A francia elnök Johnsont csak "lépcsőházi amatőrként" emlegetteForrás: Wikimedia Commons

Washington szemében De Gaulle legnagyobb „bűne" az önálló nukleáris arzenál megteremtése, valamint Franciaországnak a NATO szervezetéből történt 1966 februári kilépése volt.

Kennedy elnök bonni látogatáson. A Fehér Ház ellenségesen tekintett az önálló francia nukleáris erő kiépítéséreForrás: Bundesarchiv/Wegmann, Ludwig

Dean Rusk, a Johnson-adminisztráció külügyminisztere az alábbi bizalmas tartalmú diplomáciai üzenetet küldte a francia kilépés értékeléséről az Egyesült Államok külképviselet-vezetőinek:

Dean Rusk, a Johnson-adminisztráció külügyi államtitkára (külügyminisztere)Forrás: Wikimedia Commons

De Gaulle ellenzi az USA fő érdekeit, mint az erős NATO, egyesült Európa, szabad Dél-Vietnám. Kicsi az esély, hogy a francia elnök személyes gondolatai megváltozzanak. Ezek még mindig messiási hittel alapulnak a gloire-on és Franciaország fontosságán, nem ésszerűsödnek... Jelenleg De Gaulle a vezető, de ha egy olyan kormány helyettesíti majd őt, aki érzékenyebb a közvélemény óhajaira, az kedvezőbb (lenne) a NATO-nak." (Forrás:Kovács Örs, Az 1968-as párizsi diákmozgalom háttere, ArchívNet, XX. századi források)

De Gaulle politikája azonban nemcsak Washington, hanem London szemét is erősen csípte.

Az Egyesült Királyság ugyan megnyerte a Hitler elleni háborút, ám elvesztette a békét.

A második Churchill-kabinet 1955-benForrás: Wikimedia Commons

A háborúban kivérzett szigetország, csak nagyon nehezen állt talpra,

ráadásul az 1940-es évek második felétől kezdve fokozatosan elvesztette gyarmatbirodalmát.

Nagy Britannia már nem volt képes arra, hogy harmadik szuperhatalomként zárkózzon fel az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellé. Ezért is kezdett London egyre nagyobb érdeklődést tanúsítani az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás iránt.

A párizsi diáklázadásból nőtte ki magát az európai újbaloldal

Harold MacMillan miniszterelnök már 1961-ben kezdeményezte országa csatlakozását az EGK-hez, amit azonban De Gaulle mereven ellenzett, tovább mélyítve London ellenszenvét a párizsi kabinet iránt. A „Tábornok" - ahogy a francia közvélemény emlegette az elnököt -  1963-ban, majd 1967-ben is személyesen vétózta meg London tagfelvétel iránti kérelmét.

Harold MacMillan brit miniszterelnökForrás: Wikimedia Commons

Az 1967-es arab-izraeli háború hatására a gyengélkedő font krízishelyzetbe került, a francia kormány pedig nyílt akciót indított az angol font ellen a nemzetközi pénzpiacokon, tovább gyengítve ezzel a lépésével a brit gazdaságot.

Harold Wilson angol miniszterelnök (a kép jobb szélén) Bonnban, 1965-ben. De Gaulle az elődje és az ő csatlakozási kérelmét is megvétóztaForrás: Bundesarchiv/Wegmann, Ludwig

Londonnak tehát Washingtonhoz hasonlóan ugyancsak kapóra jött volna De Gaulle bukása,

és egy, a „nemzetközi realitásokhoz" sokkal lojálisabb új francia kabinet hivatalba lépése. A szélsőbaloldali eszmékkel szimpatizáló lázadó diákok közül sokan azonosultak a maoizmussal.

A lázadó diákok közül sokan szimpatizáltak a maoizmussal és a kommunista KínávalForrás: AFP

Erre rájátszva a kommunista Kína ugyancsak politikai és főleg rendkívül erős propagandatámogatást nyújtott a lázadó „újbaloldali" diákoknak.

Azt, hogy külső erők is beavatkozhattak De Gaulle 1968 májusi megbuktatási kísérletébe, sajátos módon egy, a magyar külügyi levéltári iratok között fellelhető dokumentum, a Magyar Népköztársaság isztambuli főkonzuljának feljegyzése is megerősíti.

De Gaulle kabinetje úgy vélte, hogy a csaknem polgárháborút eredményező zendülés hátterében ott állt a CIA, valamint Kína isForrás: AFP

A főkonzult 1968. szeptember 11-én kereste fel a francia kollégája, aki a magyar diplomata feljegyzése szerint – többek között – a diáklázadások hátteréről a következőket nyilatkozta: „... hogy a zavargások kirobbantásában jelentős szerepe volt a Kína-barát elemeknek, s hogy úgy Peking, mint az USA (és a CIA) vezetői pénzelték őket, illetve működtek a háttérben különböző okokból." (Forrás: Kovács Örs, Az 1968-as párizsi diákmozgalom háttere, ArchívNet, XX. századi források)

A francia belügyminisztériumnak az 1968-as diáklázadással kapcsolatos iratai mind a mai napig titkosítás alatt állnakForrás: AFP

Charles de Gaulle a lázadás hatására ugyan nem mondott le, ám rendszere végzetes sérülést szenvedett 1968 májusában. Az 1968-as diáklázadásból nőtte ki magát az a nyugat-európai, sokszor szélsőséges újbaloldal, amelynek képviselői mind a mai napig jelentős befolyást gyakorolnak Brüsszel politikájára.