A polipok a világűrből érkeztek, állítja egy kutatócsoport

Bolygónk élővilága 540 millió évvel ezelőtt indult elképesztő fejlődésnek, amikor a kambriumi robbanásnak nevezett földtörténeti esemény során viszonylag rövid időn belül sok különböző állatcsoport jelent meg a tengerekben.

A Progress in Biophysics and Molecular Biology című szaklap szerint ezt az alapvető fontosságú eseményt nem a Földön lezajló változások idézték elő, hanem szó szerint az „égiek avatkoztak közbe” meteoritok formájában.

Vírusok érkeztek az űrből?

A cikk szerint idegen vírusok érkeztek az űrből, amelyek megfertőzhették az akkor élt lábasfejűek többségét, ennek nyomán azok a ma ismert polipokká evolválódtak. Nem ez az egyetlen teória, ami szerepet kapott az írásban, egy másik szerint már megtermékenyített polippeték utaztak az űrsziklákon.

Az egész elgondolás tulajdonképpen a pánspermia elméletének felmelegítése. Eszerint a földi élet csíráit üstökösök és meteorok hozhatták a Földre, tehát az élet valójában nem bolygónkon, hanem valahol másutt a Tejútrendszerben fejlődhetett ki. A mostani publikáció szerzői között van az a Chandra Wickramasinghe is, aki részt vett a pánspermia elméletének kidolgozásában.

Miért pont a polipok?

A polipok nagyon kíváncsi állatok, és Arisztotelész ezt annak idején ostobaságuk jeleként értékelte. Elvégre - érvelt - elég csak a kezünkkel integetni az irányukba, és ezzel olyan közel csalhatjuk őket, hogy könnyen megfoghatjuk az állatokat. Ma már tudjuk, hogy ez csupán egyik példája annak, mennyire okosak. A lábasfejűek - polipok, kalmárok, tintahalak és csigaházas polipok - képesek labirintusokban navigálni, eszközt használni, más fajokat utánozni, egymástól tanulni, és összetett feladatokat megoldani.

A lábasfejűek leghatásosabb trükkjeihez hasonlókat csak a legértelmesebb gerinceseknél, a csimpánzoknál, delfineknél és varjúféléknél figyelhetünk meg, holott egészen eltérő útvonalon fejlődtek csigaszerű ősökből, és mintegy 500 millió neuronból összeálló agyuk is teljesen idegen számunkra.

Különleges központi szervük és rendkívül kifinomult idegrendszerük mellett a mostani kutatás a fejlábúak fényképezőgépszerű szemeit, hajlékony testét, illetve szín- és alakváltoztató képességét is kiemeli, mint a földönkívüli származás melletti bizonyítékot.

A szerzők szerint az, hogy ezek a tulajdonságok ilyen hirtelen jelentek meg a polipok evolúciója során, arra utalhat, hogy bizonyos jellemzőket kódoló gén vagy géncsoportok a Tejút vagy a kozmosz valamely más, távolabbi pontjáról kerülhettek szülőbolygónkra.

Miért lenne okunk kételkedni a tanulmányban?

Több okból is. Egyrészt az Oxfordi Egyetem Természettudományi Múzeumának munkatársa, Mark Carnall rámutat arra, hogy a szerzők között nem szerepel egyetlen zoológus sem. A másik, hogy bár a publikáció azt állítja, a polipok és rokonaik származását homály fedi, genomjukat (vagyis teljes genetikai állományukat) már 2015-ben feltérképezték, az ezzel kapcsolatos eredményeket akkor a Nature magazinban ismertették a szakemberek.

Az igazság tehát az, hogy a polipok evolúciója nagyon is jól illeszkedik az általunk ismert élővilág fejlődéstörténetébe, nem volt szükség semmilyen külső beavatkozásra. Karin Moelling, a Max Planck Intézet molekuláris genetikusa teljesen komolytalannak ítélte a publikációban megjelenteket. Hozzátette: a szerzők által felvetett elméleteket egyetlen bizonyíték sem támasztja alá.

Nem először hasonlítják földönkívüliekhez a csodálatos csáposokat

Nem új keletű dolog a polipokat a földönkívüliekhez hasonlítani. Peter Godfrey-Smith filozófus szerint például, ha el akarunk képzelni egy idegen lényt, elég egy pillantást vetnünk e szokatlan állatokra.

A távoli galaxisból való származás elmélete sem újdonság, két évvel ezelőtt több médium arról számolt be, hogy a fejlábúak génkészlete annyira bonyolult, hogy az csakis a Földön kívülről származhat. Ez persze nem igaz, a hivatkozott 2015-ös Nature cikk sosem említett ehhez hasonlót, pusztán az újságírók fantáziája kapott szárnyra és kalandozott merészebb tartományokba.

Forrás: Independent, Progress in Biophysics and Molecular Biology, Nature