Hetvennégy éve, 1944. június hatodikán a hajnali órákban hatalmas armada bukdácsolt a La Manche csatorna piszkosszürke hullámain a francia partok felé. Az időjárás pocsék volt, erős szél fújt, szemerkélt az eső, és az inváziós haderő katonáit tengeribetegség gyötörte. A csatornától távol, a szövetséges főhadiszálláson feszült hangulat uralkodott. Dwight D. Eisenhower tábornok, az angolszász szövetséges haderő főparancsnoka, idegességében egyik cigarettát szívta a másik után. Hatalmas felelősség nehezedett a tábornok vállára, hiszen Ramsay tengernagy, az inváziós flotta parancsnokának a rossz idő miatt a hadművelet elhalasztására vonatkozó tanácsát figyelmen kívül hagyva adott utasítást az Overlord hadművelet megkezdésére. A kocka el volt vetve, és nem lehetett tudni, hogy fényes győzelem, vagy csúfos kudarc vár-e a normandiai partok felé közeledő katonákra.
„Ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége, akkor minden bizonnyal a D-Day, a partraszállás napja volt a vég kezdete."
(Winston Churchil)
Eisenhower tábornok egyik cigarettáról a másikra gyújt
1944. június 4-én és 5-én viharos idő tombolt a La Manche csatorna térségében. A szövetséges főparancsnokság angliai főhadiszállásán rendkívül ideges hangulat uralkodott, mivel a meteorológusok előrejelzése szerint négy-öt napig nem is volt várható az időjárás megjavulása.
Az 1943 decemberében a szövetséges haderő élére kinevezett főparancsnoknak,
Dwight D. Eisenhower tábornoknak súlyos dilemmával kellett szembenéznie.
Ha az inváziós flotta parancsnokára, Sir Bertram H. Ramsay tengernagyra hallgat, és a rossz idő miatt lefújja a már többször elhalasztott inváziós hadművelet elindítását, akkor újabb négy hetet kell várniuk a kedvező feltételekre.
A franciaországi invázió kezdőnapjának meghatározásában ugyanis fontos szerepet játszott a Hold fázisa, illetve ezzel összefüggésben a tengerjárás, mivel a partraszállásnak teliholdkor, a vakár idején, azaz a legalacsonyabb apályszint napján kellett megtörténnie.
A négy hetes további várakozás azzal a kockázattal járt, hogy a németek időközben rájönnek az invázió valódi, eddig sikerrel titokban tartott normandiai helyszínére, ami lehetővé tenné számukra a megfelelő erőkoncentráció kialakítását a kritikus partszakaszon.
A viharos idő viszont alaposan megnehezítette a partraszálló művelet végrehajtását,
felvetve annak rémét is, hogy a németek a tengerbe szorítják az inváziós erőket.
A főparancsnok hosszas tépelődés után, július 5-én este kiadta a megmásíthatatlan parancsot az Overlord hadművelet elindítására. Döntésében az is szerepet játszott, hogy az inváziós csapatok katonái ekkor már a második napja várakoztak feszült légkörben a zsúfolt hajókon.
Eisenhower döntésével a kocka el volt vetve: június hatodikán a kora hajnali órákban minden idők legnagyobb armadája felhúzta a horgonyt a dél-angliai kikötőkben, és a hatalmas inváziós flotta keletnek fordította orrát, hogy átkeljen az éjszakai sötétbe burkolózott viharos La Manche csatornán.
A „D-Day" azaz a D-nap hajnalán a partraszálló, valamint a kísérő- és szállítóhajók fedélzetén az első hullám mintegy 175 ezer katonája, 1500 harckocsi, 10 ezer gépjármű és 3000 löveg tartott Franciaország felé.
Papírmasé hadsereg a fehér doveri sziklák felett
A június 6. előtti napok a német véderő, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) főparancsnokságán is ideges hangulatban teltek el. Noha a német vezérkar nem rendelkezett arról biztos információval, hogy hol lesz pontosan a szövetségesek várható partraszállási akciója, az angliai nagy csapatösszevonásokról folyamatosan beérkező hírszerzési jelentésekből
a tábornokok számára egyértelművé vált, hogy az invázió bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
A németek már 1943 vége óta tudták, hogy eldöntött tény a szövetségesek Angliából elindítandó nyugat-európai inváziója. A „leghosszabb nap", azaz a D-Day kezdete képletesen egészen 1943 januárjáig nyúlt vissza. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje ugyanis ekkor, a casablancai csúcstalálkozójukon állapodtak meg az európai második front megnyitásáról.
A „három nagy", azaz Roosevelt, Churchill és a szovjet vezető, Sztálin 1943. november végi teheráni találkozóján határozták el véglegesen,
hogy az angolszász szövetségesek a következő év, 1944 tavaszán Nyugat-Európából indítanak támadást a Harmadik Birodalom ellen.
Az OKW számára csupán az volt az egyetlen főfájdító kérdés, hogy vajon hol?
A szövetséges vezérkar az Overlord tervezése során a németek megtévesztésére külön hadműveletet dolgozott ki. A „Fortitude" kódnevű művelettel azt óhajtották elhitetni az ellenséggel, hogy a partraszállás – ahogyan azt a német főparancsnokság legfőbb stratégái is eredetileg gondolták –, Pas de Calais térségében lesz.
A megtévesztő hadművelet részeként Dover közelében furnérból és gumiból épített tankhaderőt, Kent grófság területén pedig egy amerikai fantom hadsereget állítottak fel, és a D-Day előtti hetekben intenzíven bombázták a Pas de Calais környéki vasútvonalakat is.
Nem hittek a „sivatagi rókának”, Rommel tábornagynak
A megtévesztési akció olyan sikeresnek bizonyult, hogy a német nyugati haderő főparancsnokának
Gerd von Rundstedt vezértábornagynak szilárd meggyőződésévé vált a szövetségesek Calais térségbeli partraszállása.
Vele szemben az egyik legtehetségesebb német stratégának, Erwin Rommel vezértábornagynak az volt a határozott véleménye, hogy az angolszász szövetségesek nem Pas de Calais-nél, hanem a normandiai partvidéken fogják végrehajtani az inváziós partraszállást.
Rommel, a Franciaországban állomásozó B hadseregcsoport főparancsnokaként ezért azt szorgalmazta, hogy az összes bevethető páncéloshadosztályt vonják össze Normandia térségében, közvetlenül a partvonal mögött. A tábornagy úgy vélte, hogy csak akkor van esélyük az angolszász inváziós erők visszaszorítására,
ha a legkritikusabb pillanatban,
az ellenséges csapatok partraszállása közben mérnek rájuk elsöprő erejű csapást.
Von Rundstedt sohasem hitt abban, hogy képesek lennének megakadályozni a szövetségesek partraszállását.
Az idős és mogorva vezértábornagy a legütőképesebb erőt, a német páncéloshadosztályokat ezért a La Manche partvidékétől távolabb akarta összevonni, hogy csak akkor küldje csatába a harckocsikat, ha már végleg kiderült, hol ért partot az inváziós erő.
Az OKW hadműveleti főtisztjei, élükön Alfred Jodl vezérezredessel, vezérkari főnökkel, azonban egységesen Von Rundstedt koncepcióját osztották.
Hitler, mint döntőbíró a két marsall vitájában
A két marsall között súlyos nézeteltérés alakult ki ebben a fontos kérdésben.
Rommel azzal érvelt, hogy a szövetségesek elsöprő légifölénye miatt a felvonuló német páncélos hadosztályok nem fogják időben elérni a partraszállási zónát, és ezzel végleg elszalasztják az ellentámadás legkedvezőbb pillanatát arról nem is beszélve, hogy már felvonulás közben elfogadhatatlanul súlyos veszteségek érik majd a páncélosalakulatokat, a várható intenzív légitámadások miatt.
A két vezértábornagy közötti vitát, mint mindig, most is a legfőbb hadúr, Adolf Hitler döntötte el.
A Führer szokásától eltérően ez alkalommal türelemmel és figyelmesen végighallgatta mindkét marsallja javaslatát. Hitler az intuícióira hagyatkozva maga is úgy vélte, hogy Normandia lesz az inváziós erők elsődleges célpontja, de most Von Rundstedt érvei sem maradtak hatástalanok nála.
Adolf Hitler végül kompromisszumos döntést hozott;
elrendelte, hogy néhány páncéloshadosztályt a La Manche partjainál állomásoztassanak, ám az erők zömét – Von Rundstedt javaslatának megfelelően – a partvidéktől távolabb vonják össze. Talán az egész D-Day másként sül el, ha ekkor Hitler nem a Von Rundstedtre és Jodlra, hanem Rommelre és az intuícióira hallgat.
A német bakák a pocsék idő miatt megkönnyebbülten felsóhajtottak
Június 5. esős, szelesen borongós napján a teljes harckészültségben várakozó német védelem – látva az egyre rosszabbra forduló időjárást -, megkönnyebbülten fellélegzett a Csatorna túloldalán.
A tisztikar a pocsék időjárás miatt biztosra vette, hogy a közeli napokban már nem várható az inváziós flotta felbukkanása.
Maga Rommel vezértábornagy is így látta ezt,
ezért június 5-én rövid szabadságra Németországba utazott.
A kritikus nap, a D-Day a német várakozásokkal szemben azonban már 1944. június 6-án, alig negyedórával éjfél után elkezdődött, az amerikai 82. és 101. légi szállítású hadosztály deszantos erőinek mélyen az ellenséges vonalak mögött történt földet érésével.
A francia partokhoz közeledő inváziós flotta fedezetét ellátó csatahajók és cirkálók nehézlövegei hajnali öt órakor fülsiketítő dörejjel keltek életre, és pusztító zárótűzzel árasztották el a partraszállásra kijelölt öt partszakasz, a Junó, a Sword, a Gold, az Utah és az Omaha területét.
Pontban reggel 6 óra 20 perckor, az inváziós erők első hullámának partot érésével vette kezdetét a félelmetes hírű német védelmi vonal, az Atlanti-fal áttörésére indított roham.
Győz az óvatos Montgomery tábornagy terve
Az 1. amerikai hadsereg inváziós alakulatainak a hadműveleti terv szerint az Utah, és a „leghosszabb nap" végére véres mészárszékké változott Omaha fedőnevű, mintegy 30 kilométer széles szakaszon kellett partra szállniuk, hogy még aznap létesítsenek mintegy 6-10 kilométer széles hídfőt a következő támadóhullámok számára, valamint egyesüljenek a kora hajnalban ledobott ejtőernyős egységekkel.
A hadműveleti terv elkészítése során a partraszálló erők parancsnokává kinevezett Bernard Law Montgomery tábornagy elképzelése érvényesült, aki az 1942-es dieppe-i fiaskóból okulva, ellenezte azt az amerikai elképzelést, hogy egy viszonylag szűk területre koncentrálva képezzenek áttörési súlypontot.
Az óvatos Montgomery tábornagy abban látta a siker zálogát, ha megfelelő számban a nehézfegyverzettel is felszerelt csapatok viszonylag széles fronton, és egyszerre kísérlik meg a partraszállást.
A D-nap során végül Montgomery koncepciója diadalmaskodott.
A brit 2. hadsereg Caentől északra, a Gold, a Sword és a Juno szakaszokon szállt partra.
Az angol inváziós hadosztályoknak még a partraszállás első napján meg kellett szállniuk a Bayeux–Caen–Cabourg terepszakaszt, majd páncélostámadást indítani a német főerők lekötésére abból a célból, hogy az Omaha és az Utah szakaszon támadó 1. amerikai hadsereg felfejlődhessen.
A hírszerzés is tudta, hogy az Omaha valóságos húsdaráló lesz
A június 6-i szövetséges partraszállás meglepetésszerűen érte a németeket, akik azonban e váratlan meglepetésből gyorsan felocsúdva mindent megtettek annak érdekében, hogy keserves perceket szerezzenek a partot megrohamozó brit és amerikai katonáknak. Különösen azokra az amerikai alegységekre vártak rettenetes órák, amelyeknek az első hullám részeként az Omaha partot kellett elfoglalniuk.
A partraszállás zónájában ez a partszakasz kedvezett legjobban a védőknek,
mivel a széles és lapos homokos part végén magas sziklafal meredt a magasba. Erwin Rommel különös gondot fordított e szakasz megerősítésére. A sziklafal tetejét 12 nagy és erős betonbunker uralta, amelyek egy egymással összeköttetésben álló bunkerrendszer részeit alkották.
A sziklafal tetejére vezető öt keskeny szurdokhoz géppuskafészkeket telepítettek,
valamint lövegeket és aknavetőket állítottak fel végig a fal hosszában, aminek köszönhetően az Omaha partnak nem maradt egyetlen olyan négyzetcentimétere sem, amit a német géppuskások és tüzérek ne tudtak volna belőni.
Az amerikai hírszerzés tudott róla, hogy az Omaha rendkívül nehéz, és a németek által nagyon megerősített partszakasz.
Ha rajtuk múlik, egyetlen katonát sem küldtek volna ide,
de ez nem volt megoldható, mivel az Omaha part elfoglalása nélkül több mint egy kilométer széles rés keletkezett volna a frontvonalon.
Alighogy lecsapódtak a rámpák, felugattak a gyilkos géppuskák
Az amerikai támadócsoport parancsnoksága úgy akarta csökkenteni a várható súlyos veszteségeket, hogy a partraszállás előtt az Omaha partszakaszt B-17-es repülőerődök különösen intenzíven bombázták, valamint a csatahajók nehézlövegei is rendesen megszórták.
A köd és a pontatlan irányzás miatt azonban alig okoztak kárt a német védőkben,
a bombák és a tüzérségi lövedékek zöme jóval az ellenséges állásokon túl, a senki földjén csapódott a talajba. A támadó hullám legénységét már a parttól 16 kilométeres távolságra beszállították a rohamcsónakokba. Az amerikai 116. ezred A, F, és G századának kellett elsőként partot érnie.
Az ő feladatuk volt, hogy semlegesítsék a német géppuskafészkeket, és mindaddig tartsák a területet, amíg a második hullám is partra száll. A rohamcsónakokat rombolók kísérték, ám a hadihajók által keltett mesterséges ködöt a szél egykettőre szétfújta. A csónakokban szorongó katonák feszülten kémlelték a sziklafal tetején a néma csendbe burkolózó bunkereket.
Közülük többen is optimistán úgy vélték, hogy a hajnali megsemmisítőnek vélt tüzérségi zárótűz, és a B-17-esek mindent elpusztítottak, ezért talán nem is lesz olyan szörnyű a partraszállás. Amikor azonban az első rohamcsónakok megközelítették a partot, elszabadult a pokol, megszólaltak a német lövegek, és halálos tűzzel árasztották el a közelbe érkezett csónakokat.
Számos hajó kapott telitalálatot, és azonnal elsüllyedt. Azok a rohamcsónakok sem jártak sokkal jobban, amelyek elérték a fövenyt.
Alighogy lecsapódtak az orr-rámpák, felugattak a rettegett német MG 42-es géppuskák,
és halálos lövedékzápor árasztotta el a derékig vízben gázoló amerikai katonákat.
A németek rendkívül hatásosan tüzeltek, volt, hogy egy géppuskalövedék három-négy amerikai katona testét is átfúrta. A parti tócsák hamarosan vérvörösre változtak, a homokos partot pedig elborították a támadók holttestei.
Az igazi Miller százados hősi története
Az első hullám súlyosan megtizedelődött, és az életben maradt katonák pedig képtelenek voltak a szakadatlanul tüzelő német bunkerek közelébe jutni. A második hullámot szintén súlyos veszteségek érték, miközben partot értek.
A támadó hullámmal érkezett Charles Canham ezredes harcrakész katonák helyett a parton álló harckocsi akadályok öntöttvas oszlopai mögé húzódott, és a félelemtől félőrült, teljesen lebénult embereket talált.
A mindenre elszánt ezredes ekkor a kezébe kapott egy golyószórót, majd rohamot vezényelt,
és az élre állva elkezdett futni a sziklafal felé, mit sem törődve a német géppuskások gyilkos tüzével. Amikor egy sorozat kiütötte kezéből a gépfegyvert, 45-ös Coltjával tüzelt tovább.
A hős ezredes látványától magukhoz tértek a katonák is, és gépfegyvereikből vadul tüzelve szaladtak a sziklafal töve felé.
Az ezredes által összegyűjtött csapat behúzódott a meredély előtti töltés mögé. Nyilvánvalóvá lett, hogy a heves német ellenállás miatt a korábban már előre begyakorolt művelet mit sem ér, ezért Canham sebtében új tervet eszelt ki.
A „szárazföldi" Bangalore típusú torpedók segítségével utat robbantottak az aknamezőben,
így előrébb tudtak nyomulni. Most már az amerikaiakat védte a meredek sziklafal, mivel a plató szélén felállított német géppuskák holtterébe kerültek a katonák.
Canham ezredes összeszedte megfogyatkozott csapatát, majd megrohamozták az egyik szurdokot, amit egy MG 42-es védett.
Miközben felfelé nyomultak, megállás nélkül hajigálták maguk elé a kézigránátokat, aminek köszönhetően sikerült végre elhallgattatniuk az útjukat elálló géppuskafészket.
Ezután már nem volt megállás, az első bunkert felrobbantották, majd a beérkező lángszórósok is munkához láttak:
a német bunkerek sorra elestek, életben maradt védőik pedig megadták magukat.
A „leghosszabb nap" délutánjára rettenetes áldozatok árán ugyan, de az Omaha part is a szövetségesek kezére került.
Ryan közlegényék véres áldozata
Amikor június 6-án kora reggel befutottak az első hírek a szövetségesek normandiai inváziójáról az OKW berlini központjába,
a vezérkar megtévesztő akciónak értékelte a partraszállást,
és nem engedélyezte a normandiai partvidéktől távol állomásozó páncéloshadosztályok azonnali bevetését, sőt azt sem tartották szükségesnek, hogy a hajnalba nyúlt tanácskozás után még alvó Hitlert felébresszék.
Késő délutánra, amikor a németek felocsúdtak, már minden elveszett, és a szövetségesek szilárdan megvetették lábukat a normandiai fövenyen.
Bekövetkezett az, amit Rommel megjósolt;
a normandiai hadszíntérre vonuló német páncélososzlopokat az angol–amerikai légierő szűnni nem akaró rácsapásai éppen a kritikus órákban akadályozták meg abban, hogy még a parton indítsanak ellentámadást a szövetségesekkel szemben, visszaszorítva őket a tengerbe.
Az Omaha part „Ryan közlegényei" véres áldozatukkal megnyerték a csatát.