Noha a mohácsi csata történelmünk egyik legismertebb eseménye, ám ennek ellenére még ma sem ismerjük pontosan a csata helyszínét, pár éve vita tört ki II. Lajos király halálának körülményeiről, és az sem világos, hogy a Mohácson elpusztult mintegy 15 ezer keresztény katonát hová temették, csak úgy, mint a súlyos emberveszteséget elszenvedett szultáni had török halottait. A 2015-ben Szulejmán türbéjét megtaláló pécsi kutatócsoport most arra készül, hogy a Szigetváron kialakított kutatási módszerekkel és modern technológiával választ adjon ezekre a kérdésekre.
A több tízezer halottból csak kevés áldozat maradványa került elő eddig
A mohácsi csata a magyar történelem egyik legsúlyosabb katonai veresége, míg az oszmán históriában az egyik legnagyobb győzelemként tartják számon.
Mintegy másfélszáz éve kutatják a magyar hadtörténelem egyik legfontosabb, és sok részletében máig homályos csatáját.
Noha számos korabeli történeti forrás áll rendelkezésre az ütközetről, de a túlélők beszámolói, a csatáról szóló jelentések és más dokumentumok ellenére, a számos értelmezés és félreértés miatt még ma is rengeteg a kérdőjel.
A csata pontos helyszínét illetően már több mint száz éve zajlanak a parázs viták.
Nem bizonyos a két sereg táborának helyszíne sem, mint ahogy az sem világos, hogy hol állt a csatában központi szerepet játszó Földvár falu, ahol az ütközet kimenetele szempontjából sorsdöntő események zajlottak.
A soktízezer halottból is csak párszáz került elő. Az első fontos, tudományos értékű tanulmányt ezekről a kérdésekről Kápolnai Pauer István hadtörténész publikálta, még 1889-ben.
Újraértelmezik a régi forrásokat
A szigetvári Szulejmán sírkápolna kutatásában már számos új, nemzetközi visszhangot kiváltó tudományos eredményt felmutató kutatócsoport geográfus és történész kutatói
hároméves időtartamra 120 millió forint támogatást kaptak
a mohácsi csata tudományos kérdéseinek interdiszciplináris kutatáson alapuló megválaszolására.
Erre a feladatra vállalkozott az a kutatócsoport, amely a Magyar Tudományos Akadémia Kiválósági Együttműködési Programja támogatásával jött létre az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem együttműködésében, Fodor Pál (MTA BTK) és Pap Norbert (PTE) vezetésével.
Hat nagy témakörben indultak az új módszereken alapuló kutatások:
Mohács és környezetének történeti földrajzi rekonstrukciója (a cél az ütközet főbb helyszíneinek meghatározása), az események pontosabb rekonstruálása, a csatára, előzményeire és következményeire vonatkozó régi források újraértelmezése és új források feltárása tárgyában.
Ezt meghaladóan a régészeti kutatások, az ütközet emlékezete a történetírásban, művészetben, irodalomban, fokklórban, zenében és néphagyományban, az úgynevezett második mohácsi csata (1687), valamint Mohács és a hasonló (közép-európai és a balkáni) sorsdöntő csaták szerepe a nemzeti önértelmezésekben.
A mohácsi csata megpecsételte a középkori Magyar Királyság sorsát
Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon a magyar sereggel szemben kivívott diadalát
az oszmán történelem egyik legnagyobb győzelmeként tartják számon.
Ilyen nagy jelentőségű csata jó, ha öt akadt az Oszmán Birodalom több mint 600 éves történetében.
A csatatéren legalább 100 ezer ember gyűlt össze,
amely a középkori háborúk sorában szinte példátlan. Már a kortársak közül is sokan úgy tartották, hogy a világhódító iszlám hadai valamint a keresztény seregek összecsapása megpecsételte a középkori Magyar Királyság sorsát.
Az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló mintegy 60-80 ezer fős oszmán sereg augusztus 29-én ért a harcmezőre.
A Jagelló-házból származó II. Lajos magyar és cseh király, valamint Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György gróf által vezette magyar, cseh, horvát, lengyel és más közép-európai népek fiait felvonultató 25–27 ezer fős keresztény hadsereg az ellensége nyomasztó túlereje ellenére, megütközött az oszmánokkal.
Bár a keresztény had bátran és hősiesen harcolt, de ennek ellenére mégis katasztrofális vereséget szenvedett.
A mohácsi csatavesztést követő másfél évtizedes belviszály az államhatalom széteséséhez, az oszmán hódítás pedig 1541-ben az ország három részre szakadásához vezetett.
A vereség után rögtön megkezdődött a máig tartó bűnbakkeresés
A kutatásvezetők dr. Fodor Pál, és dr. Pap Norbert úgy vélik, hogy a kortársak és a késői utókor alaptalanul tette felelőssé mindenért a Mohács előtti Magyarország vezetőit.
Ahogy a korabeli történetírás teljes körű vizsgálata kimutatta,
már rögtön a csata után megkezdődött a mai napig tartó bűnbakkeresés,
amelynek elsősorban a Jagelló-uralkodók és Szapolyai János estek áldozatául.
Lejáratásukban nagy szerepet játszottak a trónra áhítozó Habsburgok, és az ő szempontjaik szivárogtak át a későbbi magyar történetírásba is.
A kutatócsoport eddigi vizsgálatai ezt a rendkívül torz képet minden elemében cáfolják
és rámutatnak, hogy az ország vezetői becsülettel teljesítették kötelességüket, és nem rajtuk múlott, hogy még „visegrádi együttműködéssel" sem tudták feltartóztatni a hatalmas oszmán-muszlim birodalom hadigépezetét.
A csata kiemelkedő fontossága ellenére a részletek azonban mind a mai napig homályosak maradtak.
Esélyes a keresztény és a török tömegsírok megtalálása
Lassan ötszáz évvel a mohácsi csata után még mindig sok a nyitott politikai, demográfiai, gazdasági, hadtörténeti és emlékezeti kérdés. A közelmúltban felállt kutatócsoport ezeket szeretné tisztázni.
Az egyik fontos célkitűzés hogy a három éves kutatási program során rekonstruálják a korabeli tájat és majd ez alapján meghatározzák a csatatér főbb helyszíneit is.
„Azon dolgozunk, hogy a Duna-mentén kialakult mocsárvilágban és az ármentes síkságon végzett vizsgálataink a csata fontos helyeihez, az elesettek tömegsírjainak az azonosításához is közelebb vigyenek bennünket" – mondta dr. Pap Norbert, a kutatócsoport pécsi vezetője.
„Úgy hiszem, hogy ennek a soknemzetiségű haderő katonái maradványainak feltárása közelebb vihet bennünket egy egységesebb szemléletű Közép-Európa tudat kialakításához is, így a miénk nem csak egy tudományos misszió.
A tömegsírok több közép-európai nép, köztük a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szerbek és németek katonáit rejtik
és természetesen oszmán harcosok maradványait is.
Ezeknek a síroknak meghatározása, megjelölése, a halottak emlékének ápolása erősítheti a közép-európai összetartozást valamint a megbékélést is az egykori ellenségek között."
Oszmán győzelmi emlékművet találtak
Az első jelentős tudományos eredményre csak ez év augusztusáig kellett várni. A csata helyszínén a 17. században egy fontos muszlim szakrális helyet,
oszmán győzelmi emlékművet emeltek a törökök.
Sikerült feltárni a Mohácsi síkság peremén a 17. században létesített és a 20. század elejéig emlékezetben tartott oszmán győzelmi emlékmű pontos helyét, jellegét és változási folyamatait.
Ez a szakrális építmény (egy keleti stílusú pavilon, kioszk), amely Szulejmán szultánnak állított emléket,
az eszék-budai hadiút mentén álló és a 20. század második felében megsemmisült Törökdombon állt. Az azonosítás, felfedezés izgalmas részleteiről a Történelmi Szemle is beszámolt.
„A korábbi kutatások több helyszínen is feltételezték ezt a „szultándombot". Az írott források, régi térképek, ásatási dokumentációk és a néphagyomány megvizsgálása alapján sikerült egyértelműen meghatározni a helyet, melynek alaposabb régészeti vizsgálata csak ezután következhet" – mutatott rá dr. Pap Norbert.
– „Az oszmán emlékhely helyét, jellegét és átalakulásait vizsgáltuk és világossá vált az is, hogy a helynek a csata keresztény oldali emlékezetében is igen fontos szerepe volt."
A korabeli szemtanúk beszámolóira épülő kutatás megállapította, hogy az itt emelt épületet 1687-ben felszentelték keresztény kápolnának.
Úgy tűnik, hogy az 1760-as évekig ez a kápolna hordozta a visszafoglalás emlékezetét is.
A mohácsi Törökdomb a két civilizáció közötti fizikai és lélektani összecsapás helyszíne is volt"
– tette hozzá a kutató.
– „Előbb az oszmánok szakralizálták a helyet, amely az iszlám győzelmét szimbolizálta, majd a keresztény haderővel jött egyháziak „fordítják át" kereszténnyé és válik a török uralom alóli felszabadítás szakrális emlékművei egyikévé."
Kiemelte: nem egyszerűen honvédelmet folytattak, hanem a keresztény világot és Európát is védték,
így válik érthetővé a szimbólumok harca.
Kioszkot emeltek, majd kutat ástak a törökök a csata helyszínén
„Az emlékműről és alapításának időpontjáról elsőként Ibrahim Pecsevi, a pécsi születésű és a helyszínt jól ismerő török történetíró ad tájékoztatást az 1640-es években írt krónikájában" – áll a Történelmi Szemlében megjelent cikkben.
Az általa Szultán- vagy Császárdombnak (Hünkar tepesi) nevezett magaslatról a csata történetének elbeszélése közben emlékezik meg,
és arról is beszámol, hogy a győzelem emlékére utóbb kioszkot építettek rajta, mellette pedig kutat ástak:
„Amint az iszlám boldogságos padisahja a mohácsi síkon álló, Szultándomb néven ismert magas dombhoz ért, lováról leszállt, a dombtetőre ment és egy trónszékre ült.
Én, csekély értelmű szegény, az ezredik évet megelőzően ifjúi hévvel és héjavadászat ürügyén bejártam azt a vidéket, és a magasságos Isten a megmondhatója, kétszer vagy háromszor is felmásztam arra a dombra, mert azt gondoltam, hogy szerencsét hoz, hisz arról a helyről egy hitharcos padisah fohászkodott az éghez. Vagyis igen magas volt, és fáradságos volt megmászni.
Mostanában, amikor a megboldogult zászlótartó, Hasszán pasa volt a budai beglerbég, a dombtetőre fából egyszerű pavilonfélét készíttetett, mellette pedig kutat ásatott. A környező mezőből csak alig emelkedik ki; ebből is világosan megtapasztalhattuk, hogy ami biztos: az idő múlásával a világ sem állandó."
Súlyos emberi és politikai veszteségeket okozott a mohácsi vész
Az utókor ítélete szerint a csata jelentősen átalakította Közép-Európa történetét. A király halálával polgárháború tört ki és eluralkodott a káosz. A mohácsi csata azonban nem csupán súlyos anyagi és emberi veszteségeket okozott a közép-európai keresztény államoknak,
hanem kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a magyar nemzeti identitásra is.
A Mohácsra látogató keresztények, valamint a török és bosnyák muszlimok egyaránt az 1526. évi csata helyszíneként tekintenek rá, és leróják tiszteletüket.
A vizsgálatok hadtörténeti horizontja a terület visszafoglalásáig tart.
Ezért foglalkoznak a kutatók a revánssal is.
A kutatás egyik területe a második mohácsi csatáról (más néven harsányhegyi vagy szársomlyó-hegyi csatáról) szól.
1687. augusztus 12-én a keresztény koalíciós erők a törökök által csak a „szerencse mezejeként" emlegetett egykori mohácsi csatatér közelében, megsemmisítő vereséget mértek Szári Szulejmán nagyvezír oszmán hadaira , és végleg kiverték a törököket a Dél-Dunántúl területéről.