Az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata a hazai történelmi emlékezet meghatározó eseményének számít. Mohács a magyar történelem egyfajta viszonyítási pontjává nőtte ki magát a csatát megelőző és az azt követő korszak megítélésben. Annak ellenére, hogy a „mohácsi vészről” és következményeiről könyvtárra való irodalom született az elmúlt másfél évszázadban, egészen napjainkig nem volt világos, hogy hol is zajlott le valójában a késői középkor európai viszonylatban is legnagyobb csatája. A Szigetvár határában Szulejmán szultán türbéjének és a köré emelt oszmánkori település romjainak megtalálásával világhírnevet szerzett kutatócsoport képviseletében Pap Norbert, a Pécs Tudományegyetem tanszékvezető professzora a Magyar Tudományos Akadémián ismertette új projektjük, a mohácsi csatatér kutatásával kapcsolatos első eredményeket.
Ideje lenne felhagyni azzal, hogy Mohács minden rossz eredője
A Moháccsal kapcsolatos máig élő narratívák, a korabeli hatalmi elit felelőtlensége, önzése, a széthúzás,
a Jagelló-kor Hunyadi Mátyás uralkodásához képest szentenciaként hangoztatott gyengesége, illetve züllöttsége,
valamint a csatatéren életét vesztett ifjú király, II. Lajos erélytelensége már közvetlenül a csatavesztés után, a 16. századi kortárs, és az azt követő későbbi korok memoárjaiban valamint történeti irodalmában megjelent, makacsul, máig hatóan beleégve az utókor gondolkodásba.
Pedig ez kép a legújabb forráselemezések alapján egyáltalán nem igazságos,
és sokkal árnyaltabb annál, mint ami Mohács emlékezeteként fennmaradt – egyebek között ez is elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián november 15-én, a Magyar Tudomány Napja alkalmából a témának szentelt szimpóziumon.
Fodor Pál turkológus-professzor, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézetének főigazgatója, a konferencianyitó beszédében hangsúlyozta, itt lenne az ideje, hogy a legújabb történettudományi kutatások tükrében
változtassunk azon az általános képen, amely szerint Mohács a bukásnak, gyásznak és minden rossznak a metaforája,
mert a „Mohács-sztorinak" nagyon sok olyan eleme van, ami lehetővé tenné, hogy erre a kétségkívül nagy hatású eseményre ne egyfajta állandósult bűntudattal tekintsünk vissza.
A mohácsi csata előzményeivel és következményeivel, sőt, magával az ütközettel kapcsolatos kérdések újbóli áttekintése a csatavesztés közelegő 500. évfordulója miatt különösen aktuálissá vált, annál is inkább, mert valójában a még olyan triviálisnak tartott kérdések sem tisztázottak, hogy valójában hol zajlott le a csatát eldöntő legvéresebb összecsapás.
Százharminc éve keresték a csatát eldöntő helyszínt
Ez utóbbi kérdés megválaszolására vállalkozott az a kutatócsoport, amely Pap Norbert és Fodor Pál professzorok vezetésével, egy forradalmian új multidiszciplináris kutatási módszer segítségével 2016-ban Szigetvár határában megtalálta az 1566-os ostrom utolsó napján elhunyt oszmán uralkodó, Szulejmán szultán halálának helyszínét jelző türbe, valamint a hódoltság korában e köré épített, szakrális jellegű oszmán település maradványait.
Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára a mohácsi csatatéren nemrég elkezdett kutatás első , és számos vonatkozásban az eddigi elképzeléseket más megvilágításba helyező eredményéről számolt be, összefoglaló előadásában.
Az 1526-os mohácsi csata mai értelemben vett tudományos igényű kutatása 1889-ben kezdődött. Az elmúlt 130 évben időnként meglódult a kutatás, különösen az évfordulók környékén.
Így volt ez a mohácsi csata 400.-ik évfordulóján, 1926-ban,
amikor lerakták az elmúlt csaknem száz év későbbi kutatásait is alapvetően meghatározó, tematizáló főbb téziseket,
valamint 1976-ban, amikor létrejött a Mohácsi Történelmi Emlékpark, a csata egyik vélt fontos pontján, Sátorhelyen, az 1960-as és 70-es években véletlenül felfedezett és feltárt öt kisebb tömegsír körül.
Földvár, a mitikus szellemfalu
Az elmúlt száz évben a csata helyszínének kutatásában kiemelkedő jelentőséget kapott egy „domb", amelynek előterében állt Földvár, az a mitikus falu, amit a leghitelesebbnek tekinthető forrás, a csatában személyesen is részt vett Brodarics István – 1526-ban szerémi püspök és királyi kancellár – a rákövetkező évben nyomtatásban megjelent memoárjában úgy említetett meg, mint Szulejmán táborának helyszínét.
E település templomára mind a mai napig úgy tekintenek, mint a csata legfontosabb viszonyítási pontjára.
A kutatók a késői középkor legnagyobb csatájának helyszínét, és a legalább 20-30 ezer főre becsült elesettek maradványait ugyanakkor hiába keresték, nem sikerült megtalálniuk. Brodarics a Krakkóban 1527-ben latin nyelven kiadott „ De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcorum imperatore ad Mohach historia verissima „, azaz „ Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről" című könyvében így ír Földvárról:
„A hely, ahol a had fölsorakozott, Mohácstól egy, az ott folyó Dunától fél mérföldre volt... Velünk szemben színházi nézőtér formájára hosszan elnyúló domb húzódott, melyen túl a török császár ütötte fel táborát, a dombról kis falucska ereszkedett alá egy templommal, ennek Földvár a neve, ott helyezkedtek el az ellenséges lövegek." (Forrás: Mohács emlékezete, első fejezet 25. o. ,Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987)
Brodarics e helyszínnel kapcsolatosan a következőket is megjegyzi: „Később, a csata vége felé, saját szemünkkel láttuk, hogy ez a hely hemzseg az ellenségtől, főként az úgynevezett janicsároktól, akik, ami csak volt a falu házikóin túl, hosszú sorban mindent elfoglaltak, később ismeretessé vált, hogy a császár (ti. Szulejmán szultán, a szerk.) köztük volt. (Id. mű. 25. o.)
Eddig már tizenhatszor megtalálták, mégsem jutottak semmire
A mohácsi csatatér behatárolásához korábban Földvárt tekintették kulcspontnak. Az elmúlt évtizedekben azt gyanították, hogy valahol Majs térségében kell keresni az egykori község maradványait.
Azonban sem a régészeti leletek, sem pedig a források nem támasztották alá ezt a mindmáig makacsul tartó feltételezést.
A mohácsi csatatér kutatásnak közel 130 évében eddig 16 alkalommal jelentették be, hogy sikerült megtalálni Földvárt, a döntő összecsapás centrumában állt középkori falucskát.
A nem egyszer bombasztikus bejelentésekkel érintett feltételezett faluhelyek mögé azonban egyszer sem sikerült bizonyító erejű régészeti leleteket felsorakoztatni,
és egységben láttatni az írott forrásokat, a környezeti jellemzőket, a néphagyományt, valamint az archeológiai adatokat.
Még nagyobb probléma a csatatér behatárolásánál, hogy az összességében közel százezer fős sereg és a kiszolgáló személyzet felvonulási helyei, táborai, a több kilométeres front mentén zajló összecsapások zónái, végül pedig a csata utáni menekülés útvonalai jó néhány négyzetkilométernyi területen fekszenek.
Ezért még ha sikerült is volna az egyik vagy másik feltételezett „Földvár" mögé bizonyítékokat felsorakoztatni, - nem sikerült egyébként -, akkor sem oldódott volna meg a teljes probléma, amely sokkal összetettebb Földvár puszta kérdésénél.
„Szulejmán-módszerrel” a mohácsi csatatér nyomában
Pap professzor az előadásában elmondta, hogy a kutatócsoport szakított ezekkel a korábbi megközelítésekkel, és nem alakított ki újabb víziót a földvári helyszínről.
Ehelyett a csoport által kifejlesztett, és a szigetvári projekt során már sikerrel alkalmazott új módszer, az írott források, a régi térképek, a modern távérzékelés, a természeti földrajzi sajátosságok komplex értelmezésével, valamint a régészeti adattár felhasználásával,
részben pedig térinformatikai eszközökkel modellezték a térség korabeli, a 16. század elején fennállott környezeti viszonyait,
és ezek alapján határozták meg a csata helyszínének legfontosabb földrajzi jellemzőit, amelynek az egykori vízrendszer értelmezése volt a kulcsa.
E módszer segítségével, az egymást kiegészítő komplementer információk alapján a csata több fontos helyszínére is fény derült, ahol - Pap professzor beszámolója szerint-, nagy erővel továbbfolytatják a kutatásokat.
Az egyik fontos új megállapítás, hogy a mohácsi Duna partnak a korábban véltnél sokkal fontosabb szerepe volt a csata előkészületeiben, de a menekülés egyik irányaként is. Az elvégzett tájrekonstrukció, az írásos források és régi térképek, valamint a régészeti leletek alapján
az egyik legfontosabb felismerés, hogy II. Lajos király és a keresztény sereg tábora
a korabeli város közvetlen környékén ( részben a mai városhatáron belül) az egykori eszéki hadiút mentén állt.
A rejtélyes árok, amiről Brodarics is megemlékezett
A mohácsi csatatér helyét - a korabeli források alapján - a Duna menti mély mocsár, valamint a síkságot átszelő "nagy árok" találkozása jelöli ki.
Ez az árok, illetve hosszan elnyúló mélyedés, mint az ütközet döntő helyszíne, számos forrásban szerepel. Brodarics többek között így ír erről: " A király serege a mondottak miatt erősen megzavarodván és már-már menekülőfélben, mégis még sokáig küzdött, már nem azon a tágas síkságon, hanem éppen az ágyúk előtt... a sereg nagyobb része kénytelen volt lehúzódni a völgybe, amely ama mocsaras víz mellett feküdt..." ( Id. mű 27.o.)
A török források közül Lutfi pasa Moháccsal kapcsolatos munkája is kiemeli,
hogy a keresztény sereg egy olyan hosszú árok mögött vette fel a harcrendet, amely átszeli a síkságot
a nyugati, magasabban fekvő térségtől egészen a vizes, mocsaras vidékig. Brodarics leírása is valami ehhez hasonlóról emlékezik meg.
A csata jól ismerten dokumentált mozzanatai, elsősorban a már eddig felfedezett tömegsírok, a hagyomány által megjelölt helyek,
valamint a csata után az oszmánok által emelt győzemi emlékmű
- amelynek nyomait a kutatócsoportnak sikerült fellenie -, az úgynevezett Szultándomb is mind a csoport által korszerű módszerekkel, részben műholdfelvételek alapján sikeresen beazonosított "árok" közelében találhatók, amelyek összekötő szerkezeti eleme maga az árok.
A majsi területről az elvégzett vizsgálatok alapján kizárható, hogy a szűkebb értelemben vett csatatér része lett volna, mert attól a megáradt Borza patak választotta el.
Kizárható, hogy ott zajlott volna a döntő összecsapás, ahol eddig hitték
Azt, hogy Majs lett volna az összecsapás döntő helyszíne, az innen előkerült és a kontrollterülettel összehasonlított régészeti leletek mennyisége is kizárja. Az elmúlt kilenc évben a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársai és amatőr fémkeresők
mintegy 70 hektár terület átvizsgálásával valamivel több, mint 200, a csata korával összefüggésbe hozható hadileletet
- nyílhegyeket, puskagolyókat - gyűjtöttek össze 2018 októberéig.
Mivel Magyarországon nincs a mohácsi csatatérhez hasonló kontrollterület, a kutatók az egy évszázaddal későbbi harmincéves háború egyik nagy csatája, a Lützen mellett a svéd és német-római birodalmi seregek közti összecsapás helyszínét vették alapul.
A lützeni csatában a szemben álló haderők létszáma 45 ezer fő volt összesen, tehát nagyjából a fele a Mohácson felsorkozott oszmán és keresztény hadak együttes létszámának.
A 110 hektáron átvizsgált területről 11 066 darab, a csata korával összefüggésbe hozható hadilelet került elő, azaz hektáronként valamivel több, mint 100 darab. Ezzel szemben a majsi 70 hektáron előkerült leletmennyiség egy hektárra vetítve mindössze három leletet jelent, ami kizárja, hogy ott lett volna a török és a keresztény hadak közötti összecsapás, mert akkor a leletsűrűség legalább 30-60-szor kellene, hogy nagyobb legyen .
A kutatócsoport vizsgálati eredményekkel is alátámasztott konklúziója, hogy a döntő összecsapás a csoport által beazonosított, napjainkra már jórészt betemetődött, és ezért puszta szemmel nem látható északnyugat-délkeleti irányú folyóvölgy, vagy árok mentén zajlott le. Nem véletlen, hogy az eddig előkerült néhány tömegsírra is ennek közelében bukkantak rá.
A kutatás 130 évének első évtizedeiben Sátorhely és a Törökdomb környezetét vélték a csata centrumának, amit az 1926-os évfordulóra készülve, az akkori idők meghatározó kutatói elvetettek, és azt - egészen napjainkig - a Borza patakon túli területen keresték.
Pap professzor kutatócsoportjának modellezése egyértelműen megcáfolja ezt a koncepciót, mintegy rehabilitálva a 19. századi kutatók elképzeléseit. A projekt következő szakasza alighanem döbbenetesen új és érdekes eredményekkel fog hozzájárulni Mohács emlékezetének „rendbetételéhez”.