„A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja."
(Karinthy Frigyes: Barabbás)
A migrénre hajlamos Quintus Pontius Pilátus prokurátornak nemcsak Júdea főfájdító éghajlatával, hanem a római sas hatalma ellen rendszeresen lázongó forrófejűekkel, valamint a zendülést szító fanatikus népámítókkal és prófétákkal is rendszeresen meggyűlt a baja.
Pilátust a magas tisztséget viselő barátja, Aelius Saenus prefectus praetorio, az „isteni" Tiberius testőrparancsnoka - akinek a helytartói kinevezését is köszönhette -
még Júdeába történt elutazása előtt figyelmeztette a beosztásával együtt járó veszélyekre,
főként a zsidók „rebellióra hajlamos természetére", akiket Júdea ötödik prokurátoraként csak kemény kézzel tud majd kézben tartani.
A mindaddig magas tisztséget nem viselt és a közel-keleti tartományok zavaros ügyeiben teljesen járatlan
Pilátus igyekezett is mindenben követni régi barátja tanácsait a belső villongásairól hírhedt tartomány helytartójaként,
amit még i.e. 63-ban a boldog emlékű Cnaeus Pompeius Magnus tett „a szenátus és a római nép nevében" az impérium vazallusává.
Az i.e. 37-ben trónra lépett Nagy Heródes, aki Róma és a hellenizmus elkötelezett tisztelőjének számított, pontosan megértette az „idők szavát", vagyis hogy Róma jóindulata nélkül sem országa viszonylagos függetlenségét, sem pedig a saját trónját nem tudja megtartani.
Heródes ezért kemény kézzel kormányozta az országát,
csírájában elfojtva mindenfajta olyan zendülést, ami kihívhatta volna a római sas haragját. I.e. 4-ben bekövetkezett halála után fia, Heródes Agrippa követte őt a trónon, aki apja külpolitikáját folytatva igyekezett fenntartani a törékeny békét, és ezzel megtartani Róma jóindulatát is.
Ekkortájt történt, hogy Mária, a názáreti illetőségű ácsmester, József felesége, Betlehemben életet adott egyetlen fiának, Jézusnak, és ez nemcsak Júdea históriáját, hanem az egész emberi történelmet is örökre megváltoztatta.
Pilátus, aki felsége, az „isteni" Augustus unokája, Claudia Procula révén Tiberius távoli rokonának számított,
legfelsőbb jóváhagyással i.sz. 27-ben érkezett meg állomáshelyére, a „lázadók és a fanatikus próféták" földjére, Júdeába.
A császári bíbort Augustus i.sz. 14-ben bekövetkezett halála után magára öltő Tiberius, mint a Julius Claudius-dinasztia „legalkotmányosabb princepse", kínosan ügyelt arra,
hogy a nagy előd által bevezetett új kormányzati forma szellemében uralkodjon.
Az i.e. 1. század polgárháborúinak tapasztalataiból okulva Octavianus
– akit a szenátus i.e. 27-ben ruházott fel az Augustus, azaz a „felséges" névvel –
felismerte, hogy a nagyra nőtt birodalom kormányzása nem tartható fenn a városállami alapokon nyugvó köztársasági intézményekkel, pontosabban a hatalom jelentős koncentrációja nélkül.
Az általa bevezetett új rendszer, a principátus meghagyta a köztársasági intézményeket és a szenátus látszólagos főhatalmát is,
de a tényleges hatalom a princeps, „az első az egyenlők között" kezébe került. A látszatott volt hivatott fenntartani, hogy a provinciák, valamint a légiók irányítását is a princeps és a szenátus egymás közt megosztva gyakorolták.
Júdea a császár, vagyis a princeps közvetlen fennhatósága alá tartozott: i.sz. 27-ben tehát így került császári kegyből a közel-keleti provincia élére a távoli „szegény rokon", a magas állami méltóságot még sohasem viselt lovagrendű Quintus Pontius Pilátus.
Pilátus már akkor magára haragította a zsidókat, amikor bevonult Jeruzsálembe. Az új prokurátor fülében még elevenen csengtek Saenus Rómában elmondott szavai, akinek baráti intelme szerint csak akkor lesz sikeres helytartó Júdeában,
ha a "természetüknél fogva lázadásra hajlamos" zsidók előtt az első pillanatoktól kezdve erőt fog felmutatni.
Ennek szellemében, Jeruzsálembe érkezésekor, Pilátus elrendelte, hogy Róma hatalmát demonstrálva,
állítsák fel a hadijelvényeket az Antonius-bástya előtt.
A prokurátor intézkedése hatalmas felháborodást váltott ki a zsidók között, akik a helytartó parancsában a római arrogancia nyílt megtestesülését látták. Városszerte tiltakozó megmozdulások robbantak ki, napról napra egyre nagyobb tömeg tüntetett a hadijelvények eltávolítását követelve.
Mivel az egyre jobban elmérgesedő helyzet már-már lázadással fenyegetett, Pilátus kénytelen volt engedni a nyomásnak,
és eltávolíttatta a római hatalmat szimbolizáló sasos zászlókat. De szinte az első napoktól kezdve feszültté vált a helytartó és a Szanhedrinn, a legfőbb vallási vezetőkből álló zsidó Nagytanács közötti viszony is.
A birodalom nem szólt bele a vallási ügyekbe, sőt, a vazallus státuszban álló államok viszonylagos szabadságot élveztek a saját belpolitikájukban, Róma viszont cserébe elvárta főhatalma feltétlen elismerését.
A Nagytanács széleskörű autonómiát élvezett a bíráskodásban, amiben nem a római, hanem az ószövetségi törvényeket alkalmazhatta,
egyetlen megszorítással: ha bárkire halálos ítéletet szabott ki, az csak a prokurátor jóváhagyásával vált végrehajthatóvá. Ha viszont a prokurátor helybenhagyta a Nagytanács halálos verdiktjét, akkor az ítélet végrehajtása is a rómaiakat terhelte.
Ekkortájt azonban a Nagytanács tagjait sokkal jobban aggasztotta a Jeruzsálembe virágvasárnap bevonult galileai tanító, a názáreti Jézus felbukkanása az új prokurátor sete-sután otromba intézkedéseinél. A szeretet erejéről és a lelkekben lakó Isten országáról prédikáló Jézusban, akit egyre nagyobb tömeg kísért,
és egyre többen hirdették, illetve terjesztették róla, hogy ő a régóta várt Emberfia, azaz a Messiás,
a Nagytanács aggasztó felforgatót és a saját befolyásának veszedelmes konkurensét látta.
Kajafás főpap, a Szanhedrinn feje ezért elhatározta, hogy elfogatja Jézust, és a Nagytanács elé állíttatja
istenkáromlás gyanújával. A bibliai hagyomány szerint Jézus egyik tanítványa, iskarióti Júdás harminc ezüstpénz ellenében vállalta, hogy a Gecsemáné-kertben a Szanhedrinn fegyveresei kezére adja Jézust.
Júdás árulása nyomán az elfogott és megkötözött názáretit a kertből a Nagytanács épületébe vitték,
ahol személyesen Kajafás főpap hallgatta ki a foglyot.
Máté evangéliuma így emlékezik meg erről: „ A főpap folytatta: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?" „Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin." A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást. Mi a véleményetek?" „Méltó a halálra!" – kiabálták." (Mt.23, 63,67)
Miután a Nagytanács Kajafás indítványára - Annás főpap egyetlen ellenszavazatával - istenkáromlásban bűnösnek mondta ki, és halálra ítélte Jézust, az ítélet jogerőre emeléséhez, illetve végrehajtásához szükségessé vált a római prokurátor, Quintus Pontius Pilátus jóváhagyása is.
Pilátusnak semmi sem hiányzott kevésbé, minthogy ebbe a számára teljesen zavaros, vallási jellegű ügybe beleavatkozzon. Amúgy sem állt szívélyes viszonyban a Nagytanács fejével, Kajafás főpappal, főleg azt követően,
hogy a szent kerületben felállíttatta a császár ezüst szobrait, ismét magára haragítva ezzel a zsidókat,
akiknek vallása tiltotta a „faragott képek" kultuszát. Mégis, a törvényt követve döntenie kellett az elébe hurcolt Jézus ügyében.
A helytartói palota előtti téren hatalmas, izgatott, zúgolódó tömeg verődött össze.
Pilátus kikérdezte hát az előállított foglyot, és miután meggyőződött arról, hogy Jézus nem követett el semmilyen, a római jog szerint értékelhető vétséget, úgy döntött, megtagadja a Nagytanács ítéletének megerősítését, amit azon nyomban közölt is Kajafással.
Pilátus elutasító döntésében a saját meggyőződésén kívül felsége, Claudia, Jézus kihallgatása közben kézhez vett üzenete is szerepet játszhatott: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába. Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta" (Mt. 27,19.)
A Nagytanács feje viszont tisztában volt azzal,
hogy itt már jóval többről van szó, mint Jézus életéről, a Szanhedrinn, sőt, a saját személyes tekintélye forog kockán.
Ha Jézust ugyanis a prokurátor elengedi, akkor a názáreti és hívei hihetetlenül megerősödhetnek, veszélybe sodorva a Nagytanács befolyását. Kajafás főpap ezért tovább kötötte az ebet a karóhoz, attól sem megriadva, hogy nyíltan megfenyegesse a prokurátort:
Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja"
– így hangzott a főpap fenyegetése, János evangéliuma szerint. ( Jn. 19,12) Kajafás emberei mindeközben a tömegben elvegyülve szították a hangulatot Jézus ellen.
Pilátust nem hagyta hidegen sem az egyre erősebben zúgolódó tömeg, sem pedig Kajafás alig burkolt fenyegetése.
Nagyon jól tudta, hogy az „isteni" Tiberius számára semmi sem fontosabb az Augustus által megteremtett Pax Romana, azaz a birodalmi béke fenntartásánál.
Ha pedig saját meggyőződésének engedelmeskedve szabadon engedi a názáretit, a Nagytanács szította elégedetlenség könnyen lázadásba fordulhat, amivel pedig a császár előtt neki kellene elszámolnia.
Pilátus ekkor egy utolsó kísérletre szánta el magát ahhoz, hogy megmenthesse Jézust a halálos ítélettől. Pészahkor, a zsidó húsvét idején ugyanis az volt a szokás,
hogy a helytartó kegyelmet gyakorolhat,
és a nép kívánsága szerint szabadon bocsáthat egy foglyot.
Ezért sietve felkísértette a tömlöcből a köztörvényes bűnökért halálra ítélt bűnözőt, Barabbást, hogy a foglyot a názáreti mellé állítva éljen a kegyelmezési jogával.
A prokurátor meg volt győződve arról, hogy a tömeg nem fogja futni hagyni a veszélyes rablógyilkost a szemmel láthatóan ártatlan prófétajelölttel szemben. Barabbás személyét mind a négy evangélista megemlíti.
A korai, illetve a nem kanonizált evangéliumokban még a teljes nevén, mint Jeshua (azaz Jézus) Bar-Abbas szerepel.
Valószínű, hogy csak a 4. század második felétől elkezdődött kanonizációs zsinatokon redukálódott Barabbássá a teljes név, mert kínosnak tartották, hogy a helytartó elé állított rablógyilkos ugyanazt a keresztnevet viselte, mint a Megváltó.
Barabbásról egyébként a bibliai szövegeken kívül nem sok mindent lehet tudni.
A legnagyobb valószínűség szerint valamely a római hatalom ellen szervezkedő zsidó csoport tagja lehetett,
mivel római katonák meggyilkolásával is megvádolták. Pilátus – római okoskodással és logikával –úgy gondolhatta, hogy a többszörös gyilkosság és rablás miatt elítélt Barabbással mentheti meg az ártatlan názáreti életét, de amikor ez szóba került, a feltüzelt tömeg már mindenáron Jézus vérét kívánta.
„A helytartó tehát föltette a kérdést: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?" „Barabást!" – kiáltották. Pilátus tovább kérdezte: „Hát Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?" Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!" „De hát mi rosszat tett?" – kérdezte. Annál inkább ordították: „Keresztre vele!" (Máté, Mt. 27, 21,24) Pilátus nem akarta, hogy egy esetleges, Jézus szabadon bocsátása miatt kitörő zsidó lázadás bűnbakjává váljon.
Tudta, hogy Kajafás és a zsidó elöljárók már így is folyamatosan intrikálnak ellene közvetlen elöljárója, Aelius Vitellius szíriai prokonzul előtt.
Ezért nem feszítette tovább a húrt, és jobb meggyőződése ellenére szabadon engedte Barabbást,
majd kezeit mosva, megerősítette Jézus halálos ítéletét. Jesuha Bar-Abbas históriája, aki a keresztény hagyomány szerint később megtért és Jézus híve lett, így vált a szenvedéstörténet részévé.