A szovjet őrök szerint kevés volt a halott a magyar foglyok vonatán

Nazino
Embertelen körülmények uralkodtak a Gulágon, a szovjet munkatáborokban
Vágólapra másolva!
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága szakmai támogatásával készült sorozatunkban a kommunizmus áldozatainak sorsát mutatjuk be. Ezzel az írással a nemrég, 104 éves korában meghalt Koós Ottóra emlékezünk. Koós Ottó szenvedéseire a kommunista diktatúra hit nélkül felépített és működtetett borzalmas világában.
Vágólapra másolva!

Vitéz nemes békei Koós Ottó 1915. december 3-án Bécsben született. Családja Pozsonyban élt, édesapja a pozsonyi 13. honvéd gyalogezred tisztje volt, fia születésekor a harctéren szolgált. Édesanyja ezért jobbnak látta, ha a Bécsben élő húgához költözik a várandósság utolsó heteire.

Amikor a cseh légionisták 1919-ben betörtek Pozsonyba, a családot kiutasították, negyvennyolc órát kaptak arra, hogy elhagyják várost. A Koós család az új határok közé szorított Magyarország területére költözött.

A trianoni katasztrófa, az elüldözésük a család meghatározó traumája maradt.

Édesapja hivatásos tiszt lévén az újjá alakult nemzeti hadseregben folytatta katonai pályafutását.

Koós Ottó a nagykanizsai Piarista Gimnáziumban kezdte a tanulmányait, de kérésére édesapja katonaiskolába íratta a második évfolyam végén. 1934-ben érettségizett, majd a Ludovika Akadémiára került, 1938-ban hadnaggyá avatták. Az örömöt beárnyékolta, hogy az avatás előtt egy hónappal meghalt az édesapja.

Koós Ottó

Hadnagyi kinevezése után a Szent István 3. honvéd gyalogezrednél szolgált Székesfehérváron. Századparancsnokként 1938 őszén részt vett a Felvidék, majd 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben pedig Erdély visszatérésében. Visszaemlékezéseiben egy életre szóló élményként írta le a revíziót.

1941. október 27-én Ukrajnába vezényelték, ahol a megszálló erőknél teljesített szolgálatot, a 33. gyalogezred III. zászlóalja 7. századának parancsnokaként. A partizánokkal vívott harcban hamarosan megsebesült. Ekkor egy időre hazakerült, de 1944-ben, amikor a szovjet erők megközelítették a Kárpátok vonalát, a mozgósítás után újra a fronton volt. Székesfehérvárról augusztus 10-én indult a Kárpátok előterébe, ahol ezrede a Turka-i védőállásban leváltotta a németeket. Részt vett a Kárpátok védelmében, és az utóvédharcokban.

1944. október 21-én a zászlóalj parancsnoka elesett, Koós Ottó lett a zászlóaljparancsnok.

Közben azt a parancsot kapták, hogy vonuljanak vissza, mivel a románok augusztus 23-ai kiugrása miatt a szovjetek már az Alföldön jártak. Egy reggel azt a parancsot kapták, hogy próbáljanak meg Nagykapos (ma: Vel'ke Kapusany, Kelet-Szlovákia) irányába visszajutni a magyar vonalakig. Szerencsétlenségükre a szovjet katonák teljesen bekerítették őket. Ekkor Koós Ottó úgy döntött, megadják magukat, nem éri meg a további veszteség, nem kísérelték meg a kitörést.

Akkor még sem Koós Ottó, sem bajtársai nem gondolták, hogy

a háborúból egy újabb megpróbáltatásba tart az útjuk.

A szovjet fogságra úgy emlékezett, hogy az egyáltalán nem volt könnyebb, mint maga a háború. A fogság első estéjén a szovjetek puhatolózni kezdtek, hogy hajlandók lennének-e harcolni a németek ellen. Koós Ottó bizalmatlan volt velük, próbált diplomatikusan válaszolni, végül azt mondta, hogy csak abban az esetben,

ha garantálják, hogy soha nem kerülnek szembe magyar alakulatokkal.

Végül nem irányították őket a frontra, Verecke felé hajtották a magyar foglyokat. Szerednyén álltak meg pihenni, ahol már ott volt az NKVD. A belügyi népbizottság emberei Koós Ottót is elővették, arra voltak kíváncsiak, hogy szovjet szempontból használható-e. Arról kérdezgették, hogy miért harcolt a Szovjetunió ellen.

Koós nyíltan elmondta, hogy

az ő generációjának 1919-ben már bemutatkoztak a kommunisták, nem akarja, hogy Magyarországon kommunizmus legyen.

Azt mondta erről később, hogy úgy érezte, nincs rejtegetnivalója, nem látta értelmét a köntörfalazásnak.

Ungvártól gyalogmenetben, az ukrajnai Sztarij Szamborba terelték a foglyokat. Ott 1944. december 6-án bevagonírozták őket, majd 21 nap vonatút után, január 1-én érkeztek meg az Ural vidékére, Cseljabinszk körzetébe, Verhnyij Ufalejbe.

Verhnyij Ufalej ma Fotó. Wikipedia

Nagyjából 2500 embert vagoníroztak be egyszerre, ebből százan voltak tisztek.

A tiszteket külön vagonban szállították, hogy ne tudják befolyásolni a legénységet.

A tiszti vagonba egy, néha két vödör kása jutott, kenyeret naponta négy veknit kaptak, ezt kellett elosztani. A legénységi vagonokban a gyengébbek alig jutottak élelemhez, sokan emiatt haltak meg.

Megközelítőleg 650 magyar katona halt meg az út alatt.

Amikor időnként megállt a vonat, az őrök ellenőrizték, hogy hány halott van. A tisztek közül egy tartalékos hadnagy halt meg az úton. Amikor a testét átadták, a szovjet őrök kevesellték. Az őrség ugyanis annak örült, ha többen halnak meg, mert akkor a fejadag is csökken, több marad nekik.

Amikor megérkezett a szerelvény Ufalejbe,

a foglyok zöme olyan legyengült állapotban volt, hogy nem tudtak kiszállni a vagonból.

Annyi egészséges ember sem akadt, hogy a tábor személyzetét megalakíthatták volna. A favágók, vízhordók, mosodások, a konyhai személyzet, mind foglyokból állt a táborokban. Végül egy közeli táborból hoztak régebb óta raboskodó foglyokat, németeket és magyarokat is, ideiglenesen ők alkották a személyzetet.

A láger barakkjai hemzsegtek a poloskáktól, reggelre a foglyok tele voltak csípésekkel. Bár a barakkok újak voltak, az építésüket nem fejezték be, a gerendák között helyenként széles rések voltak.

Koós Ottó visszaemlékezései szerint a hadifoglyok reggelente arra ébredtek, hogy a fal felőli oldaluk havas, mert a szél befújta a réseken keresztül. 1945 tavaszára a 2500 hadifogolyból csak minden tizedik volt már életben. A betegségek, a legyengültség, a fagy kíméletlenül gyilkolt.

Illusztráció FORRÁS: RIA NOVOSTI/RIA NOVOSTI

Koós Ottó is elkapta a kiütéses tífuszt, a 185 centi magas férfi negyvennyolc kilóra fogyott. Felépülése kisebb csodának számított a durva körülmények között. Azt mondta, amikor gyógyulása után találkozott két tiszttársával, akikkel az Urál felé egy köpenyen feküdtek a marhavagonban, nem ismerték meg. Ők hárman az út alatt összebarátkoztak. Úgy aludtak a vagonban, hogy

egy köpenyt leterítettek a padlóra, arra hárman lefeküdtek, a maradék két köpennyel pedig takaróztak.

A középen fekvő mindkét oldalról védve volt a hidegtől, minden nap más került középre.

Az NKVD emberei újra és újra kihallgatták a közkatonákat és a tiszteket. Koós Ottót egyik lágerből a másikba vitték, mindenhol jegyzőkönyveket, újabb és újabb vallomásokat vettek fel. A tolmácsok munkaszolgálatosok, volgai németek, vagy pedig a Szovjetunióban élő magyar kommunisták voltak. Az oroszul leírt vallomásokat kellett mindig aláírni, így sohasem tudta, hogy a papíron valóban az szerepel-e, amit mondott.

Visszaemlékezéseiben azt mondta, őszintén válaszolt a kérdésekre, szégyellte volna letagadni, vagy kicsinyíteni azt, amit tett.

Egyszer az egyik tolmács odalépett hozzá a kihallgatás után, és megkérdezte, hogy sokat dohányzik-e. Majd hozzátette: azért kérdezi, mert a továbbiakban szüksége lesz az egészségére. Így tudta meg, hogy

a kihallgatótisztek egymás között azt beszélték, hogy őt soha nem engedik el a lágerből.

1947-ben Cseljabinszk körzetébe összegyűjtöttek háromszáz magyar tisztet. Már több mint két éve fogságban voltak, többségüket hazaengedték. Koós Ottót és négy társát azonban kiemelték, ők mind a megszálló erők kötelékében teljesítettek szolgálatot. Egy külön szobába zártak őket, a német büntető brigáddal jártak ki dolgozni. Ekkor az őrparancsnok már nem is titkolózott előttük, az első munka előtti reggelen azt kérdezte a felsorakozott foglyoktól:

Két nap múlva mégis üzentek értük, hogy azonnal menjenek a táborba, hazaengedik őket. Ott kiderült, nincsenek a listán. Ötük közül hármat mégis hazaengedtek, Koós Ottó és egy társa továbbra is a táborban maradt.

Illusztráció Forrás: Veritas Intézet

Mivel a hadifoglyokat nem tarthatták tovább lágerben ítélet nélkül, ezért tartottak egy formális tárgyalást. 1950. december 30-án Brjanszkban

a szovjet katonai bíróság először halálra ítélte

kettejüket, majd később ezt 25 év javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre változtatták. Koós Ottó társa nem sokkal később meghalt.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Szovjetunió megszállt területein mind a német, mind pedig a németekkel szövetséges csapatok hajtottak végre tömeges kivégzéseket – azonban nemcsak ők, hanem a térségben harcoló összes fegyveres erő, még a partizánok egymással harcoló csoportjai is. Azonban arra is rá kell mutatni, hogy

Koós Ottót koncepciós perben ítélték el, valódi eljárás nélkül.

Kétségtelen, hogy ő és a hozzá hasonlóan elítélt társai szenvedték meg a leginkább a hadifogságot, azonban akiket időközben elengedtek, azok is hosszú éveket töltöttek táborokban, embertelen körülmények között.

Sokan a szabadulás után haltak meg, a lágerekben elszenvedett bánásmód vagy az ott szerzett egészségkárosodás miatt.

Az ítélet után folytatta a kényszermunkát, egyik táborból a másikba vitték. 1950-ben a voronyezsi hadifogolytáborban, egy gumigyár építéshez vezényelték. Koós Ottó visszaemlékezése szerint, amikor a csővezetéket elkészítették, tiszta szeszt eresztettek végig rajta. Akik szerelték a vezetéket, tudták, hogy a csapokat hol lehet kiengedni, így néha megcsapolták a szeszt, a lágerbe is vittek belőle.

Előfordult, hogy a fogoly vitte a puskát, mert az őr annyira részeg volt. Esetenként az egyik féllábú, mankóval járó fiatal rab alumíniummankójában vitték be a szeszt. Egy vasárnap délután, 1950-ben magyar nótától visszhangzott a voronyezsi tábor. Az oldott hangulatban megkérdezték az őröket, mikor engedik őket haza, már öt éve vége a háborúnak. Az egyik őr erre azt válaszolta:

1951 tavaszán a brjanszki lágerből a sztálingrádi táborba vitték Koós Ottót, ahol egy téglagyárban dolgozott. Ebben a táborban is főként hadifoglyok voltak, németek, románok, magyarok vegyesen, olyanok, akiket háborús bűnösnek tekintettek. Sokan közülük egyszerű levente növendékek voltak, egyszerű magyar fiatalok, akik semmit nem követtek el, a magyar kommunisták közvetítésével mégis a Gulagra vitték őket.

Egy Gulag-tábor MTI-fotó: reprodukció/Memorial Egyesület Moszkva

Megrázó és igazságtalan történetből bőven akadt. Egy katonatisztet azért ítéltek el, mert részt vett a leventeképzésben. Az ítélet elől meg akart szökni, menekülés közben lelőtték, a Gulagra tartó vagonban halt meg.

Egy nap a hatóságok elmentek a menyasszonyáért is, aki egyszerű banktisztviselő volt. Öt évre ítélte egy szovjet katonai bíróság.

1951-ben engedték ki a börtönből, de ekkor sem mehetett haza. Száműzetésbe került, tíz év után, 1956-ban jutott csak vissza Magyarországra.

A kommunista propaganda a lágerben éppúgy zajlott, mint a civil életben, akadt fogoly, akit rövid időre meg is győztek.

Koós Ottó elmesélt egy történetet. Amikor kiütéses tífusszal feküdt az elkülönítőben, egy békés megyei szlovák napszámos volt az egyik szanitéc. Egyszerű gondolkodású, fiatal fiú volt. Elhitte, hogy a kommunizmusban tényleg a dolgozók paradicsoma épül. Koós Ottó kérte, hogy adjon neki gyógyszert, de ő azt válaszolta, hogy már elmúlt a fehérkesztyűs világ, várja meg a gyógyszerosztást. Az egyszerű szlovák parasztgyerek ellenségként tekintett a katonatisztre, az osztálykülönbségeket látta, pedig mindketten rabok voltak.

A következő tavasszal egy sorakozón egymás mellé kerültek. A szanitéc ekkor megszólította Koós Ottót, és bocsánatot kért. Azt mondta, hogy otthon ők nagyon szegények voltak, tényleg hitte, hogy a kommunizmusban a dolgozók lesznek az urak. A valódi szovjet életben szerzett tapasztalatai azonban észhez térítették.

Szlovákként megérttette magát az oroszokkal. Így külön feladatokat kapott, kijárhatott a táborból. Közelről láthatta a szovjet mindennapokat.

A valóság annyira megrendítette, hogy soha többet nem akart a kommunizmusról hallani.

Koós Ottónak azt is elmondta, hogy napszámosként jobban éltek otthon, mint a szovjet városok lakói.

A hadifogolytáborban tíznaponta lehetett fürödni, egy pléh lavórt adtak a foglyoknak, abban volt 5-6 liter meleg víz. A sztálingrádi téglagyárban végzett munka alatt viszont minden nap fürödhettek, ez a táborokban luxusnak számított. Ennek az volt az oka, hogy a téglaportól minden nap, szó szerint téglavörösek lettek.

A hadifoglyok havonta írhattak levelet. Ez egy lap volt, két részből állt. Az egyik a rabé, a másik a válaszolóé. A Gulagra szállított külföldi civilek egyáltalán nem levelezhettek, csak a szovjet állampolgár. Mivel Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, előfordult, hogy egy kárpátaljai magyar fogoly hozzátartozójának küldtek levelet a magyarországiak, azok küldték tovább a lágerbe a sajátjuknak, aki aztán kézbesítette a magyarországi fogolynak.

Koós Ottó 1954 februárjában visszakerült az Urálba, megint egyik lágerből a másikba helyezték. 1955 áprilisában a Szverdlovszk környéki khrompiki táborba került. 1955. szeptember 19-én váratlanul az orosz táborparancsnok közölte a foglyokkal:

A hazamenőket két csoportba osztották. Az első az amnesztiával szabadultak csoportja volt, a másik csoportot a magyar kormány rendelkezésére bocsátották. Ez utóbbi csoportban volt Koós Ottó is. Amikor a határra értek, egy vasutas figyelmeztette őket, hogy korán örülnek a hazaérkezésnek.

Koós Ottóék szerelvénye Csapnál lépte át a határt. A hídon túl valóban megmozdult a töltés, előjöttek az ÁVH-sok, a vonatot minden állomáson sűrű sorfallal őrizték. Még aznap este Jászberénybe szállították őket, ahol úgy érezték:

kegyetlenebbül bánnak velük, mint a szovjetek.

A legkegyetlenebb sors egy zsidó fogolyé volt, aki megjárta korábban az auschwitzi haláltábort is. Úgy került a Gulagra, hogy Székesfehérváron egy szovjet tiszti orvoshoz ment el. Amikor ellátta a betegségét, nem engedte el, azonnal a Szovjetunióba szállították. Hogy legyen valamilyen jogalapja a fogvatartásának, kémkedésért ítélték el. Miután a Gulagot is túlélte, Jászberényből sem engedték el.

Forrás: Nemzeti KözszolgálatI Egyetem

Koós Ottót és nyolcvan társát 1956. június 8-án a budapesti Gyűjtőfogházba szállítottak át, 1956. október 8-án, a forradalom kitörése előtt 15 nappal engedték szabadon.

4364 napot volt fogságban, volt az Urálban, Voronyezsben, Sztálingrádban, a moszkvai börtönben, újra az Urálban, hazajött a jászberényi börtönbe, végül a budapesti gyűjtőfogházból szabadult.

Szabadulása után, 1956 novemberében feleségül vette menyasszonyát, aki két év kapcsolat után 12 évig várt rá. 1943-ban ismerkedtek meg egy díszvacsorán, 1944-ben eljegyezték egymást, de miután újra a frontra vezényelték, majd fogságba esett, 12 éven keresztül nem látták egymást.

A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen Budapesten, a Derkovits Gyula Általános Iskola udvarán 2014. november 22-én, 99 évesen Forrás: MTI/Kallos Bea

Amikor hazatért, egyedül ő várta. Szinte a teljes családja meghalt a háború alatt. Fiatalabb testvérét, aki századparancsnokként szolgált, 1942. november 4-én a Don-kanyarhoz vezényelték, ott halt hősi halált 1943 február 1-jén. Amikor az oroszok betörtek, Koós Ottó nővérét agyonlőtte a férje, majd a hat- és tízéves gyerekeiket is, végül öngyilkos lett. Édesanyját és nagymamáját a szovjetek kényszermunkára vitték, mivel nem tudták tartani a lépést a menettel, útközben agyonlőtték őket.

Ludovikás bajtársaihoz hasonlatosan, Koós Ottó megtűrt, másodrendű állampolgárként élt a kádári Magyarországon, hosszú ideig szerepelt az "ellenséges elemek" nyilvántartásában, megfigyelték. A civil életbe nehezen illeszkedett be. Bányamérnök apósa szerzett neki állást a bányamérnökségen, de négy hónap munka után elbocsátották, mert a szovjetek által elítélteket nem alkalmazhattak. Ezután csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni. Így viszont legalább a fia anyakönyvi lapjára az kerülhetett, hogy apja foglalkozása: fúrómunkás. Huszonkilenc évig egy 15 m2-es szobában laktak a felesége szüleinél.

A 100 éves Koós Ottó megkoszorúzza a Ludovika 1938-as évfolyamának emléktábláját a magyar hősök emlékünnepe alkalmából tartott misét követően a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2015. május 30-án Forrás: MTI/Kovács Tamás

Csak 1990 után, 76 évesen rehabilitálták. Rendfokozatát 1991. március 15-én kapta vissza, egyúttal őrnaggyá, majd alezredessé léptették elő. A ludovikás évfolyamtársaival és 3. gyalogezredbeli tiszttársaival haláláig tartotta a kapcsolatot, a Vitézi Rend főszéktartói posztját is betöltötte.

– mondta visszaemlékezéseiben arról, hogy miként sikerült túlélnie a lágert.

Egészségét, szellemét egész életében megőrizte. 2015-ben, 100 éves korában Gödöllőről még levezetett Siófokra.

Koós Ottó magyar királyi százados, nyugalmazott alezredes ravatala a székesfehérvári Palotai úti Hosszútemetőben 2019. március 22-én Forrás: MTI/Illyés Tibor

2019. március 5-én 104 éves korában halt meg. Temetésén, Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak a részvétüzenetét is felolvasták.