Szenzáció: a Bakonyban találták meg a legősibb tehéncápát

Szinte semmit sem változtak az elmúlt 150 millió év során: az olaszfalui jura tehéncápa a recens hétkopoltyús tehéncápához hasonlíthatott

A Bakony-hegység szolgált már szenzációs őslénytani felfedezésekkel, gondoljunk csak a világviszonylatban is egyedülálló iharkúti dinoszaurusz lelőhelyre, amit Ősi Attila és Torma András fedezett fel még 2000-ben. Nemrég ismét egy nagy jelentőségű felfedezéssel gazdagodott a hazai őslénytani kutatások eldorádója; a Zirc közeli Olaszfalu határából került elő egy ma is élő tengeriragadozó-csoport, a tehéncápák egyik jura időszaki képviselőjének a fogmaradványa, ami ez az eddig ismert legősibb tehéncápa-fosszília.

Egykorvolt trópusi óceán emlékei a Dunántúlról

A Kárpát-medencének nemcsak a civilizációs históriája, de a földtörténete is rendkívül gazdag a változatos eseményekben, amiről többek között a középhegységeink kőzeteibe zárt ősmaradványok tanúskodnak.

A Kárpát-medence műholdas felvételen. A medencealjzatot zömében tengeri üledékes kőzetek építik fel Forrás: ESA

A mai Magyarország területe, az azt felépítő kőzetrétegek tanúsága szerint

a földtörténeti múlt legnagyobb részében tengeri területnek számított.

Ezt persze a modern lemeztektonikai felfogásnak köszönhetően ne úgy képzeljük el, hogy az a földdarab, amelyen ma élünk, az idők kezdete óta ott volt, ahol most is ismerjük, és amit hol elöntött a tenger, hol pedig szárazföldi térszínné vált.

A Föld a korai jura időszakában. A szárazföldek közé az egyenlítő vonalában beékelődő hatalmas öböl a Tethys-óceán Forrás: Wikimedia Commons

A Kárpát-medence aljzatát, illetve felszínét felépítő tengeri üledékes és vulkáni eredetű kőzetek ugyanis azt bizonyítják,

hogy ezek a Föld legkülönbözőbb pontjain keletkeztek a felfoghatatlanul távoli múltban,

és csak rendkívül hosszú, illetve bonyolult földtani folyamatok eredményeként kerültek a mai helyükre.

A földtörténeti középkor fajokban rendkívül gazdag tengeri gerinces faunával rendelkezett Forrás: Hoffmann Museum/Holzmaden

A Dunántúli-középhegység, valamint a Mecsek, illetve a Villányi-hegység kőzetei a geológiai múlt egyik legizgalmasabb korszakában, a hozzávetőleg 250 millió éve elkezdődött és 65 millió éve véget ért földtörténeti középkor, vagy a mezozoikum idején – amit a dinoszauruszok koraként is szokás emlegetni –, rakódtak le az egykorvolt hatalmas egyenlítői trópusi óceán, a Tethys kontinentális küszöbén.

Afrika egyenlítői vidékén, kobaltkék vízben formálódik a Bakony és a Gerecse

Hogy mennyire különlegesek a kőzetlemezeket mozgató tektonikai folyamatok, azt igen jól szemlélteti, hogy a jelenlegi földrajzi helyzetüktől eltérően az északi hegyvidékeink közül a Bakony és a Gerecse az akkortájt rendkívül széles Tethys-óceán déli, afrikai selfvidékén, még az ország déli határa közelében fekvő Mecsek alapkőzetei a Tethys egykori északi, eurázsiai partjainál rakódtak le, egymástól több ezer kilométeres távolságra.

A Bakony, illetve a Gerecse vörös kemény mészkövei egykor a trópusi Tethys-óceán partoktól távoli vizeiben rakódtak le Forrás: Environment Foundation

A mai Dunántúl csaknem az egész mezozoikum idején tengeri terület volt, a késői kréta időszakot leszámítva.

Az ebből a korból származó rendkívül változatos ősmaradványok mind azt bizonyítják, hogy mennyire gazdag lehetett a Tethys trópusi vizeinek tengeri élővilága.

Életkép a Tethys-óceán partjáról egy pihenő repülő hüllővel Forrás: Origo

Az ősmaradványok zömét a dinoszauruszokkal együtt kiveszett héjas lábasfejűek,

az ammoniteszek, továbbá az akkoriban virágzó szintén héjas és a kagylókhoz hasonló puhatestűek, a pörgekarúak, a mai kalmárok és tintahalak távoli rokonainak számító beleminteszek, kagylók, csigák, tengeri sünök, valamint zátonyépítő és magányos korallok reprezentálják.

Ammonitesz rekonstrukciója Forrás: Wikimedia Commons

A tengeri gerincesek, a halak és hüllők maradványai már sokkal ritkábbak a hazai mezozoikumi üledékekben, bár néha azért itt is előkerülnek olyan szenzációs leletek, mint amilyennek például a közel ötméteres jura időszaki gerecsei tengeri krokodil, vagy a nemrég felfedezett ősi tehéncápa számít.

Alig marad meg valami az egykori rettegett ragadozókból

A közel négyszáz millió éves evolúciós múlttal rendelkező cápaalakúak (Selachiformes) már a devon időszaktól számítva (hozzávetőleg 416 és 360 millió év között) igen nagy fajgazdaságban népesítették be a világóceánt, sőt, a földtörténet ókorában ( paleozoikum) még az édesvizeket is.

A Stethacanthus, a „vasalócápa” egy bizarr kinézetű karbon időszaki faj volt Forrás: Two Oceans Aquarium

A mész vagy kalcitvázas élőlényektől, illetve a tengeri gerincesek, köztük a csontos halak és hüllők többségétől eltérően azonban

a cápák testfelépítésük anatómiai sajátossága miatt jóval kevésbé alkalmasak a fosszilizálódásra,

mint az előbb említett csoportok.

Recens óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus). Ha a cápák elpusztulnak, porcos vázszerkezetük gyorsan elbomlik, és leggyakrabban csak a fogaik maradnak fenn Forrás: YouTube

A cápák vázszerkezete ugyanis nem meszes csontból, hanem megkeményedett kötőszövetből, porcból épül fel, ami az állat elpusztulása után – egy-két rendkívül kivételes esetet leszámítva –, nyom nélkül megsemmisül.

Az óriásfogú cápa (Carcharodon/Carcharocles megalodon) egy felső állkapocsból származó fosszilis foga Forrás: Elter Tamás

A földtörténeti múlt cápáinak ezért jószerével csak a rendkívül ellenálló fogak az egyetlen fosszilis emlékei.

Magyarországi cápaparadicsom, ahol még a megalodon is kitátotta félelmetes száját

Magyarország földtörténeti múltjának tengereit is igen változatos cápacsoportok népesítették be, amit a hazai üledékekből előkerült cápafogak nagy mennyisége bizonyít.

Kihalt kékcápaféle (Carcharinidae) miocén időszaki fosszilis foga Magyarországról Forrás: Origo

A magyarországi cápamaradványok azonban szinte kivétel nélkül a földtörténeti újkor, a kainozoikum (65 millió évtől) tengeri üledékeiből ismertek, elsősorban az oligocén (34 és 23 millió év között) és főként a miocén (23 -tól 5 millió évig) időszakból.

A Föld a középső miocén időszakban Forrás: Origo

Ez utóbbi volt egyébként a magyar földtörténet utolsó tengeri korszaka;

a miocén derekán a Dunántúl területét sekély trópusi-szubtrópusi tenger borította el, amelyből a dunántúli középhegység tömbjei szigetekként emelkedtek ki.

A középső miocén időszakban a Dunántúlt elborító szigettenger vizein a Galeocerdo aduncus fajnevű tigriscápa sem ment ritkaságszámba, ami nagyon hasonló lehetett ma élő közeli rokonához (a kép illusztráció) Forrás: Epic Diving/ Daniel Botelho

A meleg trópusi vízben több olyan cápanemzetség, így köztük tigriscápák (Galeocerdo), kékcápafélék (Carcharhinus), pörölyfejű cápák (Sphyrna), valamint heringcápák (Lamna) éltek, amelyek képviselőivel manapság is találkozhatunk a forró égövi indo-pacifikus régióban.

A miocén időszak hatalmas cápamonstruma, a C. megalodon a Dunántúl egykori sekély, trópusi szigettengerében is vadászgatott Forrás: Imgur

A dunántúli miocén szigettenger vizeiben nem ment ritkaságszámba az őscetek után ólálkodó félelmetes óriásfogú cápa

(Carcharocles megalodon) sem, ami a maga 16-20 méteres maximális testhosszával minden idők leghatalmasabb húsevő cápájának számít.

Világszenzáció az Eperkés-hegy kőfejtőjéből

Ahogy visszafelé utazunk az időben, úgy egyre ritkábbá válnak a cápafosszíliák is. Annak ellenére, hogy a hazai földből nagy számban kerültek és kerülnek elő a mezozoikum idejéből származó különféle tengeri fosszíliák,

sőt, 2000-től már szárazföldi dinoszaurusz-maradványok is,

és szemben azzal, hogy a földtörténet középkorában a mai Magyarország területe csaknem végig tengeri élettáj volt, a mezozoós cápamaradványok jószerével teljesen ismeretlennek számítanak hazánkban.

Szinte semmit sem változtak az elmúlt 150 millió év során: az olaszfalui jura tehéncápa a recens hétkopoltyús tehéncápához hasonlíthatott Forrás: Monterey Bay Aquarium

Ezért is tekinthető kettős szenzációnak az a felfedezés,

amit Szabó Márton, a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusa, és a hazai fosszilis cápák szaktudósa publikált

a Paleodiversity & Paleoenvironments című folyóiratban. A tanulmány olyan mezozoikumi, késő jura időszaki ősi halcsoportokat mutat be, amelyek, noha a világ más tájairól már eddig is ismertek voltak, de idehaza még sohasem találkoztunk velük.

Az olaszfalui jura időszaki tehéncápa fosszilis foga Forrás: Szabó Márton

A bakonyi Eperkés-hegy késő jura időszaki vörös mészkövéből kipreparált különleges maradványok közül kétségkívül az a rendkívül szép állapotban megőrződött tehéncápa fog számít világszenzációnak, amelyről bebizonyosodott, hogy a ma is élő tehéncápafélék (Hexanchidae) eddig ismert legrégebbi maradványa.

Mélyvizekben úszkálhatott az olaszfalui tehéncápa

A már kihalt Notinatodon nemzetség a jura időszak (hozzávetőleg 199 és 145 millió év között) kimmeridge-i korának végén jelent meg,

amelynek a bakonyi ősi tehéncápa az egyik legelső, és az eddig ismert legrégebbi képviselőjének számít.

A modern cápák csoportját alkotó nyolc cáparend közül a tehén- vagy szürkecápa-alakúak (Hexanchidiformes) számítanak a legősibb csoportnak, ami a jura időszakban bukkant fel a világtengerben.

A recens és kifejlett tehén- vagy szürkecápák gyakran felkeresik a kontinentális lejtő nagyobb vízmélységeit Forrás: NOAA

Az ősi vonások szembetűnőek a ma élő tehéncápákon is.

Így például ezek a többnyire nagy vagy közepes testű cápák az összes többi modern cápától eltérően nem öt, hanem hat vagy hét páros kopoltyúívvel, és csak egyetlen, méghozzá a faroknyélhez közeli hátúszóval rendelkeznek.

Ősi vonás a hat vagy hét páros kopoltyúív Forrás: Fishes of Australia

A bakonyi ősi tehéncápa a fogazata alapján legjobban a recens, napjainkban is élő hétkopoltyús tehéncápához (Notorynchus cepedianus) hasonlíthatott.

Hétkopoltyús tehéncápa a dél-afrikai barnamoszat erdőkben. Szinte semmit sem változtak az évmilliók során Forrás: Pinterest

És hogy milyen lehetett a táj Olaszfalu környékén, ott, ahol több mint 150 millió éve a bakonyi őscápa úszkált? A fosszíliákat bezáró vörös mészkő, a híres „ammonitico rosso”

az egykori partvidéktől távolabbi nyílttengeri térségben rakódott le

viszonylag jelentős, bathyális mélységekben, a napfénnyel jól átvilágított vízrétegek alatt nagyjából 150-250 méteres mélységben.

Az olaszfalui jura végi őskörnyezet alul a bakonyi tehéncápával Forrás: Paleo Top/ Szabó Márton/MTM

Bizonyos, hogy más cápák is úszkáltak errefelé, a Tethys-óceán napfényben fürdő és távolba görgő hullámai alatt. A most is folyó kutatások szép reményekkel kecsegtetnek, hogy újabb cápa bukkan majd fel az idők feneketlenül mély bakonyi kútjából.

(Forrás: Szabo, M (2019). „A Late Jurassic (Kimmeridgian–early Tithonian) fish fauna of the Eperkés-hegy (Olaszfalu, Bakony Mts., Hungary): the oldest record of Notidanodon Cappetta, 1975 and a short revision of Mesozoic Hexanchidae”. Palaeobio Palaeoenv. https://doi.org/10.1007/s12549-018-00368-x)