Az Egyesült Államok Skipjack nevű tengeralattjáró-osztálya volt az első, amelyen nukleáris meghajtást alkalmaztak. A technikatörténeti szenzációnak számító tengeralattjárót a második világháború után fejlesztették ki az amerikai haditengerészet számára, méghozzá pontosan a tonhal mintájára.
Az Egyesült Államokbeli Groton-ban lévő General Dynamics Electric Boat hajógyárban tervezett és gyártott harci jármű első egységét 1954. január 21-én bocsátották vízre, a haditengerészet pedig szeptember 31-én állította szolgálatba a forradalmi újdonságnak számító tengeralattjárót.
Az első atom-tengeralattjáró teljes hosszának és legnagyobb átmérőjének aránya 100:36,
pont akkora mint a tonhal áramvonalas testéé.
És ez nem véletlen, konstruktőrei ugyanis a villámsebes makrélaféle hidrodinamikailag tökéletes testformáját vették alapul a nukleáris vadász-tengeralattjáró megtervezésénél.
Noha az USS Nautilus sebessége csak fele akkora volt mint a formáját megihlető tengeri ragadozóé, ám fordulékonysága más tengeralattjárókhoz képest kiválónak számított, még nagy sebesség mellett is képes volt a hirtelen irányváltoztatásra, és jóval kisebb sugarú körben fordult meg, mint a kortársai.
A nukleáris meghajtás a Nautilus számára lehetővé tette, hogy képes legyen meghatározatlan ideig a víz alatt ténykedni, ez pedig elképesztő előnyt biztosított számára a többi, hagyományos meghajtással rendelkező tengeralattjáróval szemben.
A Nautilus a felszínen 20, a vízalatti pedig 22 csomó, azaz 37 illetve 41 km/órás sebességgel tudott haladni, nem kis részben egyedien áramvonalas, a tonhalról mintázott formájának köszönhetően.
A vegyes meghajtású, felszínen dízel, a víz alatt pedig elektromos hajtással működő hagyományos tengeralattjárók legfeljebb 24 órát tudtak a felszín alatt maradni, víz alatti menetben pedig csak alig több mint 10 km/óra sebességgel haladtak, ezért voltak viszonylag könnyen felderíthetők és sebezhetők.
Amíg a hagyományos tengerlattjárók dízelmotorjai 24 üzemóra alatt átlagosan 60.000 liter üzemanyagot fogyasztottak el,
addig az atom-tengeralattjárónak alig 1-2 grammnyi hasadóanyagra volt csak szüksége.
A Nautilus atomreaktorát hosszú szolgálati ideje (1954-1983) alatt mindösszet kétszer kellett feltölteni dúsított urán-235-tel. A nukleáris meghajtás tette számára lehetővé, hogy egyetlen bevetés során akár többször is körbehajózhassa a Földet.
A Skipjack-osztály egységei voltak az elsők amelyek a nukleáris energiát a könnycsepp alakú keskeny hajótesttel kombinálták, lehetővé téve a nagy víz alatti sebességet és a kitűnő manőverezőképességet.
Ezen kívül a hajóorr síklapjainak elhelyezése nagyban csökkentette az áramlás zaját, megnehezítve a tengeralattjáró szonárral való felderíthetőségét.
A Skipjack-osztály egységeihez olyan reaktort kellett építeni,
ami beépíthető a keskeny tengeralattjáróba.
A kifejezetten erre a célra kifejlesztett Mark-I. típusú nyomottvizes reaktort Idahoban készítették el.
Az SSN-571 jelű Nautilus számos rekordot állított be, például elsőként haladt át az északi sarki jégpáncél alatt:
1958. július-augusztus hónapokban a Csendes-óceánról az Atlanti-óceánra hajózott át, és augusztus 3-án érte el az Északi-sarkot.
1983-ig állt szolgálatban, majd átadták az Annapolisi Tengerészeti Akadémia múzeumának, ahonnan az Amerikai Egyesült Államok Tengeralattjáró Múzeumába Grotonba került.
Nevét a fejlábúak (Cephalopoda) közé tartozó a csigáspolipról (Nautilus pompilius) kapta.