Dr. Werhner von Braunt a 20. század egyik legnagyobb rakétafejlesztőjeként tartja számon az űrkutatás története. Az arisztokrata családban, Magnus von Braun második gyermekeként 1912. március 23-án megszületett von Braun már gyermekkorában rajongott a rakétákért és az űrkutatásért.
1925-ben az ifjú von Braun meglátta Hermann Oberth professzor Die Rakete zu den Planetenräumen (Rakéta a világűrbe) című könyvének hirdetését, amelyet azonnal meg is rendelt, de lévén, hogy a könyv tele volt képletekkel, egyenletekkel, amiből nem értett semmit, ezért nekiállt matematikát és fizikát tanulni.
Wernher von Braun a Berlini Műszaki Egyetem hallgatója lett, és már egyetemistaként csatlakozott a Német Űrutazási Társasághoz,
szabadidejében pedig az általa bálványozott Oberth professzorral dolgozott,
asszisztenseként, a folyékony üzemanyagú rakétateszteken. Von Braun 22 éves korában, 1934-ben a berlini Humboldt Egyetemen szerezte meg a fizikai doktorátust.
Oberth professzor próbálta bebizonyítani, hogy az űrutazáshoz szánt rakétához a folyékony üzemanyag a legjobb, nem pedig a már régóta használt szilárd. Volt neki még két asszisztense: Klaus Riedel és Rudolf Niebel. Felszerelésük kezdetleges, a gyújtásrendszerük pedig rendkívül veszélyes volt.
A rakétamotor beindítása úgy történt,
hogy Riedel odadobott egy lángoló gázolajjal átitatott rongyot a gázt köpő hajtómű fölé,
és félrekapta a fejét,mielőtt Oberth kinyitotta az üzemanyag szelepeket, amire a rakétamotor bőgve beindult.
A professzor és asszisztensei engedélyt kaptak, hogy a Vegyi és Műszaki Intézet lőterén kísérleteket végezzenek a folyékony üzemanyagú rakétahajtóművel. Amikor 1930 augusztusában a hatósági emberek jelenlétében végrehajtott kísérletük teljes sikerrel végződött,
a folyékony üzemanyagú rakétamotor bekerült a belső égésű motorok családjába,
elsőként Németországban. Ez óriási előrelépésnek számított, de az erdélyi szász származású Oberthnek vissza kellett térnie Romániába tanári állásába, hogy támogathassa népes családját.
Mire Wernher von Braun megszerezte a doktorátusát, két olyan rakétát is sikeresen fellőttek, amelyek túllépték a 2,4 kilométeres magasságot. Amikor a német állam betiltotta a civil rakétateszteket, Braunnak csak egy útja maradt, hogy folytassa a munkáját: a hadsereg.
Wenher von Braun elhatározott szándéka szerint Oberth nyomán folyékony üzemanyagú rakétát akart konstruálni.
Ekkoriban még kizárólag csak szilárd üzemanyagot használtak,
és csupán miniatűr építésű rakétamotorokon tesztelték a folyékony oxigén, illetve a folyékony alkohol hajtáskombinációját. Von Braun analizálni akart néhány, a rakétamotorban lezajló talányos jelenséget, így többek között a porlasztást, az égést és a gázok tágulását.
Az ezzel kapcsolatos kísérletek azonban roppant drágának bizonyultak, ezért von Braun kifejezetten örült a német hadsereg támogatásának, valamint hogy megengedték e veszélyes kísérletek folytatását a Reichswehr kummersdorfi lőterén.
A szilárd rakéta-üzemanyagok egyszerűbbek, de a fajlagos impulzusuk is kisebb, mint a folyékonyaké. A folyékony üzemanyagú rakéta szerkezete jóval bonyolultabb, mert külön áll az oxidálószer és az üzemanyag-tartály.
Az oxidálószer és az üzemanyag az égéstérben keveredik, ahová turbószivattyú juttatja el ezeket Az égés során keletkezett forró gáz a fúvókákon keresztül kilövellve Newton hatás-ellenhatás törvénye szerint hajtja a rakétát.
A folyékony hidrogén alkalmazása számít a NASA egyik legjelentősebb technikai eredményének. A folyékony hidrogén könnyű, az ismert anyagok között a legalacsonyabb a molekulasúlya, és különösen erőteljes rakéta-hajtóanyagnak számít. Extrém intenzitással ég valamivel több mint 3000 Celsius-fokon,
és oxidálószerrel kombinálva a folyékony hidrogén termeli a legnagyobb fajlagos impulzust,
vagyis a felhasznált hajtóanyaghoz képest a legnagyobb hatékonyságú az eddig ismert hajtóanyagok között.
Mivel a hidrogén és az oxigén kriogén, azaz olyan gázok, amelyeket extrém alacsony hőmérsékleten lehet cseppfolyósítani, ezért
az ezen alapuló rakétahajtómű is óriási technikai kihívásnak számít.
A folyékony hidrogént - 252,7 Celsius-fokon kell tárolni, és robbanásveszélyessége miatt extrém óvatos kezelést igényel. Hogy ne párologjon el, vagy forrjon fel, a rakétát minden hőforrástól el kell szigetelni, így többek között a rakétamotor fúvókáját, amelyet az atmoszférán át tartó repülés során a levegő súrlódása miatt, majd az atmoszférát elhagyva, a világűrben a napsugárzás hőjétől kell védeni.
Ha a folyékony hidrogén elnyeli a hőt, gyorsan kitágul, ezért az üzemanyagtank felrobbanását megelőzendő, szükséges a folyamatos szellőztetés/kieresztés is.
Az extrémhideg folyékony hidrogénnek kitett fémek törékennyé válnak,
ráadásul a cseppfolyós hidrogén a hegesztett összeillesztésekben lévő kis lyukakon át is kifolyhat.
Ezeket a rendkívül komoly technikai kihívásokat kellett áthidalni ahhoz Werner von Braunnak és kollégáinak, hogy működőképes rakétát konstruálhassanak.
1937-től von Braun egy titkos, a Balti-tenger partján fekvő Peenemündében épített laboratóriumban dolgozott, ahol megtervezte a világ első ballisztikus rakétáját, és bár ő lelke mélyén az űrrepülésre vágyott, a nácik nem az űrkutatásra, hanem háborús célokra használták a találmányát.
A nagyhatalmú náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels által a "megtorlás fegyverének" (Vergeltungswaffe: megtorló fegyver) elnevezett egyfokozatú rakéta
első sikeres kilövésére 1942. októberében került sor.
Az A-4, illetve V-2 kódnevű rakétát 1944 szeptemberétől 1945 márciusáig használták fegyverként, mozgó kilövőállásokról tüzelve a célpontokra.
A nagy megsemmisítő erővel rendelkező V-2 rakétából közel 5000 darabot gyártottak
a második világháború éveiben, és mintegy négyezret lőttek ki Londonra, majd a normandiai partraszállás után Antwerpenre is.
A V-2 rakéta hatótávolsága körülbelül 300 kilométer volt, amelynek fejrészében közel 1 tonna TNT-t helyeztek el. A 12,8 méter hosszú, és 1,2 tonna tömegű rakéta a több mint 900 kilogrammos robbanófejet a kilövés helyétől maximum 322 kilométer távolságra lévő célhoz tudta eljuttatni.
Az 1943-ban létrehozott németországi Mittelbau-Dora koncentrációs táborban
fogoly rabszolga-munkásokkal gyártatták a V-2-es rakétákat.
Ironikus módon, Hitler tömegpusztító fegyvere, a V-2 volt az emberi történelemben az első ember alkotta eszköz, amely átlépte a 100 kilométeres magasságban húzódó Kármán-vonalat, az atmoszféra, illetve a világűr határát.
Ez az a világhírű magyar tudós, Kármán Tódor által kiszámított határvonal, ahol már nincs elegendő felhajtóerő a repüléshez, és ahhoz, hogy földkörüli orbitális pályán maradjon a repülőeszköz, el kell érnie az első kozmikus sebességet.
1944. június 20-án a peenemündei telepről felbocsátott
MW 18014 lajstromszámú V-2 rakéta lépte át először ezt a bűvös határvonalat, 176 kilométeres magasságra jutva.
A nagy tolóerő/tömeg arány miatt a V-2 sebessége 1.560 m/s volt, ez körülbelül 5.2 Mach, vagyis több mint a hangsebesség ötszöröse.
Annak ellenére, hogy a hajtómű csak 60-65 másodpercig dolgozott, a V-2 hiperszonikus sebességre gyorsult fel,
majd az aktív szakaszt befejezve a rakéta működése leállt, és következett a passzív repülési szakasz, amikor nagyjából 90 km magasságból megkezdte a célra tartó zuhanórepülését.
Mivel a rakéta mintegy kétszeres hangsebességgel érte el földfelszínt, csak a rettenetes detonáció jelezte a célterületre való becsapódását.
A peenemündei kísérleti telepet és a rakétakutatás fejlesztését Heinrich Himmler az SS felügyelete alá vonta. Werner von Braun - aki egyébként "civilben" is a náci párt tagja volt - így lett SS-tiszt.
A tehetséges mérnököt azonban a fekete egyenruha sem védte meg attól,
hogy a háborúról és a rakétáról tett kritikus megjegyzései miatt a Gestapo 1944-ben letartóztassa.
Wernher von Braun felelősségének megítélése a V-2 rakéta gyártásához kapcsolódó és a kényszermunkások sérelmére elkövetett bűntettek elkövetésében a háború után is ellentmondásos maradt.
A von Braun és csoportja által kifejlesztett rendkívül pusztító fegyver ellen nem volt védelem.
A Harmadik Birodalom 1945 májusi bukása után ezért az oroszok és az amerikaiak is meg akarták szerezni Hitler "csodafegyverét".
A szovjet hírszerzés és katonai hatóságok Szergej Pavlovics Koroljov mérnököt bízták meg a V-2 rakéta felkutatásával.
1944-ben Braun számára már nyilvánvaló volt, hogy a náci Németország elveszti a háborút,
és ezért elkezdte tervezgetni a háború utáni korszakot. Még mielőtt az egymással versengő szövetségesek megszerezték volna a rakétát, a vezető német rakétamérnök feladat magát az amerikaiaknak.
Von Braun és társai mindenféleképpen el akarták kerülni a szovjet fogságot, az egykori SS-Sturmbannführer pedig azt is tudta, hogy az USA egy olyan feneketlen pénzeszsák, amely katonai érdekekből finanszírozni fogja a félbemaradt kutatásait. Ebben a számításában később nem is kellett csalódnia.
Von Braun ezért adta fel magát az amerikaiaknak,
akik így személyében hozzájutottak a V-2 program legértékesebb "trófeájához". Azonban a szovjetek fáradozása sem volt teljesen hiábavaló, mert a Vörös Hadseregnek is sikerült hozzájutnia néhány zsákmányolt V-2-höz.
Az 1945-ben a németektől zsákmányolt V-2 rakéták alapján az Egyesült Államok és a Szovjetunió is hatalmas teljesítményű ballisztikus eszközöket fejlesztett ki.
A szovjetek a V-2-sen alapuló R-7 „Szemjorka" nevű eszközt továbbfejlesztve alkották meg azt a hordozórakétát,
amely 1957. október 4-én a történelem első mesterséges holdját, a Szputnyik-1-et a világűrbe juttatta,
amit a Vosztok űrprogram követett, és amellyel a Szovjetuniónak sikerült az első embert, Jurij Gagarint feljuttatni a világűrbe.
A háború után az amerikai fogságba került Wernher von Braun és társai hosszú ideig tétlenkedésre lettek kárhoztatva, mert a szövetséges csapatok volt főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower, aki Harry Truman elnököt váltotta a Fehér Ház élén, politikai öngyilkosságnak tartotta, hogy egy nácit vonjanak be amerikai katonai kutatásokba.
Időközben azonban az oroszoknak Koroljov vezetésével sikerült megalkotniuk és földkörüli pályára állítaniuk az első műholdat,
ami miatt a szovjetek az űrversenyben megelőzték Amerikát.
Ennek hatására döntött úgy Eisenhower elnök, hogy a német kutatócsoportot is bevonják az Egyesült Államok űrprogramjába.
A parkolópályán töltött időszak alatt von Braun cikket írt az egyik nagy amerikai lapba a rakétákról és az űrkutatás jövőjéről, amire Walt Disney is felfigyelt. Ennek hatására
a világhírű rajzfilm-alkotó és producer von Braunnal kezdte el reklámozni az űrről szóló alkotásait.
Az 1950-es években Wernher von Braun lett az űrkutatás legkiválóbb szószólója az Egyesült Államokban, aki számos könyvet, illetve cikket írt ebben a témában. Von Braun lett az arca Walt Disney „Man in Space" azaz "Ember az űrben" című három részes nagy sikerű televíziós sorozatának is.
Eisenhower elnök miután a szovjetek fellőtték a Szputnyikot, erre adandó válaszként
1958-ban megalapította a NASA-t,
és a rakétafejlesztő központot a hadseregtől az újonnan létrehozott amerikai űrkutatási ügynökséghez helyezte át.
A NASA' Marshall Space Flight Center űrrepülési központ igazgatója pedig az egykori SS-tiszt, Wernher von Braun lett, a Saturn-V háromfokozatú, folyékony üzemanyagú rakéta főkonstruktőre, ami az amerikaiak számára lehetővé tette az 1969-es holdraszállást.
De még jóval ez előtt, 1958. január 31-én az amerikaiak földkörüli pályára állították első műholdjukat, az Explorer 1- et,
amivel az Egyesült Államok megtette az első lépését a hidegháború űrversenyében. A műholdat földkörüli pályára juttató Jupiter-C rakétát a von Braun vezette Army Ballistic Missile Agency csapata tervezte.
Majd von Braun és kollégái megkonstruálták a Redstone Mercury rakétát, ami Alan Sheperdet, az első amerikai asztronautát vitte szuborbitális repülésre, 1961. május 5-én.
Shepherd sikeres űrrepülését követően John F. Kennedy elnök hamarosan bejelentette, hogy még abban az évtizedben Amerika embert fog küldeni a Holdra.
És ez így is történt: az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Edwin Aldrin asztronautákkal 1969. július 20-án sikeresen landolt a Holdon,
ebben pedig Wernher von Braun hervadhatatlan érdemeket szerzett,
mert ő volt a holdutazást lehetővé tévő Staurn-V. hordozórakéta főkonstruktőre.
1970 februárjában von Braunt kinevezték a NASA helyettes hivatali igazgatójának, aki ettől kezdve Washingtonban, a NASA Űrrepülési Központjában dolgozott, hogy az űrkutatási hivatal stratégiai tervezését irányítsa.
1972-ben visszavonult, és a Maryland állambeli Fairchild Industries of Germantown repülős cég elnöke lett. Wernher von Braun, Hitler egykori rakétamérnöke, aki Amerikát eljuttatta a Holdra, a virginiai Alexandriában halt meg, 1977. június 16-án.