Egyértelműen kizárható, hogy II. Lajos magyar király az 1526. augusztus 29-én délután három óra körül elkezdődött mohácsi csata összeomlása után, - amikor többedmagával próbált elmenekülni a csatatérről-, a Csele-patakba fulladt volna, mint ahogy az a köztudatban él, illetve a történelemkönyvekben is szerepel – erre az eredményre jutott a csatatér feltárását végző, Fodor Pál és Pap Norbert professzorok által vezetett kutatócsoport. Az egykori csatatér feltáratlan titkait a legkorszerűbb technológia bevetésével, és egy merőben új, multidiszciplináris kutatási módszer alkalmazásával vizsgáló csoport vezetői szerint, a magyar történelem egyik legjobban ismert, korszakhatárnak tekinthető eseményével kapcsolatban további érdekes felfedezések várhatók.
„.. Mohács fölött fél mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely a Duna áradása miatt a szokásosnál is több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találták meg a király testét..."
(Brodarics István királyi kancellár, a csata egyik szemtanúja)
Lényegében már a haditanácson eldőlt a király sorsa
1526. augusztus 29-én, délután három óra körül, fülledt forróságban vette kezdetét a magyar, és az európai késői középkori történelem legnagyobb ütközete, a mohácsi csata.
A szemben álló seregek, Szulejmán szultán és Pargali Ibrahim nagyvezír oszmán hadai, valamint II. Lajos király, illetve Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György szepesi gróf vezette királyi csapatok között
aránytalanok voltak az erőviszonyok;
a próféta zöld zászlaja alatt felvonuló szultáni had 70-80 ezer, míg vele szemben a magyar király serege legfeljebb csak 25-27 ezer fő harcost számlált.
Az ütközet előtt a királyi táborban heves vita zajlott a hadrend felállításáról, valamint arról, hogy hol álljon az uralkodó.
A mohácsi csatáról fennmaradt leghitelesebb beszámoló, Brodarics István szerémi püspök és királyi kancellár 1527-ben Krakkóban kiadott „De conflictu cum Sulymano Turcorum imperatore ad Mohac historia verissima" (Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről) című művében, a király közvetlen környezetéhez tartozó szemtanúként, így írt erről:
„Már ez idő előtt is heves vita folyt a király személyéről, akadtak, akik azt javasolták, hogy néhány ezer válogatott emberrel a csatától távol kell állnia, úgy látszott azonban, hogy a sereg ezt semmiféleképpen sem fogja eltűrni,mert azt akarta, hogy a király szokás szerint jelen legyen az ütközetben... Végül is az a döntés született – mert úgy látszott, hogy elég kétes kimenetelű csata következik -, hogy legyenek, akik a király őrizetének gondját viselik, és ha valami baj történnék, és úgy látnák, hogy mind a királyt, mind a sereget olyan veszély fenyegeti, aminek jóvátételére már nincs remény,a had közepéből kiragadva, magukkal vigyék..."
A haditanácson tehát eldőlt, hogy II. Lajos nem biztonságos távolságból, hanem a harcok sűrűjében állva fogja vezetni a csatát.
Miért halt meg Magyarország királya a mohácsi csatában?
Az uralkodó mindezek alapján a hadrend második vonalának közepére sorolt be, a védelmére elkülönített ezer nehézlovas kíséretében.
Tomori Pál fővezér utasítására II. Lajos közvetlen védelmét három főúr,Török Bálint, Ráskay Gáspár, valamint Kállay János biztosította, akik különösen gyors lovakat kaptak arra az esetre, ha a királyt ki kellene menekíteni a csatából.
Mivel a középkori magyar államban a király személye biztosította a jogfolytonosságot, különösen fontos szempont volt, hogy az igencsak kétes kimenetelűnek látszó ütközet eredményétől függetlenül, az uralkodó sértetlen maradjon.
Nem sokkal a csata megkezdése előtt azonban a királyi hadrend jobb oldalán,
a halmok takarásában feltűnt egy ellenséges lovas hadoszlop,
amelyet csak a dárdáik végének csillogása árult el. Tomori – helyesen – úgy vélte, hogy a török lovascsapat megpróbálja észrevétlenül bekeríteni a magyar tábort.
Mivel a királyi hadrend már felállt, és nem volt azonnal mozgósítható tartalék, ezért Tomori úgy döntött,
hogy az uralkodó védelmére hátrahagyott ezer nehéz lovast vezényli ki e török sereg szándékainak felderítésére.
II. Lajos így testőrség nélkül maradt, és gyakorlatilag védtelenül nézett szembe a közelgő drámai eseményekkel.
Egy népszerű történelmi toposz, amelynek szintén nincs alapja
Miután a királyi sereg jobb és bal szárnyán felállított lovasság rohama összeomlott, a középhadat alkotó gyalogságot a törökök bekerítették és lemészárolták.
Ezzel pedig a csata sorsa is megpecsételődött; az irtózatos veszteséget elszenvedő– mintegy 15 ezer halottat vesztő - királyi sereg felbomlott, a túlélők pedig úgy próbálták menteni életüket, ahogyan csak tudták.
De mi történhetett a királlyal? Már közvetlenül a mohácsi csata után, és a későbbi évtizedekben is több történet kapott lábra II. Lajos halálának körülményeiről, illetve lehetséges helyszínéről.
Ezek között akadtak olyan, minden alapot nélkülöző összeesküvés-elméletszerű teóriák, mint amilyen például Szerémi György, II. Lajos egykori udvari káplánjának 1545-ben megjelent „Epistola de preditione regni Hungarorum" (Levél Magyarország romlásáról) című munkája, amelyben Tatai Miklósra hivatkozva azt állította a szerző, hogy a királyt, - miután szerencsésen megmenekült a mohácsi csatából-, Dunaszekcsőn, a plébános házában
egy vita hevében Szapolyai György ölte meg.
E minden valóságos alapot nélkülöző „királydrámán" kívül a legtöbb elfogadható forrás szerint
a király a csatatérről menekülve, egy gázlón átkelve megcsúszott lovával, a vízbe esett és megfulladt.
Az utókor emlékezetében II. Lajos halálának helyszíneként a csata délutánján kitört heves zivatartól megáradt Csele-patak medre maradt fenn.
Ezt a népszerű, és máig hitelesként elfogadott történelmi toposzt kérdőjelezik meg Pap Norbert és Fodor Pál csoportjának legfrissebb kutatási eredményei, amelyről a mohácsi csata egykori helyszínén beszélgettünk Pap professzorral, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárával.
Eredetileg nem volt tervbe véve felkutatni a király halálának helyszínét
Fodor és Pap professzorok kutatócsoportja azzal szerzett magának nemzetközi hírnevet, hogy az általuk kifejlesztett merőben új, multidiszciplináris kutatási módszer segítségével a Szigetvár határában fekvő turbéki szőlőhegyen megtalálták Szulejmán szultán síremlékének romjait.
A szultáni türbe és a köré emelt oszmánkori település maradványainak megtalálása után a kutatócsoport a Szigetváron már jól bevált módszer alkalmazásával fogott hozzá a mohácsi csatatér komplex, tájrekonstrukciós feltárásához, amelynek első eredményiről tavaly decemberben itt, az Origo hasábjain is beszámoltunk.
Mint emlékezetes, a közelmúltban Tovaj Balázs patológus, igazságügyi orvosszakértő, valamint Nemes István arc-állcsont- és szájsebész szakorvos az Orvosi Hetilap 2014. évi 12. számában publikált „II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása – Az 1926-ban írt igazságügyi orvosszakértői vélemény elemzése és újraértelmezése" című tanulmányának megjelenése után újultak fel a király halálával kapcsolatos viták.
Amikor hozzákezdtünk a mohácsi csatatér kutatásához, még nem volt tervbe véve, hogy külön projektként vizsgáljuk II. Lajos halálának lehetséges helyszínét"
- nyilatkozta lapunknak Pap professzor.
A tájrekonstrukciós kutatási módszer eleve nem teszi lehetővé egy kicsiny terület behatárolását, a projekt eredeti célja pedig a csata egészének rekonstruálása volt – fűzte hozzá Pap Norbert.
Viszont ezzel kapcsolatban került terítékre a csata utáni menekülési útvonalak pontos feltérképezése, és ennek során kezdték el vizsgálni a király valamint kísérete lehetséges menekülési útját is.
A király lova megbokrosodott, és felágaskodott a vízben
Szerencsére, II. Lajosnak a csatatérről történt elmenekülése igen jól dokumentált. Czettrich Ulrik királyi kamarás, aki végig az uralkodó mellett volt, egyedüli szemtanúként igen részletes jelentést tett Mária királynénak férje, Lajos király haláláról.
Czettrich a csatatérről egyből Budára sietett, ahol a megérkezése után, augusztus 31-én azonnal a királyné színe elé járult.
Czettrich Ulrik ugyan nem készített írásos feljegyzést,
de részletes beszámolóját többen is megörökítették
a királynéi audiencián résztvevő nemesek közül, így többek között Antonio Giovanni da Burgio, a budai udvarba delegált pápai legátus, aki jelentést írt erről a Vatikánnak.
Da Burgio ezt írta a király haláláról Jacopo Sadoleto, VIII. Kelemen pápa titkárának címzett követi jelentésében: „Menekülés közben elértek a Duna egy kis ágacskájához, de mikor át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben Ő felsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett és belefulladt abba a patakba."
Az ütközetet túlélt egyik cseh nemes hasonlóképpen számolt be a király haláláról
a Santa -Clara-kolostor főnöknőjéhez írt levelében: „De a valódi király is valamilyen víz felé került, mint hallom, a Duna egyik mellékága felé. A víz nagyon megáradt, s amikor át akart ugratni rajta a lovával leesett és megfulladt. Szerencsétlen keresztény király nem látta többé e világot. Ezt az asztalnokmestere (ti. Czettrich Ulrik, a szerk.) mondta el, aki a király előtt ugratott a vízbe, átúsztatott és várt reá, de hiába."
A mohácsi csata legfőbb krónikása, Brodarics István, aki a zűrzavarban elkeveredett ura mellől,
csak ezekből a beszámolókból értesülhetett a király halálának körülményéről és helyszínéről,
amit így örökített meg az előzőekben már idézett memoárjában:
„A mocsár is nem egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét."
Noha Brodarics világosan megfogalmazza, hogy a király holttestét nem a Csele-patakban, hanem a Csele nevű község közelében találták meg,
az a történelmi toposz, hogy II. Lajos a Csele-patakba veszett,
minden bizonnyal erre a beszámolóra vezethető vissza, amely egyébként csak jóval később terjedt el a köztudatban.
Sekély gödörbe hantolva találták meg a király holttestét
Amint arra Pap professzor rámutat, Czettrich jelentésének három sarkalatos pontja volt:
1.) a király meghalt, 2.) baleset történt, 3.) II. Lajos a Duna egyik kis mellékágán kelt át, és az azt övező mocsárba fulladt.
Amikor 1526 októberében a szultáni had elhagyta Magyarországot, az özvegy királyné egy néhány főből álló csoportot küldött le a csatatérre azzal a céllal, hogy kutassák fel férje holttestét.
A király holttestének megtalálása nem csak kegyeleti okokból volt fontos,
hanem közjogi szempontból is,
hiszen mindaddig, amíg nem nyernek bizonyosságot az uralkodó halálról, addig függőben marad a trónutódlás kérdése.
A csoport Sárffy Ferenc győri várkapitány vezetésével október derekán érkezett meg a csatatérre, akit Czettrich Ulrik egyből a király halálának helyszínéhez vezetett.
Sárffy kapitány Mária királynénak írt levelében megerősítette Czettrich korábbi beszámolójának hitelességét,
hiszen a Czettrich által megmutatott helyen találták meg a király lovának tetemét, a dög alatt pedig II. Lajos fegyvereit.
(A díszes lószerszámból és fegyverzetből aggálytalanul meg lehetett állapítani, hogy azok az uralkodóé voltak.)
A király holttestét a lótetemhez közel, egy sekély gödörbe temetve fedezték fel. A kamarás két jegyből, a király lábszárán látható jellegzetes anyajegy (vagy forradás),
valamint a holttest fogazata alapján agnoszkálta II. Lajost.
Sárrfy Ferenc várkapitány levelében semmi sem utal arra, hogy a lótetemre a Csele-patakban bukkantak volna rá, mint ahogy Brodarics is azt írta visszaemlékezésében, hogy a király halála „Csele falu alatt fél mérföldre" (3,5-4 kilométerre) történt.
De ugyancsak a Csele-patak ellen szól Thurzó Elek országbíró I. Zsigmond lengyel királynak 1526. szeptember 29-én kelt beszámolója, amelyben ezt írja II. Lajos haláláról: „...miután hadrendünk megingott, a mieink pedig futásnak eredtek, a csatában súlyos sebet kapott hátaslovával, harmadmagával igyekezvén elmenekülni (ti. a király, a szerk.) az ellenség kezéből, lovastul belecsúszott a Duna valami mély kiöntésébe és szerencsétlenül életét vesztette."
A korabeli és hitelesnek tekinthető források helyes elemzéséből elég egyértelműen kitűnik,
hogy II. Lajos nem a Csele-patakba, hanem a Duna egyik kisebb, ma már nem látható mellékágába veszett.
De hol húzódhatott ez a mellékág, a mai partszakaszhoz képest?
Ezt sikerült behatárolnia a Fodor-Pap vezette kutatási programon belül működő történeti földrajzi kutatócsoportnak (Pap Norbert, Gyenizse Péter, Kitanics Máté, Szalai Gábor) a természettudományos módszerekkel elvégzett tájrekonstrukció segítségével.
Amit senki sem vett figyelembe korábban: "megcsavarodott" a Duna
A csatatér 16. század eleji tájrekonstrukicójánál a kutatók elsősorban két tényezőt, a klímaváltozást, vagyis a 16.-17. századi jelentős lehűlés, az úgynevezett kis jégkorszak, valamint az emberi tevékenység (mezőgazdasági művelés és folyamszabályozás) hatásait vették figyelembe.
A Duna fő ágát a fentieken kívül a 17. századtól tektonikus hatások is érték.
A mohácsi térséget magába foglaló mikrolemez délnyugat felé billent el, ami miatt az áradások idején ebbe az irányba több víz került.
1526-ban a Duna szekcsői (vagy mohácsi) ága még jóval keskenyebb volt a mostaninál. Az 1680-as évektől vette kezdetét az a nagy átrendeződés, ami miatt a Duna főága mintegy „megcsavarodott".
Amíg a 16. század elején a széles főág nem a Mohácsi-sziget -mostanival azonos - nyugati, hanem éppen ellenkezőleg, a keleti oldalán húzódott, azzal szemben a 17. század végétől elkezdődött átalakulás hatására, a nyugati meder kiszélesedett, míg a keleti oldalon található főág összezsugorodott.
Tehát 1526-ban, - ott ahol most a Duna 700 méteres szélességben hömpölyög -,
átlagosan csak egy 50 méter széles sekély mellékág húzódott a tájrekonstrukciós vizsgálatok szerint,
amit a korabeli források „Szakadék-Dunaként" emlegetnek. Ezt a folyamatot jól illusztrálják a 18. században, illetve a 19. század elején készült vízrajzi térképek is. A 18. század első éveiben a nyugati ág még olyan keskeny volt, hogy szárazabb időben gyalog is át lehetett gázolni rajta.
A „Szakadék-Duna" a mohácsi csata idején lényegében egy zátonyokkal tagolt iszapos kiöntés volt,
aminek az esőzések hatására megemelkedhetett a vízszintje. (A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy 1526 nyara különösen csapadékosnak számított.) A kutatócsoport megvizsgálta a Csele-patak mederszerkezetét is.
A mérések szerint a patakmeder struktúrája – szemben a Dunáéval - nem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt.
Meglehetősen nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a patak normál körülmények között a 16. században sem lehetett 120 cm-nél szélesebb,
az átlagmélysége pedig mintegy 60 cm körül mozgott. A csoport figyelembe vette az úgynevezett villámárak hatását is.
Villámáradásnál a hirtelen felduzzadt víztömeg görgő mozgást végez, amelyben nem lehet úszni. Márpedig a források, elsősorban Czettrich Ulrik beszámolója szerint, a király és kísérői megpróbáltak átúszatni a lovaikkal a „Duna valamilyen mély kiöntésén". Mindez kizárja, hogy a menekülő király a Csele-patakon próbált volna átkelni.
Nem sejthetik a strandolók, hogy a közelükben veszett el II. Lajos király
De vannak egyéb, a Csele-patak legendáját cáfoló körülmények is. A csata délutánján a Csele-patak a törökök által ellenőrzött területsávba esett, amelyen át is vonultak az oszmánok.
Ha és amennyiben ott esett volna el a király,
bizonyosan megtalálják és kifosztják az uralkodó holttestét,
csakúgy, mint az ott elesett keresztényekét.
Sárffy jelentéséből viszont ismert, hogy a török martalócok nem fosztották ki királyt,
mivel meg sem találták az uralkodó holttestét. Feltételezve, hogy a király eredetileg mégiscsak a patakon akart volna átkelni, az ott portyázó, és a menekülőket üldöző török könnyűlovasság, az akindzsik nagy száma miatt ezt aligha tehette volna meg életének kockáztatása, vagy a fogságba esés veszélye nélkül.
A tájrekonstrukciós vizsgálatok és az összehasonlító forráselemzések egyértelműen azt mutatják, hogy II. Lajos a Csele-patak torkolatától pár száz méterrel délebbre kísérelte meg a Duna keskeny mellékágán való átkelést, amikor a halálos baleset érte.
Pap Norbert szerint egyelőre még vitatott, hogy honnan ered az a népszerű legenda, amely a Csele-patakhoz köti a király halálát,
és ami igazán csak az 1770-es évektől kezdett el szélesebb körben elterjedni.
A kutató rámutatott, az oszmán források szintén azt bizonyítják, hogy a csata keresztény túlélői nem északnak, hanem egységesen keleti irányba, a Duna felé menekültek.
Mivel a szultáni had még három napig a mohácsi síkon maradt, a törökök egységben láthatták a menekülési útvonalakat.
Az oszmán krónikák határozottan le is szögezik, hogy a „gyaurok" a Dunán át próbáltak elmenekülni
„Allah bosszúja" elől.
Mindez igen logikus is, hiszen a túlélők csak akkor remélhettek végleges menekülést, ha a mellékágon és az azt övező mocsaras parton átvágva sikerül átjutniuk a Mohácsi-szigetre.
Ugyanis minden más út csakis a menekülőkre szisztematikusan vadászó akindzsik kardjaihoz vezethetett volna.
A friss eredmények alapján bizonyos tehát, hogy a szerencsétlen sorsú Lajos királyt a Csele-patak torkolatánál húzódó, és a mohácsiak körében igen népszerű homokos strandtól egy-kétszáz méterrel délebbre érte utol a könyörtelen végzet.