1944. október kilencedikétől kezdett el kibontakozni Debrecen és a Hortobágy térségében az a három hétig tartó ütközet, amely a kurszki csata után a második világháború legnagyobb páncélos összecsapása volt. A Vörös Hadsereg valamint a Wehrmacht alakulatai között váltakozó kimenetellel zajló gyilkos küzdelem ugyan szovjet hadászati győzelemmel végződött, ám ennek ellenére a hadtörténetbe csak alföldi csataként bevonult ütközet keresztülhúzta a Sztavka, a moszkvai főparancsnokság Magyarország gyors lerohanásával kapcsolatos számításait. Az alföldi páncéloscsatában elért német taktikai siker, valamint Horthy kormányzó 1944. október 15-i elbukott kiugrási kísérlete, és az azt követő német támogatással végrehajtott nyilas puccs miatt Magyarország még félévig tartó pusztító harcok színterévé vált.
Megjelenik a Vörös Hadsereg a magyar határon
1944 nyarára végleg lejárt az a haladék, amit a náci Németország kapott a hadiszerencsétől sorai rendezésére, a széthullással fenyegető keleti fronton.
Az 1944. június 22-én alapos előkészületek után elindított elsöprő erejű Bagratyion-hadművelet,
a „szovjet Barbarossa", rövidesen szétzúzta a Wehrmacht arcvonalát,
és megsemmisítette a német Középső Hadseregcsoportot.
A Vörös Hadsereg augusztus elejére kiszorította a súlyos veszteségeket elszenvedett német magasabb egységeket Belorussziából, és a harcok Lengyelország területére tevődtek át.
Az angolszász szövetségesek június 6-i sikeres normandiai partraszállása lehetetlenné tette, hogy a német véderő főparancsnokság, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) nyugatról dobjon át erősítést a válságos helyzetbe került keleti front megerősítésére.
És ha mindez még nem lett volna elég, augusztus 23-án újabb súlyos csapás érte a németeket:
I. Mihály király Bukarestben letartóztatta Adolf Hitler egyik leghűségesebb szövetségesét, Ion Antonescu marsallt, Románia pedig kilépett a háborúból.
Két nappal később a Román Királyság hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, és immár mint a Vörös Hadsereg szövetségese, megtámadta az ország területén állomásozó német alakulatokat.
A váratlan román kiugrás után Hans Friessner vezérezredes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportját a bekerítés és a teljes megsemmisülés veszélye fenyegette.
Románia kiválása merőben új hadászati helyzetet teremtett a keleti fronton,
ami már Magyarország sorsát is közvetlenül érintette, hiszen augusztus 26-án az akkori magyar-román határon, az Úz és a Csobányos völgyében felbukkantak a Vörös Hadsereg első előőrsei.
Hitler a legbrutáliasabb eszközökkel is kész volt megakadályozni a "magyar árulást"
Sztálin és tábornokai a román kiugrás nyomán kialakult helyzetet úgy értékelték, hogy az kedvező lehetőséget biztosít Magyarország rajtaütésszerű elfoglalásához, és a szovjet hadseregcsoportok a németektől eltanult villámháborús stratégia alkalmazásával gyorsan elérhetik a Harmadik Birodalom délkeleti határait.
Csakhogy Románia frontváltása után az OKW számára is alaposan felértékelődött a magyar térség stratégiai jelentősége, mert ekkor már csak Magyarország volt az egyetlen olyan felvonulási terület az Ostmark, a birodalom délkeleti határa előtt, ahol még megkísérelhették a német határokat közvetlenül fenyegető szovjet előrenyomulás feltartóztatását.
A ploesti kőolajmezők kiesése után
a zalai olajkutak maradtak a náci Németország egyetlen természetes üzemanyagforrásai,
ezek elvesztése pedig katasztrofális következménnyel járt volna a már amúgy is súlyos benzinhiánnyal küszködő német haderő számára.
Hitler elhatározta, hogy bármi áron tartani fogja a magyar területeket, ezért szeptemberben – a nyugati és keleti válságos fronthelyzet ellenére - csapaterősítéseket vezényelt Magyarországra.
Ebben az is szerepet játszott, hogy egyre több hír érkezett Berlinbe Horthy titkos béketapogatózásairól,
a Führer pedig akár a legbrutálisabb eszközök bevetésével is meg akarta akadályozni a „készülő magyar árulást".
Az ország gyors szovjet elfoglalása mindezen kívül végleg megpecsételte volna a Balkánon állomásozó német hadseregcsoport sorsát , és ami a legnagyobb fenyegetést jelentette, hogy délen a Harmadik Birodalom határain belülre vitte volna át a harcokat.
A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport erre a célra átvezényelt egységei, illetve a Dálnoki Veress Lajos vezérezredes parancsnoksága alatt álló 2. magyar hadsereg
szeptember elején elindított dél-erdélyi offenzívája
- a hadtörténelembe csak tordai csataként bevonult hadművelet - noha nem érte el legfőbb célját, az úgynevezett Árpád-vonal védelmi rendszerét alkotó szorosok lezárását, de azt sikerült megakadályoznia, hogy a szovjet haderő menetből áttörjön a Kárpátokon.
A jól védhető magashegységi terepre figyelemmel Malinovszkij marsall 2. ukrán frontja a Kárpátok hegyláncát megkerülve, a Nagyvárad, Szeged, Nyíregyháza és Csap közötti területen kibontakoztatott nagyarányú offenzívával akart kitörni a Tisza vonalához,
hogy ott hídfőket létesítve tovább fejlessze támadását a Duna-Tisza-köze, valamint Budapest irányába,
és egyidejűleg bekerítse az Erdélyben harcoló német, illetve magyar alakulatokat.
Szeptember végén a Vörös Hadsereg egységei átlépték az ország trianoni határait, ami miatt Horthy kormányzó elhatározta, hogy Moszkvához fordul fegyverszünetért.
Titkos magyar-szovjet fegyverszüneti tárgyalások a Kremlben
A Sztavka magyarországi hadműveleti terveiben komoly szerepet játszhatott a kormányzó titkos fegyverszüneti kérelme, és hogy Faragho Gábor altábornagy vezetésével október elejétől magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalt Moszkvában.
A Budapestről Moszkvába érkezett küldöttségnek Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos október 8-án a Kremlben átadta a szovjet kormány ideiglenes fegyverszünet feltételeit, amit Horthy kormányzó rövid úton jóvá is hagyott.
Az október 11-én aláírt ideiglenes fegyverszüneti megállapodás értelmében a magyar fél többek között kötelezettséget vállalt arra, hogy azonnali hatállyal beszünteti az ellenségeskedést a Vörös Hadsereggel, hadat üzen Németországnak,
a magyar csapatok pedig megtámadják a Wehrmacht alakulatait,
amihez a szovjet fél katonai támogatást nyújt.
A tervek szerint a Kárpátok előterében állomásozó 1. illetve a 2. magyar hadseregnek frontot kellett volna nyitnia a Vörös Hadsereg magasabb egységei előtt, amelyek így gyorsan áttörhettek volna a Tiszáig, illetve a magyar fővárosig.
Ha ez sikerül, optimális esetben egy-két hét alatt áthaladhatott volna a front Magyarországon,
és az ország elkerülhette volna, hogy hosszan elnyúló pusztító utóvédharcok színhelyévé váljon.
Sajnos nem így történt, mert belső árulás és szervezetlenség miatt Horthy Miklós kormányzó október 15-én bejelentett fegyverszüneti proklamációja teljes kudarcba fulladt; a németek pedig Szálasi Ferencet, az értelmetlen háború folytatására hajlandó fantaszta nyilasvezért és kompániáját ültették az ország nyakára.
Malinovszkij marsall a Tiszát szeretné látni
Az október első hetében kibontakozó szovjet hadműveletben Malinovszkij 2. ukrán frontjának hadmozdulatait északról Tolbuhin marsall 4. ukrán frontja támogatta, ám ez a szovjet hadseregcsoport gyorsan elakadt a keleti Kárpátokban, és előrenyomulásának üteme jelentősen lelassult.
Az általános offenzíva kibontakoztatása előtt Malinovszkij marsall mindenáron szerette volna elfoglalni a szovjet arcvonalba beékelődő német-magyar kézen lévő Nagyváradot, amely pont a Tiszántúlra kitörni készülő szovjet csapatösszevonások oldalában feküdt. A Vörös Hadsereg ezt megelőző sorozatos sikereinek hatására
a magabiztos marsall azt hitte, hogy Nagyváradot menetből sikerül bevennie.
A szovjet felderítés azonban
jelentősen alábecsülte a szeptemberben végrehajtott német csapaterősítések arányát,
amelyek pedig Maximillian Fetter-Pico vezérezredes Tiszántúlt védő 6. német hadseregét számos elit páncélos és páncélgránátos egységgel erősítették meg.
Fetter-Pico vezérezredes műveleteit a száz százalékig német elkötelezettségű Heszlényi József altábornagy 3. magyar hadserege támogatta.
Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjának magasabb egységei
1944. október hatodikán hajnalban lendültek támadásba, mintegy 800 kilométer széles frontvonalon.
A balszárnyon a szovjet 46. hadsereg alakulatai rohamoztak a 2. ukrán frontnak alárendelt 1. román hadsereg fedezete alatt, míg a jobbszárnyon a szovjet 40.-ik, illetve 7. gárda-hadsereg tört előre Szurdok-Apahida irányába.
A hadműveleti terv szerint a szovjet 27. hadseregnek Szergej I. Groskov altábornagy 176 harckocsiból és önjáró lövegből álló páncélos-csoportjával megerősítve, valamint a román 4. hadseregtől támogatva Kolozsvárt kellett elfoglalnia, míg a front főerői
Arad északnyugati körzetéből kiindulva Debrecen, Csap, illetve Nyíregyháza irányába indították meg az offenzívát.
A szovjet támadás elsődleges célja a 6. német és a 3. magyar hadsereg bekerítése, valamint a Tisza vonaláig való előretörés volt.
A Tisza elérése után a támadás következő ütemében a 2. ukrán front a Duna-Tisza közének elfoglalásával együtt Budapest irányába tört volna előre. A főcsapás Ivan A. Piljev altábornagy páncélos csoportosítására volt bízva, amely a 4. gárda-, a 7. gépesített, és a 6. gárda-lovas hadtestekből állt.
Nem boldogul Nagyváraddal a bosszús szovjet marsall
Piljev altábornagy harccsoportja 389 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett, amit A. G. Kravcsenko vezérezredes 6. gárda-harckocsihadseregének további 166 páncélosa egészített ki. Az áttörést a szovjet 5. légi hadsereg 1225, zömében Iljusin Il-2 „Sturmovik" típusú csatarepülőgépe, és könnyűbombázói támogatták.
A Piljev-harccsoport már október 6-án, a támadás első napján
átszakította Heszlényi Jószef altábornagy 3. magyar hadseregének arcvonalát,
mintegy 100 kilométeres szélességben, Nagyszalonta és Szeged között. Elkerülendő a fenyegető bekerítést, Heszlényi tábornok egészen a Tisza vonaláig vonta vissza a magasabb egységeit.
Ugyan rendkívül súlyos veszteségek árán, de a Piljev-csoport alakulatai október 8-án elérték Karcag és Hajdúszoboszló térségét. Nagyváradnál azonban nem a tervek szerint alakult a helyzet, a makacs és jól szervezett ellenállás miatt a szovjet előretörés megakadt.
Malinovszkij marsallnak moszkvai utasításra ezért le kellett mondania a másnapra Debrecen ellen tervezett támadásról,
és erői egy részét át kellett vezényelnie Nagyvárad körzetébe, hogy segítséget nyújtson a város bevételével sehogyan sem boldoguló 6. gárda-hadseregnek. A „cívis város" bevétele így a Piljev-harccsoport 6. gárda-lovas hadtestére maradt.
Elkeseredett és öldöklő küzdelem bontakozik ki a Tiszántúlon
A bekerítéssel fenyegető helyzet miatt a 3. magyar, illetve a 8. német hadsereg október 8-án megkezdte egységei kivonását Észak-Erdélyből.
Az igen jelentős szovjet túlerőt, amely mind létszámban és technikában a Wehrmacht alakulatok többszörösére rúgott, a német páncélosok a mozgóharc-taktikával igyekeztek kiegyenlíteni.
Az 1. német páncéloshadosztály Bihartorda felől nyugati irányba törve, Biharnagybajomnál sikeresen átvágta a szovjet támadócsoport egyetlen utánpótlási útvonalát, miközben a 13. német hadosztály kelet felé kerülve elérte Püspökladányt, bekerítéssel fenyegetve ezzel a Piljev-harccsoport alakulatait.
A 23. német páncéloshadosztály néhány magyar egységgel együtt
sikeresen megállította a Debrecen elfoglalására készülő szovjet 6. gárda-lovas hadtest előrenyomulását,
és október 10.-én az 1. valamint a 23. német páncéloshadosztály összezárta a harapófogót a szovjet 6. gárda-lovashadtest körül.
A kialakult súlyos helyzetben mindkét harcoló fél újabb erősítések bevetésére kényszerült.
Az október 16-án Budapesten végrehajtott hatalomátvétel,
a Szálasi-puccs a német hadvezetés számára lehetővé tette,
hogy a kiugrás megakadályozására a magyar főváros körül összevont és visszatartott alakulatait, a 24. páncéloshadosztályt, valamint a legkorszerűbb, félelmetes tűzerejű Tiger-II. „Királytigris" harckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt az Alföldre vezényelje át.
Szolnok térségéből ugyancsak a harcok színhelyére irányították át a német IV. páncélos hadtestet is. A 6. gárda-hadsereg egységeinek bekerítése miatt Malinovszkij pedig kénytelen volt a már a Tiszáig előrenyomult 109. páncélos hadtestet visszavonni, és a Debrecennél körbezárt szovjet egységek felmentésére küldeni.
Nagyvárad fájó tüskeként mélyedt a szovjet hadvezetés körme alá,
amelyet végül csak október 12-én, a 2. ukrán front tartaléka, a Groskov-csoport harcbavetésével sikerült véres veszteségek árán bevenni.
Ez volt a második világháború egyik legnagyobb páncélos összecsapása
A Dunántúlról és Budapest térségéből frissen átvezényelt német csapatok október 19-én heves ellentámadást indítottak keleti irányba azzal a céllal, hogy megteremtsék az összeköttetést a Debrecen alatt harcoló III. hadtesttel.
A támadásba lendült németek Mezőtúrnál legázolták és szétszórták az arcvonalat védő román magasabb egységeket,
ám Debrecen szovjet elfoglalását már nem tudták megakadályozni. Október 19. és 25. között a Hortobágyon a második világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete bontakozott ki közel kétezer harckocsi és rohamlöveg bevetésével.
A rónán mindenütt kilőtt páncélos járművek égtek, fekete füsttel borítva el a látóhatárt.
A hosszú napokig hullámzó alföldi páncéloscsatában a többszörös túlerőben lévő szovjet erők 632 harckocsit és rohamlöveget valamint 84 ezer katonát vesztettek, a németek vesztesége 133 páncélost és 15 ezer főt tett ki.
A szovjet erőknek ugyan október 22-én sikerült elfoglalniuk Nyíregyházát, de ahhoz már nem maradt elég erejük, hogy megakadályozzák a 23. német páncéloshadosztály Újfehértó körzetéből kibontakoztatott taktikai ellentámadását.
A németek sikeresen elfoglalták Nagykállót, és egészen Nyíregyháza határáig nyomultak előre. Másnap, október 24-én a visszavonuló német 8. hadsereg alakulatai is elérték Nagykállót, és ezzel teljesen körbekerítették a Piljev-harccsoportot.
A szovjetek többszöri kétségbeesett kísérlet ellenére sem tudták feltörni a köréjük zárult erős német harapófogót,
ami miatt Malinovszkij marsall parancsot adott Piljev altábornagynak, hogy a körvédelemhez elégséges erők hátrahagyása mellett egész seregtestével törjön át Nyíregyházától Nagykálló irányába.
A szovjetek rendkívül nagy veszteségek árán, és csak a felszerelésük zömének hátrahagyása mellett tudtak kitörni a bekerítésből. Október 27-én Nyíregyháza ismét a németek kezére került. A sikeres ellenlökés tette lehetővé a visszavonuló német-magyar csapatok számára,
hogy rendezetten keljenek át a Tiszán, és a folyó mögött új védelmi vonalat építsenek ki.
Az alföldi, vagy ismertebb nevén a debreceni páncéloscsata október 31-én, a tiszalöki és a polgári német hídfők feladásával ért véget.
Ha az alföldi páncéloscsata végeredményét nézzük, az kétség kívül a Vörös Hadsereg győzelmével fejeződött be, ám a hadművelet céljai közül a szovjeteknek sem az erdélyi német, illetve magyar hadseregek bekerítését nem sikerült megvalósítaniuk, és azt sem tudták megakadályozni, hogy az ellenség a Tisza mögé visszavonulva új védelmi állásokat építsen ki, ezzel pedig meghiúsult Magyarország gyors elfoglalásának reménye is.
A részbeni német taktikai siker azonban Magyarország számára nagyon súlyos következményekkel járt.
Az ország több mint fél évre a Harmadik Birodalom véres utóvédharcainak helyszínévé vált, rettenetes emberveszteséget és károkat szenvedve el ez által.