A nap, amikor soha nem látott közelségbe került a világvége

2019.10.22. 22:38

1962. október 22-én John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke drámai hangú televíziós beszédet intézett az amerikai néphez az Ovális Irodából. Az elnök bejelentette, hogy az amerikai haditengerészet a Kuba felé tartó atomrakétákat szállító szovjet teherhajók feltartóztatására vesztegzár alá veszi a szigetországot, és ha a tilalmi zónát bármelyik szovjet felszíni egység vagy tengeralattjáró átlépi, azt az Egyesült Államok háborús cselekményként fogja értékelni, és annak megfelelően fog eljárni. A nyilvánosság Kennedy bejelentéséből szerzett tudomást a hidegháborús korszak egyik legsúlyosabb, a világot nukleáris katasztrófával fenyegető nemzetközi válságáról.

Szemtől szembe néztük egymást, és a másik egyszer csak pislogott."

(Dean Rusk, a Kennedy-adminisztráció külügyminisztere)

A második világháború után alapvetően átrendeződött a globális nagyhatalmi erőegyensúly. A hitleri Németország és szövetségesei felett győzelmet arató háborús koalíció a Harmadik Birodalom kapitulációja után hamarosan felbomlott; az Egyesült Államok és Nagy Britannia, valamint a Szovjetunió közötti egyre élesebb ellentétek a szövetséges nagyhatalmak utolsó csúcstalálkozóján, az 1945 júliusában Potsdamban megtartott konferencián már markánsan kiütköztek.

A győztes nagyhatalmak közötti ellentétek már a potsdami konferencián kiütköztekForrás: Wikimedia Commons

A háború után kialakult új világrendet a két legerősebb katonai nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egymással ellentétes érdekei mentén egyensúlyozó kölcsönös elrettentés politikája jellemezte. A nemegyszer újabb világháború rémképét felidéző szuperhatalmi szembenállás lett az 1945-től 1991-ig tartó hidegháborús korszak egyik legfőbb világpolitikai jellemzője.

Forradalmi mozgolódás az Egyesült Államok előszobájában

A második világháborúban alaposan kivérzett Nagy Britanniának a két szuperhatalom uralta új világrendben már nem maradt elég ereje gyarmatbirodalma fenntartásához,

amely az 1940-es évek végétől gyors bomlásnak indult.

De erre a sorsra jutott az összes egykori európai gyarmattartó hatalom, köztük Belgium, Hollandia, és Franciaország is.

Churchill mindent elkövetett Teheránban és Jaltában is, hogy megmentese a brit gyarmatbirodalmatForrás: Wikimedia Commons

A függetlenségüket frissen elnyert vagy kivívott harmadik világbeli országok feletti befolyás megszerzése iránt az 1950-es évektől új verseny bontakozott ki a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.

Gandhi Lord Mountbatten, India utolsó brit alkirálya és felesége társaságában, 1947-ben. India függetlenné válása jelenette az első lépést a brit gyarmatbirodalom felbomlási folyamatábanForrás: Wikimedia Commons

Az amerikai külpolitikának a Szovjetunió agresszív befolyásszerzési kísérleteivel szembeni magatartását alapvetően Harry Truman elnök 1947-ben meghirdetett feltartóztatási doktrínája határozta meg, amely szerint az Egyesült Államok nem tűri el a jaltai és potsdami rendszer,

vagyis a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását,

és gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik mindazokban az országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.

Truman elnök 1947-ben hirdette meg a feltartóztatás doktrínájátForrás: Library of Congress

Az 1950-es években a fejlődő világban kibontakozó függetlenségi és felszabadító mozgalmak nem egyszer antikapitalista és nyugatellenes jelszavakat tűztek a zászlajukra, amit Moszkva igyekezett is maximálisan kihasználni a szovjet befolyás kiterjesztésére.

Gamal Abden-Nasszer, egyiptomi államelnök Arafat, a PFSZ vezetője, és Huszin jordániai király társaságában. A  felszabadítási mozgalmakat és a harmadik világ Amerika-ellenes országait a Szovjetunió igyekezett  a saját befolyása alá vonniForrás: Wikimedia Commons

A baloldali ihletésű forradalmi mozgalmak az 50-es évek derekára elérték az Egyesült Államok számára különösen érzékeny területnek számító közép, illetve dél-amerikai országokat.

Washington ugyanis már 1823-tól kezdve, James Monroe elnök doktrínájának meghirdetésétől, nevezetesen hogy az Egyesült Államok ellenáll az európai hatalmak bármiféle amerikai befolyásszerzési kísérletének,

Közép- és Dél-Amerikát saját befolyási övezetének tekintette.

 

James Monroe elnök, a róla elnevezett doktrína meghirdetőjeForrás: Wikimedia Commons

Az Eisenhower-adminisztrációt ezért is érintette különösen érzékenyen az Egyesült Államok tőszomszédságában fekvő Kubában kibontakozó baloldali jellegű forradalmi mozgalom.

Kudarcba fullad Washington rendszerdöntő kísérlete

1959. január elsején Havannában megbukott Amerika elsőszámú térségbeli szövetségese, Fulgencio Batista tábornok-elnök, akinek autoriter rendszerét egy ügyvédből lett hivatásos forradalmár,

Fidel Castro nem kevésbé diktatórikus, és erősen baloldali szellemiségű rezsimje váltotta fel.

 

Eisenhower elnök (középen jobbra) roppant veszélyesnek tartotta az amerikai érdekekre Castro forradalmátForrás: Libraray of Congress

Az Eisenhower-adminisztráció Castro szocialista elveket és a forradalom exportját hirdető rezsimjét roppant veszélyesnek tartotta a térség többi, Amerika-barát, ám belpolitikailag instabil rendszerére, illetve az Egyesült Államok e térséghez fűződő nemzetbiztonsági érdekeire nézve.

A diktátor Fulgencio Batista tábornok-elnök, Amerika megbízható szövetségese voltForrás: Wikimedia Commons

A kubai forradalom exportjától tartó Washingtonban ezért elsőrangú feladatként kezelték a Castro-rezsim mielőbbi megdöntését.

Eisenhower elnök aggályai nem voltak teljesen megalapozatlanok, mivel Fidel Castro rendszerének éles Amerika-ellenessége nem csak a propaganda és a szavak szintjén nyilvánult meg. Castro, az „El Commandante" mint a forradalom első számú vezére Batista hatalmának megdöntése után ugyanis egyre jobban a kommunista diktatúra irányába vitte el kiépülő rendszerét.

Az "El Commandante", Fidel Castro a kubai forradalom vezére egyik harcostársávalForrás: Wikimedia Commons

A CIA által megszervezett kubai rendszerdöntő kísérlet, az új elnök, az 1961 januárjában hivatalba lépett John F. Kennedy jóváhagyásával április 15-én a Disznó-öbölben végrehajtott partraszállás azonban csúfos kudarcba fulladt.

A Disznó-öbölbeli kaland súlyos kudarc volt az Egyesült Államok számáraForrás: Wikimedia Commons

Ez, valamint a Kuba ellen már korábban elrendelt kereskedelmi embargó Fidel Castrót és rendszerét törvényszerűen kergette Moszkva kitárt karjai közé.

Castro és Hruscsov. A Fehér Ház politikája törvényszerűen a Szovjetunió karjaiba hajtotta a kubai rendszertForrás: Ria/Novosti

A Disznó-öbölbeli fiaskó után Washington az úgynevezett Mongúz-hadművelettel, a Castro-rezsim ellen indított nagyszabású propaganda-hadjárattal próbálta meg aláásni a kubai rendszert, de ugyancsak eredménytelenül.

Szovjet atomrakéták a "baráti" Kubában

Az 1960-as évek elejére a két szuperhatalom közötti nukleáris fegyverkezési versenyben asszimetria alakult ki, méghozzá az Egyesült Államok javára.

Az évtized fordulóján a Szovjetunió ugyanis nem rendelkezett még nagyhatósugarú nukleáris hordozórakétákkal, amivel viszont az amerikai haderő ekkor már - javarészt az egykori náci Németország rakétamérnökeinek köszönhetően – fel volt szerelve.

A nukleáris versenyben az 1950-es évek végén Amerika vezetettForrás: AFP

Mi több, az 1950-es évek végén az Egyesült Államok megkezdte ezeknek az eszközöknek Európába valamint Törökországba telepítését, és az atomtöltettel felszerelt amerikai rakéták innen már eltudták érni a Szovjetunió nyugati területeit.

A Kreml látképe napjainkbanForrás: Kremlin Tours

A Kreml stratégái ezt a potenciális fenyegetést nem hagyhatták figyelmen kívül.

A szovjet pártvezetőség és Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP első titkára egy 1959-ben megtartott zárt tanácskozáson arra a következtetésre jutott, hogy egy, a közeljövőben kirobbanó globális háborút legnagyobbrészt a nukleáris fegyverek bevetésével fogják megvívni.

Hruscsov a jövő hadviselését a nukleáris rakétákban láttaForrás: RIA Novosti/Savostjanov

A Kreml ennek az új doktrínának a jegyében határozott még 1959-ben a szovjet Stratégiai Rakéta Haderő felállításáról.

Wernher von Braun (a képen felkötött kézzel) és tudóstársai az amerikaiak fogságában. A volt náci rakétamérnökönek köszönhette Amerika a nagyhatótávolságú ballisztikus rakétáitForrás: https://www.origo.hu/tudomany/20190102-hatalmas-ugrasnak-szamitott-a-masodik-kozmikus-sebesseg-elerese-az-urkorszak-hajnalan.html

A moszkvai stratégák prognózisa szerint a Szovjetunió 1970-ig nem tudja utolérni Amerikát a nagy hatótávolságú interkontinentális ballisztikus rakéták számát tekintve,

viszont a közepes hatósugarú rakéták terén képesek felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal,

főleg, ha ezeket az eszközöket a „baráti" Kuba területén is felállítják.

Castro hozzájárult a szovjet atomrakéták Kubába telepítéséhezForrás: Wikimedia Commons

Hruscsov a kubai rakétatelepítés tervét 1962 májusában hagyta jóvá, a Szovjetuniónak ekkorra már sokszorosan lekötelezett Fidel Castro egyetértésével.

Kennedy eleinte nem hitt a szovjet atomrakétákról szóló híreknek

Július végéig több mint 60 szovjet teherhajó futott be a havannai kikötőbe a legnagyobb titokban, hadfelszereléssel a fedélzetén.

A Központi Hírszerző Ügynökség beépített ügynökei útján tudomást szerzett az álcázott szovjet katonai rakományok Kubába érkezéséről.

John McCone CIA-főigazgató (a kép bal szélén) Kennedy elnök társaságábanForrás: JFK Library

John McCone, a CIA főigazgatója haladéktalanul értesítette is a Fehér Házat erről a több mint aggasztó információról,

de az elnök, valamint fivére, Robert Kennedy, továbbá Dean Rusk külügy-, illetve Robert McNamara védelmi miniszter a CIA főigazgató jelentéséről megtartott tanácskozásukon elvetették azt a lehetőséget, hogy az oroszok nukleáris rakétákat telepítenének az Egyesült Államok tőszomszédságába.

Kennedy és McNamara védelmi miniszter a Nemzetbiztonsági Tanács ülésénForrás: John F. Kennedy Presidential Library and Museum, Boston - Cecil Stoughton

1962 augusztusában egy U-2 „Dragonlady" típusú amerikai magassági felderítőgép olyan légi fotókat készített Kuba felett átrepülve, amelyek rácáfoltak az elnök és tanácsadói korábbi optimizmusára, mert a felvételeken világosan látszott, hogy a szigetországban új föld-levegő rakétatelepeket építenek.

Az egyik U-2 magassági felderítő felvétele a Kubában épülő nukleáris rakétakilövőkrőlForrás: Wikimedia Commons

Az elnök azonban ennek ellenére, szeptember 4-én még úgy tájékoztatta a Kongresszust, hogy Kuba területén nincsenek Amerikát fenyegető nukleáris rakéták.

A történelmet író magassági felderítőgép, a Lockheed U-2 "Dragonlady"Forrás: Wikimedia Commons

A havannai kikötőben szeptember 8-án rakodták ki az első R-12 Divina (NATO kód szerint: SS-4) szovjet közepes hatótávolságú nukleáris rakétákat, amelyeknek 2000 kilométer volt a hatótávolsága.

A második szállítmány egy héttel később, szeptember 16-án futott be Havannába.

A szovjetek összesen kilenc indítóállás kiépítéséhez kezdtek hozzá, amelyből három az R-14 (NATO kódja: SS-5) típusú nukleáris rakéták kilövésére lett volna képes.

R-12 Divina szovjet közepes hatótávolságú nukleáris rakéta, mint közterületi emlékmű BelorussziábanForrás: Wikimedia Commons

Ez utóbbi 4000 kilométeres hatótávolságú rakétákkal pedig Los Angeles és New York is elérhető volt.

Az oroszok összesen 40 indítóállást terveztek Kubába telepíteni, ami ha megvalósul, 70 százalékkal megnövelte volna a szovjetek első csapás kapacitását.

 Felemeli szörnyű fejét a nukleáris apokalipszis rémképe

Október 14-én az egyik U-2 San Cristóbal mellett felfedezett egy már elkészült SS-4-es indítóállást. Ez a hír riadóként hatott a Fehér Házban, de az elnökön és 14 legbizalmasabb munkatársán kívül ekkor még senki sem tudott a kubai rakétatelepítésekről. Október 19-ig az U-2-sek további négy indítóállást találtak Kuba északi partvidékén. Az elnök ekkor úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza az addig szigorú titkokban tartott információkat.

Válságtanácskozás a Fehér Házban a kubai rakétaválság tetőzésének napjaibanForrás: JFK Library

Október 22-én az Ovális Irodából sugárzott televíziós beszédében Kennedy bejelentette, hogy az Egyesült Államok tudomással rendelkezik a kubai szovjet nukleáris rakétatelepítésekről, amihez hozzáfűzte, hogy bármilyen, Kubából induló rakétatámadást úgy fognak kezelni, mintha az a Szovjetunióból indult volna, és ennek megfelelően fognak válaszolni rá.

Kennedy elmondja híres október 22-i beszédét az Ovális IrodábólForrás: JFK Library

Kennedy elnök azt is közölte, utasítást adott a flottának, hogy vonják „haditengerészeti vesztegzár" alá a szigetországot.

Amikor a Fehér Ház kiadta közleményét, több szovjet teherhajó (és a biztosításukat ellátó tengeralattjáró) tartott a kubai partok felé. Kennedy nem hagyott kétséget a felől, hogy amennyiben bármelyik szovjet hajó átlépi a Kuba köré vont tengeri kordont, azt az amerikai flotta egységei el fogják süllyeszteni.

Az egyik Havanna felé tartó szovjet teherhajó, amelyet az amerikai haditengerészet járőrgépe kísérForrás: U.S. Navy Photo

A hír hatalmas megdöbbenést és a közeli nukleáris világháborútól való általános félelmet váltott ki világszerte.

A szovjet hajók Kennedy elnök közleménye ellenére is rendületlenül tovább hajóztak Kuba partjai felé. A feszültség óráról órára növekedett, és egyre erősebben felsejlett a nukleáris holokauszt rémképe.

 Az elnök nem hallgat a héjákra

A Fehér Házban megállás nélkül folyó válságtanácskozáson több alternatíva is felmerült. A keményvonalas katonai vezetők, elsősorban a Japánt porig bombázó második világháborús veterán, Curtis LeMay, valamint Paul Nitze, és egy másik háborús hős, Maxwell Taylor tábornok Kuba azonnali katonai megszállása, valamint a szovjet indítóállások lebombázása mellett kardoskodott, tekintet nélkül a prognosztizált következményekre.

A "héja" Curtis LeMay tábornok Kennedy elnökkelForrás: JFK Library

Kennedy azonban elvetette a „héják" szerinte túlontúl kockázatos javaslatát, de ahhoz hozzájárult, hogy demonstratív céllal vonjanak össze amerikai csapatokat Florida déli részén. Közben a válság farvizén kitört a diplomáciai háború is az ENSZ-ben.

Szovjet teherhajó úton Havanna felé, egy amerikai romboló szoros felügyelete alattForrás: Pinterest

A Szovjetunió ENSZ-nagykövete Valerian Zorin először letagadta, és „hazug koholmánynak" nevezte a Kubába telepített szovjet atomrakéták ügyét, de október 25-én az Egyesült Államok képviselője, Adlai Stevenson nagykövet bemutatta

azokat a kinagyított U-2 felvételeket, amelyek csattanósan megcáfolták a szovjet diplomata állítását.

Nyikita Sz. Hurscsov nem számított ennyire heves reakcióra.

Hurscsov és Mao Ce-tung. A szovjet pártfőtitkár nem számított ilyen heves amerikai reakcióraForrás: Wikimedia Commons

A szovjet párt első titkára tisztában volt azzal, hogy Amerika nukleáris fölényben van az országával szemben, és Hruscsovot feltehetően elbizonytalanították az egyre jobban kiéleződő konfliktus beláthatatlan következményei is.

Ezért a színfalak mögött próbálta megbékíteni a Fehér Házat. Hruscsov október 26-án azt az ajánlatot tette, hogy visszavonja Kubából az atomrakétákat, ha Washington garantálja a Castro-rendszer sértetlenségét.

Robert és John Kennedy a Fehér Ház teraszánForrás: Medium Gallery

Másnap ezt az ajánlatot egy további feltétellel egészítette ki, nevezetesen hogy az Egyesült Államok vonja ki a Törökországba telepített atomrakétáit.

A válság is ezen a napon tetőzött, mert Kuba felett lelőtték az egyik felderítést végző U-2 kémrepülőgépet,

a szovjet teherhajók pedig rendületlenül közeledtek a tengeri karantén határához.

Kennedy és Robert McNamara. Az elnök nem engedett a héjáknakForrás: JFK Library

Ekkor Kennedy elnök nyilvánosan bejelentette, hogy elfogadja az október 26-i szovjet ajánlatot,

öccsét, Robert Kennedyt pedig titokban a washingtoni szovjet nagykövetségre küldte, hogy közölje, a Fehér Ház elfogadja Hruscsov kiegészítő feltételét is.

A feszültség tetőpontján, október 28-án a szovjet hajók hirtelen megfordultak. A közvélemény hatalmas megkönnyebbüléssel vette tudomásul a rádióban és televízióban percenként megismételt hírt, hogy a világ megmenekült a nukleáris apokalipszis rémétől. Kétségtelen, hogy a kubai rakétaválság feszült napjai voltak a hidegháború forróvá válásának legkritikusabb pillanatai.

Hruscsov és Kennedy. Kétségtelen, hogy a kubai rakétaválság a hidegháború egyik legkielézettebb krízise voltForrás: Wikimedia Commons

Valószínű, hogy Kennedyt és Hruscsovot egyaránt elborzasztották a lehetséges szörnyű következmények, és különösképpen az ezért viselendő felelősség elviselhetetlen súlya. Mindenestre, az emberiség talán sohasem járt olyan közel ahhoz, hogy végítélet órájának mutatói az éjfélre ugorjanak, mint a kubai rakétaválság drámai napjaiban.