Hazánk második legmagasabb hegyvidéke, a Mátra, több magyar földrajzi rekorddal is büszkélkedhet. Az Északi-középhegység részét alkotó Mátrában található az ország két legmagasabb hegycsúcsa, a tengerszinthez képest 1014 méterre nyúló Kékes, valamint a 965 méter magas Galyatető.
A 100 legmagasabb magyarországi hegycsúcs közül 26 ugyancsak a Mátrában található, amelynek főtömegét az a 18 és 13 millió évvel ezelőtti, a miocén időszakban lezajlott hatalmas erejű, robbanásos kitörések sorozatából álló vulkanizmus építette fel,
ami akkoriban a Föld egyik legaktívabb vulkáni területévé változtatta a mai Mátrát és környékét.
A magyarországi viszonylatban magasnak számító hegyvidéken - főleg a 800 méter feletti régióban – az éves átlaghőmérséklet is jóval alacsonyabb a síkvidékinél, sokéves átlagban mindössze +5,6 Celsius fokot tesz ki.
A Mátra egészen a 20. század közepéig az ország egyik legkevésbé ismert vidékének számított.
A távoli múltba visszanyúló történelmi gyökerek, illetve az ország földrajzi adottságai miatt a magyar települések strukturálisan legnagyobb részt
a síkvidéki építkezési hagyományokat követik.
Jórészt ennek tudható be, hogy a középhegységeink 5-600 méter feletti régiója többnyire manapság is lakatlan.
Magyarországon egyetlenegy olyan település található, amelynek legmagasabb pontja 835 méter magasan fekszik. A hat kisebb településből egyesített Mátraszentimre 1948-ban nyerte el jelenleg is érvényes közigazgatási határait.
A Felső-Mátrában fekvő hegyvidéki község a domborzati sajátosságok miatt 750 és 835 méter közti magasságtartományban fekszik, és ezzel az adottságával hazánk legmagasabb lakott településének számít.
Mátraszentimre legmagasabban fekvő településrésze az országszerte jól ismert népszerű kirándulóhely, Galyatető. A Felső-Mátra a magyar településtörténet sajátos színfoltjának számít.
Az itt található apró hegyi falvak eredetéről megoszlik a néprajzkutatók és a helytörténészek véleménye.
A legelfogadottabb nézet szerint ezeket a községeket döntő részben a hegyvidéki élethez szokott szlovákok alapították, és hosszú ideig ezek a világtól elzárt kistelepülések színtiszta szlovák falvaknak számítottak.
A legelső telepesek üvegfúvással kezdtek foglalkozni,
az üveghutákhoz a környező erdőségek szolgáltatták a bőséges tüzelőanyagot. Ez a több évszázadra visszatekinthető itt űzött hegyvidéki kézműves iparág a települések nevében is megjelent, gondoljunk csak Mátraszentimre, vagy Mátraszentistván régi neveire, Ötházhutára, illetve Felsőhutára.
Az első szlovák telepesek leszármazottai közül jó néhány család még ma is itt él,
az őseik hagyományát folytatva. Ez az etnikai homogenitás csak a második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere egyezmény miatt változott meg; a Felső-Mátrában élő szlovák őslakosság nagy részét ekkor ugyanis kitelepítették.
A napjainkban alig valamivel több mint 400 fős Mátraszentimre az 1960-as 70-es évektől vált felkapott kirándulóhellyé.
Az 1948-tól a községhez tartozó Galyatetőn már az 1930-as években felépítették azt az elegáns szanatóriumot, ami nagyban hozzájárult az ország addig egyik legjobban eldugottnak számító gyönyörű tájegységének megismeréséhez.
Mivel a környék földrajzi és klimatikus adottságai miatt Mátraszentimre
és a környező apró falak határa Magyarországon egyedülálló módon a havasi jellegű legelő-és rétgazdálkodásra is alkalmas,
a vidéken az alpesi típusú állattartásnak komoly hagyományai voltak.
A havasi gazdálkodás egészen az 1970-es évek végéig virágzott, amikor is központi rendelkezésre betiltották a rideg állattartás.
Az alpesi világot idéző korábbi hegyi legelőket azóta meghódította az erdő.
A földművelésnek a domborzati valamint a talajviszonyok, és az itt közel hat hónapig tartó tél miatt sohasem alakultak ki hagyományai, a szűklátókörű bürokrácia által felszámolt havasi legelőgazdálkodás helyett a lakosság pedig az 1970-es évektől egyre jobban fellendülő turizmusban talált új kenyérkereseti lehetőségre.