A vírusok okozta félelmetes járványok és betegségek egyidősek az emberi civilizációval. Az élet mezsgyéjén álló parányi kórokozók létéről egészen a 19. század végéig nem is tudtak, és csak a 20. század nagy tudományos felfedezései adtak az ellenük való védekezéshez hatékony eszközöket az orvostudomány kezébe. Ennek köszönhető, hogy néhány olyan veszélyes vírust, ami ellen korábban nem volt védelem, napjainkra már legyőzött a tudomány.
Csak élő sejtekben képesek szaporodni
A vírusok olyan szubmikroszkópos (a hagyományos optikai mikroszkópokkal nem észlelhető) biológiai organizmusok, amelyek a baktériumokkal, valamint az egy- és többsejtű élőlényekkel szemben nem sejtes szerveződésűek.
Az összes vírus egyedi sajátossága, hogy csak és kizárólag parazitaként, vagyis az élőlények sejtjeibe bejutva képes szaporodni.
A legelső vírust Dimitrij Ivanovszkij orosz botanikus és biológus fedezte fel 1892-ben, amikor a dohánymozaik növényi betegség eredetét kutatta.
Az orosz tudós által felfedezett és más vírushoz képest igen nagy dohánymozaik-vírus az egyetlen olyan vírusfaj, amely erős nagyítású optikai mikroszkóppal is látható.
A vírusok a sejteken kívül az életjelenséget nem mutató vírusrészecskeként, virion formában léteznek.
A virion a genomból és egy fehérjeburokból épül fel, amelyet egyes vírusoknál, - mint például a jelenlegi világjárványt okozó SARS-CoV-2-vírusnál is - még egy külső lipidburok vesz körül. A legparányibb organizmusokkal a mikrobiológia egyik önálló és viszonylag új tudományága, a virológia foglalkozik.
A tudomány eddig hozzávetőleg ötezer különböző vírust ismer,
de becslések szerint a számuk elérheti akár az egy-másfélmilliót is. A vírusok nagyon sok betegséget okozhatnak, amelyek közül számos rendkívül veszedelmesnek bizonyult a történelmi múltban és a jelenben is.
Ez volt az egyik legpusztítóbb vírus, mégis sikerült kiirtani
A fekete himlő volt minden idők egyik legfertőzőbb, tömeges járványokat okozó megbetegedése a pestis mellett. Az ókortól egészen a 20. század második harmadáig szedte az áldozatait;
csak a 18. században és egyedül Európában több mint 60 millió emberrel végzett a becslések szerint.
A himlős megbetegedéseket a kizárólag emberről emberre terjedő Poxvirus variolae vírus okozta, ami főként cseppfertőzéssel és a megfertőződött ember bőrének az érintésével terjedt.
Amikor 1520 körül a spanyol hódítók behurcolták a mai Peru területére a kórokozót, egyes becslések szerint az őslakosok 80-90 százalékát irtotta ki a halálos kór, ami nagyban hozzájárult az Inka Birodalom bukásához.
A rendkívül ragályos betegség tünetei magas lázzal, fejfájással, szédüléssel és levertséggel kezdődtek, majd a láz lecsillapodása után az egész testfelületen kiütések jelentek meg, amelyek később felhólyagosodtak és elgennyesedtek.
A himlőnek nagyon magas volt a mortalitása.
Aki felépült a himlőfertőzésből, élete végéig magán viselte a hegeket, sokan pedig megvakultak a gyakori szövődményként fellépő szaruhártya-gyulladástól.
( A Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc is a himlőtől vakult meg a fél szemére.)
A himlő elleni védekezés módszerét Edward Jenner brit orvos fedezte fel 1796-ban.
Jenner ugyanis rájött, hogy ha a tehénhimlő sokkal gyengébb kórokozójával mesterségesen megfertőz valakit, akkor az illető védetté válik a fekete himlő-fertőzéssel szemben is.
Edward Jenner nevéhez fűződik a mesterséges immunizáció és az első védőoltás.
Ennek ellenére, még 1967-ben is mintegy tízmillió ember fertőződött meg világszerte himlőben, ezért a WHO az azt követő évben általános kampányt indított a fekete himlő visszaszorítására.
Az Egészségügyi Világszervezet 1980-ban tett bejelentése szerint a fekete himlőt sikerült az egész földkerekségről kiirtani, a globális vakcinakampánynak köszönhetően.
Sokáig egyet jelentett a halálos ítélettel
Az egyik legveszedelmesebb vírusfertőzés, a veszettség egészen a 19. század végéig a megfertőződöttek számára egyértelmű volt a halálos ítélettel. Az agy- és gerincvelő-gyulladást okozó betegség kórokozója, a Rabies lyssa úgynevezett zoonotikus vírus, amely állatról terjed az emberre.
A fertőzést leggyakrabban a veszett állat harapása okozza,
a vírus a sérült bőrfelületen át az állat nyálával jut be az ember szervezetébe.
(Ritkábban ugyan, de előfordulnak transzplantációs fertőzések is.) A lappangási időt a harapás helye (a központi idegrendszertől való távolsága), valamint a harapással érintett testrész idegekkel való ellátottsága befolyásolja,
ugyanis a veszettség vírusa az idegpályákon terjed, hozzávetőleg 3 mm/órás sebességgel.
Embereknél általában 18 és 60 nap közé esik a veszettség lappangási ideje. A Rabies lyssa eredeti gazdaállatai a denevérek, amelyek legnagyobb része immunis a vírussal szemben.
A veszettség terjesztésében több állatfaj is szerepet játszik, a vakcinalizáció előtt Európában a leggyakrabban kutya és macska, illetve a vadon élő állatok közül a vörös róka harapása okozta a legtöbb fertőzést, de szarvasmarháról és sertésről is átkerülhet a kórokozó.
A fertőzött embereknél többnyire a 20. és a 40. nap között jelennek meg a központi idegrendszeri tünetek, amelyek közül először a levertség, a lehangoltság, az izgatottság és az étvágytalanság jelentkezik,
amit az úgynevezett dühöngő szakasz követ,
gyakori lélegzetelakadással és nyelési görcsökkel, valamint magas lázzal együtt. A végső, harmadik fázisban megszűnik az izgatottság, elmúlnak a görcsök, és javul a nyelés, majd lebénulnak a végtagok, a páciens elveszíti az eszméletét, és beáll a halál.
Az első veszettség elleni védőoltást Louis Pasteur francia mikrobiológus és kémikus fejlesztette ki 1885-ben.
A háziállatok kötelező oltása, illetve a potenciálisan veszélyeztetett csoportok (vadászok, állatorvosok, állatgondozók, barlangászok stb.) időszakos preventív oltása miatt napjainkra a veszettség jelentősen visszaszorult.
A veszettség ma már jól kezelhető,
mert még az idegrendszeri tünetek kialakulása előtt az úgynevezett poszt-expozíciós sorozatoltással meggátolható a betegség kifejlődése. Az idegrendszeri tünetek kialakulása után azonban már intenzív ellátás szükséges, a Milwaukee-protokoll (mesterséges kómában tartás) segítségével.
Tömeges pánikot okozott az 1950-es években
A járványos gyermekbénulás, vagy Heine-Medin-kór a 20. század elejétől kezdett el egyre szélesebb körben fertőzni,
és főleg az 1950-es években aggasztó mértékben, robbanásszerűen terjedt.
Az Egyesült Államokban 1952-ben tört ki az ország történetének legnagyobb fertőző gyermekbénulás-járványa.
Rövid idő alatt 57 ezer esetet azonosítottak, és a járvány háromezer halálos áldozatot követelt. A súlyos betegséget a polio enterovírus okozza, ami elsődlegesen a központi idegrendszert támadja meg. Ennek következtében alakul ki az a többlépcsős komplex bénulási folyamat,
ami az esetek egy részében életre szóló tartós bénulást okoz.
Mivel az 1950-es években kirobbant járványszerű fertőzéssorozat elsősorban a gyermekkorúakat érintette, érzelmi okokból egyre fokozottabb nyomás nehezedett a fertőzés ellenszerén dolgozó orvosokra és gyógyszerkutatókra.
Ennek eredményeként 1955 nyarára Jonas Edward Salk vezetésével rohamtempóban kifejlesztettek egy vakcinát,
amit elkezdtek tömegesen beadni. Miután a beoltottak körében később egyre több bénulás lépett fel, a váratlan komplikációk miatt 1956 májusában leállították a Salk-féle vakcina forgalmazását.
A poliovírust azonosító Albert Bruce Sabin, lengyel származású amerikai orvos 1957-re sikeresen létrehozott egy élő, de legyengített vírust, amit szájon át lehetett beadni, és amely a bélfalon tartósan megakadályozta a polio-vírus szaporodását.
Eleinte sokan ellenezték Sabin egyébként rendkívül hatásos és melléktünetek nélküli módszerét,
mert rettegtek attól, hogy élő vírust juttassanak a szervezetükbe.
Végül az Egyesült Államokban 1960-tól engedélyezték a Sabin-csepp tömeges alkalmazását azt követően, hogy Kubában és a Szovjetunióban már eredményesnek bizonyult a vakcina.
Az 1950-es években Magyarországot is elérte a járványos gyermekbénulás, 1954-ben, 1957-ben és 1959-ben alakult ki súlyosabb járvány.
A járvány csúcspontján 1957-ben 2334 bénulás történt, amely 143 esetben végződött halállal. A vakcinának köszönhetően napjainkra teljesen visszaszorult ez a súlyos és veszélyes betegség.