Több száz éves üldöztetés után született meg az egyetemes keresztény egyház

A zsinaton a császár elnökölt

Az egyetemes keresztény egyház történetében fontos mérföldkőnek számít a kereken 1695 éve, i.sz. 325 május 20-án a kisázsiai Nicea városába I. (Nagy) Constantinus császár, a Római Birodalom fejének kezdeményezésére megkezdett szinódus, az impérium összes keresztény püspökének részvételével megtartott tanácskozás. Az ekkor még Róma isteneinek áldozó, és a pontifex maximusi méltóságot viselő Constantinus felismerte, hogy a birodalom belső békéjének megteremtéséhez elengedhetetlen az egymással elkeseredett harcot vívó keresztény irányzatok közötti egység megteremtése.

„Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya."
(Ifjabb Plinius a keresztényekről, Traianus császárnak írt levelében)

Furcsa zsidó szektaként tekintettek az első keresztényekre

Elsőként Jézus követői, az apostolok kezdték el a krisztusi tanokat terjeszteni Jeruzsálem, és Júdea határain kívül. A négy evangélista egyike, Márk alapította meg az alexandriai őskeresztény közösséget, a farizeusból kereszténynek megtért Szent Pál pedig elsősorban a római impérium keleti provinciáiban terjesztette az új vallást.

Szent Pál volt az első század legnagyobb keresztény hittérítője Forrás: Wikimedia Commons/ Bartalomeo Montagna

Az 1. század derekán a birodalom fővárosában, Rómában is megjelentek az első keresztény közösségek. Ezt többek között Claudius császár i.sz. 47-ben kiadott rendelete bizonyítja, amellyel a Rómában élő zsidók és keresztények között kitört zavargások miatt kiutasította őket az „örök városból". A római főhatalom általában türelmesen viselkedett az idegen vallásokkal szemben, a meghódított és a birodalomba integrált népek isteneinek kultuszát egyenrangúként ismerte el a római államvallással.

Az első keresztény közösségek Claudius uralkodása idején jelentek meg Rómában Forrás: Wikimedia Commons

A Julius-Claudius dinasztia császárai többnyire úgy tekintettek az első keresztényekre, mint egy furcsa, békétlenkedő zsidó szekta tagjaira. Az államhatalom először Néró császár uralma idején,

i. sz. 64-ben a nagy római tűzvész után lépett fel szervezetten a keresztény közösségekkel szemben,

őket téve meg bűnbaknak a fél várost elpusztító katasztrófáért.

A 64-es nagy római tűzvészért Néró a keresztényeket kiáltotta ki bűnbaknak Forrás: Wikimedia Commons/

( A hagyomány szerint Néró keresztényüldözésének esett áldozatául Péter apostol, Róma első püspöke, valamint Szent Pál is.)

A korai keresztények igyekeztek békében élni a római főhatalommal,

de a hitük miatt elutasították, hogy az Impérium alattvalóiként áldozatot mutassanak be Róma isteneinek, illetve a császárnak.

Keresztények kivégzése a Circus Maximus-ban, Néró uralkodása idején Forrás: Wikimedia Commons

A Flavius-dinasztia utolsó princepse, Domitianus ezt a magatartást az államhatalommal szembeni nyílt ellenszegülésnek tekintette; ezért az ő uralmához kapcsolódik az első politikai indítékú keresztényüldözés.

Felvirradnak az üldöztetés évszázadai

A krisztusi tan, amely többek között minden ember egyenlőségét és egyetemes üdvözülési lehetőségét hirdette, viharos gyorsasággal terjedt elsősorban a szegény néprétegek tagjai, valamint a rabszolgák között. Ez a Róma számára aggasztó jelenség, valamint a keresztények következetes elzárkózása a császárkultusztól,

a 2. és a 4. század között újabb nagy keresztényüldözési hullámokat váltott ki.

Keresztények kivégzése a nagycirkuszban. Az 1. és a 4. század között változó intenzitással zajlott a keresztényüldözés Forrás: Wikimedia Commons/Jean-Léon Gérôme

A 2. század végén Commodus nagy üldözése után, átmenetileg békésebb évtizedek virradtak fel az illegalitásba kényszerített ókeresztény közösségek számára.

A harmadik nagy keresztényüldözés Marcus Aurelius, a "filozófus császár" fia, Commodus nevéhez fűződik Forrás: Wikimedia Commons

A dinasztialapító Septimus Severus császár semleges politikát folytatott a keresztényekkel szemben, bár a feljelentésre indult eljárásokat az ő idejében is le kellett folytatni.

( A kereszténységgel megvádolt személynek a bíróság előtt nyilatkoznia kellett, hogy valóban keresztény-e, és igenlő válasz esetén, ha nem volt hajlandó áldozatot bemutatni a római főistenek valamint a császár szobra előtt, továbbá megtagadta, hogy Krisztust nyilvánosan gyalázza, akkor halálra ítélték.)

A dinasztia-alapító Septimus Severus császár türelemmel viseletetett a keresztények iránt Forrás: Wikimedia /Bibi Saint-Pol

A békés természetű Alexander Severus átmenetileg felfüggesztette a keresztények elleni eljárásokat, és császári palotájában Krisztus szobrát is felállítatta az istenek között. 249-ben Philippus Arabs császár meggyilkolásával vége szakadt a viszonylag békés évtizedeknek.

Alexander Severus Jézus szobrát is felállíttatta a palotájában Forrás: Wikimedia Commons/Jastrow

Az illíriai légiók által császárrá kikiáltott szenátori rangú Trainaus Decius trónra lépését a római szenátus kitörő örömmel fogadta,

és egyhangúan konfirmálta a soraiból származó Decius imperátorságát.

A császár a birodalomnak a 3. század derekán kiteljesedő válságát a hagyományos római értékek eróziójára, és a római államvallás meggyengülésére vezette vissza, amit szerinte a kereszténység terjedése váltott ki.

Trainaus Decius császár márvány büsztje. Az ő uralkodására esett a 3. század legnagyobb keresztényüldözése Forrás: Wikimedia Commons/Glyptotek of Munich

Rövid uralkodását (249 és 251 között) ezért a minden korábbinál nagyobb véres keresztényüldözés jellemezte.

Decius az új hit erősödésének háttérbe szorításáért komoly intézkedéseket hozott.

Jézus Krisztus követőit arra kényszerítette, hogy a hatóságok előtt áldozatot mutassanak be Róma isteneinek és a császárnak. Ha ezt a gyanúsítottak megtagadták, akkor halálbüntetéssel sújtották őket.

Kudarcba fullad Diocletianus utolsó kísérlete a kereszténység visszaszorítására

A 2. és a 3. század nagy keresztényüldözései sem tudták azonban feltartóztatni az új vallás rohamos terjedését, amely már nem csak a szegényebbek tömegei, hanem a szenátori és lovagi rend tagjai között, sőt, a császári udvarban is követőkre talált.

Római legionárius hagyományőrzők korhű felszerelésben Forrás: Petrov

A birodalmat a 3. században sújtó állandósult válságon a császári bíbort 284-ben magára öltő dalmáciai származású Caius Aurelius Valerius Diocletianus császárnak sikerült úrrá lennie, aki a csaknem három évszázados, még Augustus által bevezetett principátus rendszerét

a despotikus, társuralkodói rendszeren alapuló tetrarchia rendszerével váltotta fel.

A birodalom egységének egyik sarokköve az erős államvallás kiépítése lett, aminek Diocletianus a kereszténységben látta a legfőbb akadályát.

A Római Birodalom történetének legnagyobb keresztényüldözése Diocletianus uralmához köthető Forrás: Wikimedia Commons

Diocletianus és a társuralkodója, Galerius által jegyzett rendelet nyomán

303 februárjában kezdődött el a Római Birodalom történetének legkiterjedtebb keresztényüldözése.

A császári ediktum elrendelte, hogy a keresztény épületeket birodalomszerte rombolják le, az összes keresztényt távolítsák el az állami hivatalokból és a hadseregből, a magas méltóságot betöltő keresztényeket pedig fosszák meg minden privilégiumuktól.

A Forum Romanum vagy, ahogy a rómaiak gyakrabban nevezték Forum Magnum az ókori Róma fő köztere, a Capitolium és Palatinus domb közötti tér volt, mely a kereskedelmi és politikai világ érintkezőhelyének számított Forrás: Wikimedia Commons/Attila Terbócs

Az alattvalóknak az egész impérium területén bizottságok előtt kellett nyilatkozniuk kereszténységükről,

és a római istenek előtt bemutatott áldozattal kellett bizonyítaniuk a főhatalomhoz való hűségüket.

A keresztény közösségek papjait bebörtönözték, és sokukat meggyilkolták. De a kereszténység visszaszorítására tett utolsó nagy kísérlet sem hozott eredményt.

Több irányzatra szakad a katakombák egyháza

A három évszázados üldözöttség nem tette lehetővé az egységes keresztény egyház kiépülését. A keresztény közösségek hosszú időre a katakombák világába, vagy magánházak zárt falai mögé kényszerültek, és a birodalom különböző pontjain működő földalatti gyülekezetek között nem épült ki az állandó kapcsolat. Ennek volt betudható, hogy a Krisztus utáni időkben több irányzatra szakadt a kereszténység.

A Jézus múködését követő évszázadokban több irányzat is kialakult az ókeresztények közösségeiben Forrás: Wikimedia Commons/El Greco

Az újszövetségi szentírásnak számtalan verziója keringett az egymástól elszigetelt ókeresztény közösségekben,

és a 382-ben elkezdődött kanonizációs zsinatok koráig, amelyeken kiválasztották az egyedül hitelesként elfogadott szent iratokat, többfajta, e zsinatokon eretneknek illetve valótlannak minősített úgynevezett apokrif evangéliumokat is használtak a keresztény közösségekben.

Jézus Pilátus előtt. A gnosztikus szellemben íródott egyik apokrif irat, Júdás evangéliuma szerint Júdás nélkül nem teljesedhetett volna be a megváltás Forrás: Wikimedia Commons

(Az apostolok ideje utáni, a 2. század elejétől a 4. század végéig terjedő időszakot nevezzük az ókeresztény egyház korának.) A keresztény tanok fejlődésére nem volt hatás nélküli sem a 2. századtól kialakuló gnoszticizmus,

sem pedig a későhellén reneszánsz kibontakozásának idején,

a 3. században különösen nagy népszerűségnek örvendő új platonizmus.

Az apokrif írások gyakran csak töredékes formában maradtak fenn Forrás: Wikimedia Commons

A 3. századra a keresztény hit általános szabályai és a négy evangélista szerinti újszövetségi szentírás tanításai többé-kevésbé általánosan elfogadottá váltak a különböző felekezetekben, de parázs viták alakultak ki Jézus Krisztus Istenhez való viszonyának kérdésében.

Összecsapnak az indulatok Jézus isteni egylényegűsége körül

A 3. század elején kibontakozó, Sabellius keresztény gondolkodó nevéhez kapcsolódó modalizmus tagadta a Szentháromságot. Sabellius tanai szerint az Istenen belüli hármasság nem más, mint az egyetlen és önmagával teljesen azonos Istennek

három különféle kapcsolata a világgal.

A modalizmust a római ókeresztény egyház már 220-ban eretnekségnek nyilvánította.

Jézus a szeretet erejéről, és a mindenki lelkében ott lakozó Isten országáról beszélt a követőinek Forrás: Wikimedia Commons

Az adopcianizmus tanait követő keresztény gondolkodók, így köztük Szamoszatai Pál, vagy Toledói Elipandus tagadták Krisztus isteni személyét, és Jézusban olyan embert láttak, akit Isten magának „adoptált".

Jézus isteni egylényegűségét a 4. század elején az Arius alexandriai diakónus nevével fémjelzett arianizmus is kétségbe vonta.

Arius tanai szerint a Fiú-isten nem öröktől való, hanem az Atyaisten teremtménye, aki ezért nem egylényegű (homousziosz) hanem csak hasonló lényegű (homoiusziosz) az Atyával.

Arius püspök tagadta az isteni egylényegűség hittételét Forrás: Wikimedia Commons

Arius tanai különösen az afrikai provinciák keresztény közösségeiben terjedtek el, és olyan nagynevű támogatói is akadtak, mint Eusebius nikomédiai püspök, híres keresztény gondolkodó. Az arianizmus eretnek tanná nyilvánítása után is megtartotta észak-afrikai hadállásait, és csak jóval a Római Birodalom bukása után, az iszlám térhódításával tűnt el teljesen.

In hoc signo vinces

A 4. század első évtizedében ezért nem csak a diocletianusi keresztényüldözés fenyegette a keresztény közösségek létét, hanem a kibékíthetetlennek látszó teológiai ellentétek is.

Diocletianus megsemmisítette az Augustus alapította principátust, és még megélte saját rendszere összeomlását Forrás: YouTube

Miután Diocletianus 305-ben önként lemondott a császári bíborról és visszavonult spalatói palotájának (ma Split, Horvátország) magányába,

rendszere, a tetrarchia is gyors bomlásnak indult.

306 júliusában légiói imperátorrá kiáltották ki Caius Flavius Constantinust, Diocletianus volt társuralkodója, Constantius Chlorus fiát.

I. Constantinus nevéhez fűződik a kereszténységgel szemben meghirdetett vallásbéke, a 313-as mediolanumi ediktum Forrás: Radiomax

Az új augustus, a kiváló hadvezéri és politikusi tehetséggel megáldott Constantinus a Római Birodalom egyre nagyobb részére terjesztette ki a hatalmát. Utolsó, és igen komoly katonai erővel rendelkező ellenlábasát, Marcus Aurelius Maxentiust 312 októberében Róma mellett, a Milvius-hídnál lezajlott ütközetben győzte le.

Constantinus vetélytársa, Maxentius márványból faragott büsztje Forrás: Wikimedia Commons

A legenda szerint az ütközet előtti éjszakán Constantinus egy fényes keresztet látott megjelenni az égen,

"In hoc signo vinces" azaz "E jel jegyében győzni fogsz " felirattal. A hagyomány e jelenés hatására vezeti vissza a császár keresztényekkel szemben folytatott későbbi kedvező politikáját.

Constantinus látomása Raffaello In hoc signo vinces című freskóján Forrás: Wikimedia Commons/Raffaello Sanzio

A Maxentius felett aratott győzelemmel Róma és egész Itália Constantinus birtokába került, aki így már hozzáláthatott régi tervének, az impérium egységének megvalósításához, saját, egyszemélyes uralma alatt.

Bevett vallássá válik az évszázadok óta üldözött hit

Constantinus felismerte, hogy a belső béke megteremtéséhez elkerülhetetlen a kereszténységgel kapcsolatos évszázados problémák rendezése, annál is inkább, mert a birodalom lakosságán belül ekkorra már jelentőssé vált a keresztények aránya.

Kereszt a Római Colosseum belsejében, a Rómában szenvedett keresztények emlékére Forrás: https://rg.ru/2018/06/05/ostanki-cheloveka.html

Amikor keleti társuralkodójával Licinius császárral 313 júniusában Mediolanumban (ma Milánó) találkozott, a közös tanácskozás eredményeként kiadta a társcsászárával közösen jegyzett történelmi jelentőségű mediolanumi (milánói) ediktumot, amellyel a birodalom minden alattvalója, így a keresztények számára is engedélyezte a szabad vallásgyakorlást.

Licinius bronz pénze a császár portréjával Forrás: Wikimedia Commons/York Museum

A milánói ediktum kihirdetése után a fogvatartott keresztények előtt megnyíltak a börtönök kapui,

hazatérhettek a száműzetésben élők, és visszaszolgáltatták számukra az elkobzott javaikat. A milánói ediktum soha nem látott fellendülést hozott az addig üldözött, vagy éppen hogy csak megtűrt vallás terjedésében.

I. Constantinus ismét megteremtette a birodalom egységét Forrás: Cervelliln Fuga

Amikor 320-ban Licinius a saját uralma alatt álló területeken visszavonta az ediktumot, és ismét üldözni kezdte a keresztényeket,

Constantinusnak ez kiváló alkalmat teremtett saját egyeduralmának megvalósításához.

A rivális császárt 324-ben a Hadrianopolis mellet lezajlott ütközetben legyőzte, ezzel pedig Constantinus egyszemélyes uralma alatt egyesült ismét az impérium keleti és nyugati része.

Döbtőbíróként akart fellépni Constantinus

A császárt támogató keresztény közösségeken belül a vallásszabadság azonban még jobban kiélezte az ellentéteket. A különböző keresztény irányzatok nem csak saját befolyásuk kiterjesztéséért és a hagyományos római államvallás visszaszorításáért küzdöttek, hanem egymással is elkeseredett harcokat folytattak.

Constantinus támogatta a kereszténységet, és elsősorban politikai okból kívánta megteremteni az egyház egységét Forrás: Wikimedia Commons/Pieter Paul Rubens

Constantinus felismerte, hogy ezek az állandósult villongások alááshatják a nagy nehézségek árán megteremtett belső békét, ezért elhatározta, hogy egyfajta döntőbíróként fellépve,

ha kell, akár hatalmi szóval is, de létrehozza az egységet az egymással ellenséges keresztény felekezetek között.

Ebből a célból hívta össze 325. május 20-ra a kisázsiai Nicea városába az ókeresztény egyház első, egyetemes zsinatát.

A zsinaton a császár elnökölt Forrás: Wikimedia Commons/Fresco in Capella Sistina, Vatican

A császár meghívására a birodalom összes provinciájából háromszáz püspök, az őket kísérő diakónusokkal és presbiterekkel együtt

mintegy 1800 egyházi személy gyűlt össze a tanácskozásra.

A niceai zsinaton olyan híres egyházatyák is részt vettek, mint a caesareai Eusebius, az alexandrai egyház képviseletében pedig Alexandrosz pátriárka valamint diakónusa, Athanasius.

Megszületik az egyetemes keresztény egyház

A tanácskozás – amelyen a császár elnökölt – legfontosabb célja egy egységes teológiai álláspont kialakítása lett volna Jézusnak az Atyához viszonyított természetéről. A Jézus isteni egylényegűségét vallók vezérszónoka Alexandrosz volt, vele szemben a hozzá hasonlatosság tételét pedig Arius védelmezte nagy vehemenciával.

Heves vita robbant ki a zsinaton Jézus isteni egylényegűségével kapcsolatban Forrás: Philippe Lopez/AFP/Getty

A kiéleződött, hangos bekiabálásokkal tarkított tanácskozás Arius egyik felszólalása alkalmával egészen a tettlegességig fajult:

a heves vérmérsékletéről ismert mürai püspök, Miklós (a későbbi Szent Miklós, vagyis a „Mikulás") nem tudta tovább türtőztetni magát, nekirontott Ariusznak, akit a zsinat színe előtt felpofozott, és megcibálta a szakállát.

Mürai Szent Miklós megmenti az ártatlanul elítélteket. Forrás: Wikimedia Commons/Repin

Az ehhez hasonló incidensekkel tarkított tanácskozáson az Arius-párt szenvedett vereséget, amiben az is komoly szerepet játszott, hogy Constantinus végül Alexandrosz és hívei mellett kötelezte el magát. Jézus isteni egylényegűségének, mint alapvető hittételnek a kimondásával

a niceai zsinat teremtette meg a keresztény egyház egyetemességét és egységét,

ami nélkül a kereszténység hat évtizeddel később aligha válhatott volna a Római Birodalom kizárólagos államvallásává.

A római Szent Péter bazilika az egyetemes egyház szimbolikus épülete Forrás: MTI/EPA-ANSA/Maurizio Brambatti

Constantinusnak hervadhatatlanok az érdemei az egyetemes keresztény egyház megszületésében, még ha a személyét később glorifikáló dicsőítésekkel szemben, uralkodása alatt végéig áldozott Róma isteneinek, és még az sem bizonyos, hogy élete végén valóban felvette-e a keresztséget.

Constantinus felveszi a keresztséget Rafaello festményén. Mindmáig kétséges, hogy valóban megkeresztelkedett-e Forrás: Wikimedia Commons/ Raffaelo Santi

A niceai zsinat történelmi jelentősége messze túlmutat az ott lefolytatott hitvitákon; az egységes keresztény egyház megteremtése ugyanis új fejezetet nyitott a világtörténelemben.