1940 kora őszén már javában tombolt az atlanti csata. Az európai kontinens nagyobb részét leigázó náci Németországgal szemben 1940 szeptemberében egyedül csak Anglia vette fel a harcot. A szigetország ellen augusztusban elindított nagy német bombázóoffenzíva, valamint az Atlanti-óceánon dúló tengeralattjáró háború végveszéllyel fenyegette Nagy Britanniát. A londoni háborús kabinet ebben a nyomasztó helyzetben az emberek hangulatának jjavítása céljából hozzájárult ahhoz, hogy a brit fővárost érő súlyos német bombatámadások elől minél több gyereket evakuáljanak a tengerentúlra, Kanadába, illetve az Egyesült Államokba. A gyerekeket a szigetország számára a létfontosságú utánpótlást szállító hadi konvojokkal akarták az óceánon túlra menteni, ami tragikus ötletnek bizonyult, egy német tengeralattáró elsüllyesztette a gyerekeket szállító egyik hajót. A második világháború után a német parancsnok ellen háborús bűncselekmény miatt pert indítottak, de felmentették, nem tudták bizonyítani, hogy tudott arról: gyerekek vannak a hajón.
Rossz jelnek tartották a tizenharmadikai indulást
A kanadai Qébecbe tartó OB-213 jelű konvoj több napig tartó készülődés után 1940. szeptember 13-án szedte fel a horgonyt Liverpool kikötőjében. A konvoj 19 egységből állt, amelynek a Royal Navy, a brit királyi haditengerészet kötelékébe besorozott City of Benares gőzös volt a zászlóshajója, E. J. G. Mackinnona ellentengernagy parancsnoksága alatt.
A konvoj legénysége nyomott hangulatban volt az indulás miatt, ugyanis sokan rossz ómennek tartották az indulás dátumát, vagyis hogy az egység tizenharmadikán vág neki az óceánnak, mert a babonás tengerészek számára a 13 közismerten baljóslatú szám.
A konvoj az írországi Rockall-szikla mellett elhajózva futott ki a nyílt óceán háborgó vizeire.
A konvojparancsnok, Mackinnona ellentengernagy azt az utasítást küldte rádión a teherhajók kapitányainak, hogy három, egymás mellett haladó oszlopba sorolják be a hajóikat.
A City of Benares, mint a csoport legnagyobb egysége és zászlóshajója, a középső oszlop élén haladt. A háború előtt Nagy Britannia valamint az indiai Bombay között járatokat teljesítő gőzös fedélzetén
90 gyerek tartózkodott,
akiket az angliai bombatámadások miatt ideiglenesen Kanadában kívántak kimenekíteni.
A gyerekek kísérői között volt többek között a kor híres zongoristája, Mary Cornish, aki az evakuálását bonyolító szervezet önkénteseként szállt a City of Benares fedélzetére, valamint James-Baldwin Webb parlamenti képviselő is.
Rockallt elhagyva elromlott az idő,
a konvoj rossz látótávolságú, ködös, esős időben bukdácsolt tovább a hullámok hátán északnyugatnak tartva.
Mackinnona admirális a szokásos eljárásrendet követve megparancsolta, hogy a három oszlopba besorolt hajók cikkcakkban haladjanak a fenyegető tengeralattjáró veszély miatt.
Az intézkedés több mint indokolt volt, mert 1940 őszén a német tengeralattjárók szabályosan ellepték a konvojok fő útvonalát jelentő észak-atlanti vizeket.
Nem volt életbiztosítás konvojokban szolgálni
1940 szeptemberében, azt követően, hogy a Wehrmacht lerohanta Nyugat-Európát, az atlanti csata a második szakaszába lépett. Franciaország bukása után német kézre kerültek a La Manche csatorna menti kikötők, amelyek, - így köztük Lorient, vagy La Rochelle – Karl Dönitz ellentengernagy U-boot flottájának bázisává váltak, lehetővé téve a német tengeralattjárók számára a közvetlen kijutást az Atlanti-óceán vizeire.
1940 nyarától a német búvárnaszádok már nem csak a norvégiai, hanem a franciaországi kikötőket is felhasználhatták az Angliába tartó, vagy a szigetországból kifutó konvojok elleni összehangolt támadásaikhoz.
Ez jelentősen kiterjesztette az U-bootok műveleti területét,
minden korábbinál gyilkosabbá téve a tengeralattjáró-háborút.
Az 1939-től szolgálatba állított VII-B, illetve VII-C típusú óceánjáró képességekkel rendelkező korszerű búvárnaszádok több mint 16 ezer kilométeres hatósugarukkal, valamint megnövelt torpedókapacitásukkal súlyos fenyegetést jelentettek Anglia számára, amelynek léte ekkoriban a tengerentúlról érkező szállítmányoktól függött.
1940 őszén a királyi haditengerészet még nem rendelkezett elegendő számú rombolóval
ahhoz, hogy mindegyik konvoj számára hatékony védelmet biztosíthasson, ezért ezekben a nehéz hónapokban rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek el az Egyesült Államokból vagy Kanadából Nagy Britanniába tartó konvojok.
A német tengeralattjáró-flotta ráadásul számos jól képzett és erőszakosan támadó kapitánnyal rendelkezett,
akik egymással versengve gyűjtötték a hőn áhított Lovagkereszt elnyeréséhez szükséges elsüllyesztett hajótér-tonnákat.
Ezekben az időkben egy-egy kereskedelmi konvojban szolgálatot teljesíteni minden volt, csak nem életbiztosítás, ami az OB-213-as csoportra is igaznak bizonyult.
Senki sem sejtette a City of Benares hídján, hogy halálos veszély fenyegeti a hajót
A második világháború egyik legsikeresebb német tengeralattjárója, a VII-B típusú U-48 1940. szeptember nyolcadikán futott ki hetedik harci bevetésére, a franciaországi Lorient hadikikötőjéből. Az U-48 parancsnokságát alig négy nappal korábban vette át Hans –Rudolf Rösing korvettkapitánytól a frissen kinevezett új kapitány, Heinrich Bleichrodt.
Bleichrodt „Kapitänleutant" számára azonban nem volt ismeretlen sem az U-48, sem pedig annak személyzete, mivel parancsnoki kinevezése előtt már a tengeralattjárón szolgált 1 WO (Erste Wachtoffizier) azaz első őrtiszti beosztásban. Bleichrodt a BdU-tól (Befehlshaber der Unterseeboote, a tengeralattjáró flotta parancsnoka) kapott utasítás szerint az Írország és Izland közötti térségben vett fel lesállást búvárnaszádjával.
Belichrodt különösen vakmerő tengeralattjáró-parancsnoknak számított.
Az U-48-al teljesített első küldetésén - alig egy héttel a Lorient-ból történt kifutás után-, szeptember 15-én megtámadta és elsüllyesztette a brit HMS Dundee rombolót.
( A német tengeralattjáró-parancsnokok többnyire igyekeztek elkerülni a búvárnaszádjukra komoly veszélyt jelentő rombolókkal való harcérintkezést.) Szeptember 17-én késő este az U-48-as ügyeletes őrszeme hajókat jelzett a parancsnoki harcálláspontnak.
Bleichrodt azonnal merülést és harckészültséget rendelt el, majd periszkópmélységbe süllyedve óvatosan belopózott a felfedezett konvoj hajói közé.
A ködös időben láthatatlan maradt; egyik hajó sem fedezte fel a soraik közé befurakodott német tengeralattjárót.
Bleichrodt a középső oszlop élén haladó, legnagyobb hajót választotta ki az U-48 első célpontjának, ami a City of Benares volt. A gőzös parancsnoki hídján senki sem sejtette, hogy a felszín alól halálos veszély leselkedik rájuk.
A viharos idő és a pánik is akadályozta a menekülést a süllyedő hajóról
Az U-48 szeptember 17-én éjfél előtt 15 perccel kettő torpedót indított az éjszakai sötétség leple alatt haladó hatalmas gőzösre. A torony alatti harcállásponton Heinrich Bleichrodt kapitány feszülten figyelte a kezében tartott stopper mutatóit. Teltek múltak a másodpercek,
de a torpedók becsapódását jelző detonáció jellegzetes, mélyen morajló hangja elmaradt;
a torpedók célt tévesztettek.
Bleichrodt azonban nem hagyta félbe a támadást, hanem némi manőverezés és a pozíciók pontosítása után újabb torpedókat indított a sötétségbe vesző célpont ellen. Amikor a torpedók kirepültek a vetőcsövekből, az óramutatók éppen elhagyták az éjfélt.
1940 szeptember 18-án nulla óra egy perckor hatalmas tűzoszlop oszlatta el a atlanti éjszaka ködös sötétségét, amit mély, menydörgésszerű robaj követett.
Az U-48 mindkét torpedója telibe találta a több mint 11 ezer tonnás City of Benares gőzöst, aminek ezzel megpecsételődött a sorsa. A torpedók becsapódásakor 407 fő tartózkodott a fedélzeten. Landles Nicoll, a City of Benares kapitánya azonnal elrendelte a betörő víztől gyorsan süllyedő hajó elhagyását.
A mentőcsónakok leeresztését nagyban megnehezítette a viharos idő, illetve a fedélzeten kitört pánik.
Pontosan 15 perccel az U-48 torpedóinak becsapódása után, a City of Benarest elnyelte a háborgó tenger.
A személyzet 121 tagja, köztük Nicoll kapitány valamint az OB-213-as konvoj parancsnoka, E. J. G. Mackinnona ellentengernagy a hajójukkal együtt süllyedtek a hullámsírba,
csakúgy, mint további 134 civil utas, köztük 77 gyermek.
A túlélők esélyeit a viharos időn kívül az is tovább rontotta, hogy a legközelebbi szárazföld közel 600 kilométer távolságra volt a katasztrófa helyszínétől.
A süllyedő City of Benares vészjelzéseit fogó HMS Hurricane romboló ért elsőként a katasztrófa helyszínére: a hadihajó összesen 105 túlélőt vett a fedélzetére. 42 hajótörött azonban még további nyolc napig hányódott az óceánon, amíg a HMS Anthony romboló rájuk talált, és megmentette őket.
Churchill magyrázkodott, Bleichrodt parancsnokot vád alá helyezték
A City of Benares tragédiája – különösen a 77 gyermekáldozat miatt – heves indulatokat váltott ki Angliában. Winston Churchill a brit háborús kabinet feje gyáva kalóztámadásként bélyegezte meg az U-48 akcióját, azt azonban elhallgatta, hogy a haditengerészet parancsnoksága alatt álló és hadi célokat is teljesítő OB-213-as konvoj egységei
katonai célpontnak számítottak.
Az általános felháborodás nem kímélte meg a háborús kormányt sem, mert többen is súlyos felelőtlenségnek tartották, hogy a kormány katonai célpontnak számító hajókon evakuál gyermekeket a tengerentúlra.
A City of Benares tragédiája után a londoni háborús kabinet azonnal le is állította az evakuálási programot. A második világháború után
Heinrich Bleichrodtot a City of Benares elsüllyesztése miatt háborús bűntett vádjával eljárás alá vonták.
Az ügyészség azzal a vádolta meg az U-48 egykori parancsnokát, hogy titkos parancsra szándékosan süllyesztette el a City of Benarest, mert az evakuálandó kisgyerekek között voltak zsidó származásúak is.
Bleichrodt, és legénységének életben maradt tagjai határozottan állították,
hogy nem kaptak semmiféle ilyen parancsot,
és fogalmuk sem volt arról, hogy a City of Benares fedélzetén gyermekek lennének.
Az egykori parancsnok a bűnvádi eljárásban azt mondta, azért választotta ki elsődleges célpontnak a hajót, mert az volt a legnagyobb a konvoj egységei közül. Mivel a vád nem tudta bizonyítani az állítását, a bíróság Heinrich Bleichrodtot felmentette.