Voltak túlélői a Columbia űrrepülőgép pusztulásának

A légkörbe visszatérve a Columbia először rázkódni kezdett, majd darabjaira hullott

2003. február elsején helyi idő szerint (UTC) reggel nyolc órakor a Columbia űrsikló személyzete - 15 napos küldetés után - megkezdte az űrrepülőgép landolási manőverét. A fékezőrakéták bekapcsolását követően eleinte úgy tűnt, hogy minden előírásszerűen zajlik; a Columbia letért a földkörüli, orbitális pályáról, és a repülési terv szerinti irányvonalon belépett az atmoszférába. Nem sokkal kilenc óra előtt azonban váratlan zavarok jelentkeztek a gép stabilitásában; a Columbia egyre gyorsuló pörgésbe kezdett, amin a legénység nem tudott úrrá lenni. A 28. misszióját teljesítő űrrepülőgép kilenc órakor, 61 kilométeres magasságban Texas állam felett, több darabra esett szét. A hétfős legénység életét vesztette a katasztrófában, de a Columbia balesetének mégis maradtak túlélői.

Nemzetközi személyzet készült a kozmoszba a Columbia fedélzetén

A Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án bekövetkezett balesete, az asztronautika történetének addigi legsúlyosabb katasztrófája, két évre visszavetette az amerikai űrsikló-programot.

A Challenger repülésének 73. másodperce, a robbanás pillanata Forrás: AP

Amikor 1988-ban ismét elindították az űrrepülőgépes missziókat, mindenki azt remélte, hogy nem fog többé bekövetkezni a Challenger katasztrófájához hasonló tragédia, de sajnos nem így történt; 2003. február elsején az amerikai űrsikló-flotta elvesztette a második egységét is.

A személyzet a Challenger űrkabinjában Forrás: NASA

2003. januárjában a Columbia űrrepülőgép a 28. missziója teljesítésére készült. Az OV-102-es jelet viselő Columbia volt az amerikai űrsikló-flotta legelső egysége,

amely a Space Shuttle-program nyitányaként 1981. április 12-én kétfős személyzettel a fedélzetén a világűrbe indult.

2003. januárjáig számos fontos missziót teljesített, így többek között a Columbia állította pályára a Chandra röntgentávcsövet, az STS-9-es számú küldetésen 1983-ban pedig ez az űrsikló szállította elsőként a kozmoszba a Spacelab űrlaboratóriumot.

A Columbia űrrepülőgép az 1981-es első startja előtt Forrás: NASA

A Columbia nevéhez fűződik a leghosszabb ideig tartó űrsikló küldetés is,

amelyet 1996 novembere és decembere között hajtott végre. A 2000-es évek elején az amerikai űrsikló-flottát már leggyakrabban a Nemzetközi Űrállomás ( ISS) építéséhez vették igénybe, a Columbia STS-107-es számú missziója azonban hagyományos, úgynevezett operatív küldetésnek lett tervezve, 2003. január 16-i starttal.

A Columbia űrsikló 28. missziójának személyzete. Senki sem élte túl közülük a katasztrófát Forrás: AFP/Nasa

A 15 naposra tervezett 28.-ik küldetésen, amelyen több tudományos kísérletet és megfigyelést kellett elvégeznie a személyzetnek, hétfős legénység készülődött a kozmoszba az űrrepülőgép fedélzetén, közülük négy asztronautának ez volt az első űrutazása.

Rick D. Husband, a Columbia parancsnoka veterán asztronautának számított Forrás: NASA

A parancsnok, Rick Douglas Husband, az amerikai légierő ezredese tapasztalt asztronautának számított,

aki a Discovery pilótájaként már megjárta a kozmoszt. A Columbia fedélzetén foglalt helyet az első izraeli űrhajós, Ilián Ramón is.

Alig másfél perccel a start után már megpecsételődött az űrsikló sorsa

A Columbia 2003. január 16-án, helyi idő szerint délután 15 óra 39 perckor emelkedett a magasba a floridai Cape Canaveral Kennedy Űrközpont LC-39-A jelű indítóállványáról.

A Columbia sorsa tulajdonképpen már ekkor, a start 82. másodpercében megpecsételődött.

Alig szűk másfél perccel az elstartolás után ugyanis egy aktatáska méretű szigetelőanyag darab vált le a gép törzséről, amely mintegy 800 km/órás sebességgel a bal félszárny belépőéléhez csapódott.

A Columbia startjának pillanata 2003. január 16-án Forrás: NASA

A becsapódás megrongálta a 8-as számú hővédő elemet, amelyen egy körülbelül 25 cm széles lyukat ütött. A kamerák rögzítették is a becsapódást, de az irányítás nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. A könnyelmű magabiztosság annak volt betudható, hogy már korábban is előfordultak hasonló esetek, mindenféle komolyabb következmény nélkül. Most azonban más volt a helyzet. A bal félszárny burkolatán keletkezett sérülés ellenére a Columbia orbitális pályára állítása minden probléma nélkül sikeresen megtörtént, de a katasztrófát csak akkor lehetett volna elkerülni, ha komolyan veszik a szárnyon keletkezett lyukat.

A felszállás 82. másodpercében levált szigetelésdarab (balra) és a szárnyba csapódásakor keletkezett törmelékfelhő (jobbra) Forrás: NASA/Origo

A védelmi minisztérium fel is ajánlotta a NASA vezetésének, hogy egy kémműhold segítségével vizsgálják meg alaposabban a szárny sérülését még a küldetés befejezése előtt, de a NASA ezt szükségtelennek tartotta.

A személyzet terv szerint végrehajtotta a tudományos programban előírt feladatokat;

így többek között az orvostudományi illetve élettani valamint anyagtudományi kísérleteket , az izraeli asztronauta, Ilián Ramón pedig kiegészítő vizsgálatokat, többek között meteorológiai megfigyeléseket és méréseket végzett.

Itt még minden rendben volt. A Columbia személyzete az indítóállás tövében, 2003. január 16-án. Középen a második sorban balra Ilián Ramón, az első izraeli űrhajós látható Forrás: AP/AP2003/Chris O'meara

A Columbia fedélzetén azonban nemcsak emberek utaztak.

Az űrhajósok az élettani kísérletekhez apró, alig 1 mm hosszú férgeket is magukkal vittek a világűrbe. A repülési terv szerint a Columbiának február elsején kellett visszatérnie a Földre.

Baljóslatú fénycsíkok ragyognak fel Texas egén

A földi irányítás 2003. február elsején helyi idő szerint reggel nyolckor adta meg az engedélyt a visszatérés megkezdéséhez. A bonyolult manővert, melynek során a Columbia letért az orbitális pályáról és megkezdte a fékezést, az űrrepülőgép parancsnoka, Rick D. Husband és William McCool pilóta hajtotta végre. Nem sokkal kilenc óra előtt az irányítás azt észlelte, hogy egyre több automatikus hibaüzenet érkezik a Columbia bal félszárnyában lévő szenzorokról, ezért a hibák felderítésére és megszüntetésére utasította a parancsnokot.

A Columbia február elsején, helyi idő szerint reggel nyolc órakor kezdte meg a visszatérési manővert Forrás: YouTube

Amikor a Columbia a mezoszféra alsóbb rétegeibe ért, az űrhajó erősen rázkódni kezdett,

és egyre jobban eltért a számított belépési szögtől.

A személyzet azonban minden erőfeszítése ellenére sem tudott úrrá lenni az űrsikló egyre gyorsuló pörgésén, ami miatt hamarosan már 3 g terhelés érte az asztronautákat.

A mezoszférába érve a gép instabillá vált, és emelkedni kezdett az orra Forrás: YouTube

A Columbia fedélzete és az irányítás között a keleti parti idő szerint reggel 8 óra 59:32-kor, az űrsikló tervezett földet érése előtt 16 perccel szakadt meg az összeköttetés.

A Columbia ekkor Texas állam felett 61 kilométeres magasságban, 18-szoros hangsebességgel repült.

Azt, hogy valami nagyon súlyos dolog történt, az összeköttetés megszakadásán kívül a radarkép is sejttette; a Columbiát jelző fénypont ugyanis több darabra esett szét.

A szétesett űrrepülőgép darabjai világító csikként jelentek meg Texas égboltján Forrás: Dallas Morning News

A katasztrófa térségében tartózkodó szemtanúk arra lettek figyelmesek, hogy a kora reggeli kék égbolton egyre több egymással párhuzamosan haladó fénycsík jelent meg, a Columbia katasztrófájának csalhatatlan jeleként.

Voltak túlélői a szörnyű zuhanásnak

A mezoszféra alsó rétegében szétesett űrrepülőgép roncsai nagy területen szétszóródva csapódtak a földbe. Az összegyűjtött roncsdarabok és a fedélzeti adatrögzítők hanganyaga, valamint az űrrepülőgép startjánál készített felvételek alapján viszonylag rövid idő alatt sikerült rekonstruálni, hogy mi okozhatta a Columbia pusztulását. A vizsgálat egyértelművé tette, hogy a start közben levált szigetelőanyag bal félszárnyhoz ütközése, illetve az ennek nyomán keletkezett lyuk okozta a katasztrófát.

A légkörbe visszatérve a Columbia először rázkódni kezdett, majd darabjaira hullott Forrás: Chris Butler

Amikor az űrrepülőgép az atmoszféra alacsonyabb és sűrűbb rétegeibe ért a súrlódási hőtől felhevült gázok a nyíláson behatoltak a bal félszárny belsejébe, és elkezdték szétégetni a szárny tartószerkezetét, ráadásul a beáramló forró gáz megváltoztatta a Columbia aerodinamikáját is.

Ettől kezdett el rázkódni és egyre jobban gyorsulva elfordulni az űrrepülőgép.

A legénység ekkor már tisztában volt azzal, hogy nagy bajba kerültek, de a pilóták nem tudtak úrrá lenni a megoldhatatlan helyzeten. A rendelkezésre álló adatok szerint ami bizonyos, hogy az űrhajósok az utolsó másodpercekben is megfeszített erővel küzdöttek a Columbia megmentésén.

A Columbia füstölgő roncsa Forrás: AFP/Stan Honda

Először a megolvadt bal félszárny vált le a gépről, ami végleg instabillá tette az űrrepülőgépet; a felerősödő légellenállás pedig 9 óra 18 másodperckor a parancsnoki kabint is letépte a Columbia törzséről. Az űrhajósoknak ettől a pillanattól kezdve

semmilyen esélyük nem maradt a túlélésre,

megszűnt az áramellátás és a kabinnyomás, a parancsnoki modulon keletkezett repedéseken át pillanatok alatt elszökött a levegő. Amikor a kabin letört, az űrhajósok még bizonyosan életben lehettek.

Az egyik asztronauta összeégett űrsisakja a földre zuhant roncsok között Forrás: Reddit

A halálukat nem fulladás, hanem a hirtelen fellépő nyomáscsökkenés, illetve a szörnyű hőterhelés okozhatta. (A roncsok között megtalálták a legénység földi maradványait, az űrhajósokat DNS-analízis segítségével azonosították.)

Akármennyire is hihetetlennek tűnik, de a 61 kilométeres magasságból történt szörnyű zuhanásnak maradtak túlélői:

a kísérleti célból a világűrbe vitt Caenorhabditis elegans fajnevű apró férgek.

Egy Caenorhabditis elegans féreg, ilyeneket vittek az űrbe a Columbia fedélzetén Forrás: Wikimedia Commons/PLoS Biol

Az amerikai űrsikló-program hivatalosan nyolc évvel a Columbia katasztrófája után, 2011 július 21-én, az Atlantis űrrepülőgép utolsó landolásával fejeződött be.