A keresztény hagyományban Szűz Mária mellett a leggyakrabban felidézett asszonyról, Veronikáról nem emlékeznek meg az újszövetségi evangéliumok. Alakját így csak a keresztény hagyomány és egy apokrif irat őrizte meg. Ő az, aki a hagyomány szerint a golgotai keresztút alatt Jézust a vesztőhelyre kísérő őrökkel mit sem törődve kilépett a tömegből, és egy kendővel letörölte a vért a Megváltó arcáról. Veronika neve, ami az ógörög „vera eikón" vagyis az "igaz képből" származik, mindörökre összefonódott róla elnevezett és az olaszországi Manopello kapucinus kegytemplomában őrzött selyemfátyollal, amelyen egy olyan arc rajzolódik ki, ami tökéletes egyezést mutat a rejtélyes torinó lepel férialakjának arcával.
Nem emlékeznek meg Veronikáról az evangélisták
Veronika tisztelete igazából csak a 13. századtól kezdve terjedt el a keresztény közösségben, amikor III. Ince pápa 1208-ban bevezette a Veronika kendőjével való ünnepélyes húsvéti körmenetet . Az itáliai költőfejedelem, Dante Alighieri a híres La Vita Nuova című művében is megemlékezik arról, hogy tömegesen érkeztek Rómába zarándokok,megtekinteni Krisztus arcát Szent Veronika kendőjén.
A Krisztus arcmását őrző kendő körül kialakult erős kultuszt többek között az is jól illusztrálta, hogy amikor 1506-ban megkezdték az új Szent Péter-bazilika építési munkálatait, az alapkövet a Veronika kendőjét őrző régi kápolna helyén tették le.
Veronikára egyik kanonizált evangélium sem utal,
de egy 6. században keletkezett apokrif irat, a Pilátus cselekedetei a Máté (Mt. 9,20) illetve Márk (Mk. 5,25), valamint Lukács (Lk. 8,43) evangéliumaiban említett vérfolyásos asszonyt azonosítja a személyével.
A keresztény hagyomány szerint, amikor Veronika megtörölte Jézus kínszenvedéstől véres arcát, a Megváltó rajta hagyta arcképének lenyomatát a kendőn, ami a keresztény felfogás szerint egy úgynevezett akheiropoiétosz, azaz természetfeletti, isteni eredetű képmás.
Eltűnt a Szent Péter bazilikából, majd Manopellóban bukkant fel
A 17 X 24 centiméteres bisszuszból (kagylóselyemből) készült fátyol története viszonylag jól dokumentált. A kendő 574-ben Jeruzsálemből Konstantinápolyba, onnan pedig 705-ben Rómába került. Egy apokrif irat viszont azt állítja, hogy a kendő a Jézust megfeszíttető júdeai prokurátor, Quintus Poncius Pilatus utódja, Volusianus útján került Rómába.
Az 5. században keletkezett úgynevezett Addai tanításban az szerepel, hogy a kendőt az edesszai király, Agpé leányának, Berenikének küldték el Jeruzsálemből,
ahol a Krisztus halotti gyolcsának tartott torinói lepellel együtt hosszú évszázadokon át őrizték,
és innen került Konstantinápolyba, majd pedig tovább Rómába. Miután felépült a római Szent Péter bazilika, a becses relikvia a bazilika kincstárába került.
1616-ban azonban döbbenetes hír kapott szárnyra arról, hogy Szent Veronika kendője eltűnt a vatikáni kincstárból. Egyes források szerint utoljára V. Pál pápa tartotta a kezében 1606-ban. Ami biztosan dokumentálható, hogy a kendő 1646-ban már a manopellói kapucinusok birtokában volt, ahol most is megtekinthető a kegytemplomban.
Nincs rá magyarázat, hogyan keletkezhetett a titokzatos képmás
A titokzatos fátyol mindkét oldalán ugyanolyan erősen kirajzolódó arckontúrok keletkezését többen is vizsgálták. Blandin Paschalis Schlöner trappista szerzetesnővér, ikonfestő hosszú évekig, apró részletekbe menően tanulmányozta a relikviát.
Ő fedezte fel,
hogy a Manoppellóban őrzött kendőn lévő arc mérete és karaktere 100 százalékos egyezést mutat
a Krisztus halotti leplének vélt, és a torinói Keresztelő Szent János-katedrálisban őrzött lenvászon leplen halványan kirajzolódó férfifejjel. 1898-ban a Savoyai-ház engedélyével egy amatőr fotográfus, Secondo Pia felvételeket készített a lepelről.
Amikor előhívta a felvételeket, a képek negatívján - döbbenetes módon - egy szakállas férfifej kontúrjai rajzolódtak ki 3D-ben. Az 1930-as években a már sokkal jobb technikával megismételt felvételeken sikerült a háromágú római korbács, a flagellum, a töviskorona, és a szív tájéki szúrás nyomait is azonosítani a lepel kontúrján.
1978-ban Francis L. Filas jezsuita történészprofesszor, az arcról készített felvételek digitális technikával történt feljavítása után felfedezte, hogy a szemeket két olyan provinciális bronzérme lenyomata takarja, amelyeket Kr. u. 29. és 31. között, Poncius Pilátus helytartósága idején verettek Júdeában.
Schlöner a torinói lepelről és a „Volto Santoról" készített felvételsorozat aprólékos összehasonlításával mutatta ki a két arckép egyezését. Ahogy a torinói lepelnél sem sikerült megfejteni a textílián látható testkontúrt létrehozó hatásmechanizmust, úgy Veronika kendőjénél sem. Ian Wilson brit magfizikus, a lepel vizsgálatában részt vett kutató szerint a véralapanyagú kontúrt
valamilyen ismeretlen, nagy energiájú, leginkább a neutronkisüléshez hasonló sugárzás égette bele a lenrostokba.
Mások, így köztük az olasz ENEA kutatócsoport is hasonló következtetésre jutott. A szerológiai vizsgálatok szerint a manopellói kendőn látható arc kontúrjait sem festék, hanem a torinói lepelhez hasonló AB-s csoportú vér rajzolja ki.
Az összehasonlító textilvizsgálatok szerint kizárható a fátyol középkori eredete, és bizonyosság szintjén állítható, hogy a textilanyagot az 1. században szőtték. Azok a kutatók, akik behatóan megvizsgálhatták a kendőt, valamennyien egyetértenek abban, hogy az arckép keletkezése a jelenlegi ismeretek alapján megmagyarázhatatlan.
A római katolikus egyház állásfoglalása szerint noha a hit kérdése nem az ereklyéken alapul, de a szent relikviák megerősíthetik a hitbéli meggyőződést.